A vak Bartimeus iskolájában (Mk 10,46–52)

Bartimeusnak vakságában kifinomult az a képessége, hogy amiről hall, az megjelenik az ő belső színpadán, megelevenedik, s ő belső szemléléssel szemléli. Szemlélődik. Bartimeus minden lehetőséget megragadott, hogy hallhasson Jézusról. Hasonlóképpen kell tennünk nekünk is. Mi helyzeti előnyben vagyunk, hiszen van egy újszövetségi Szentírásunk, amely róla szól. Kétezer év szentjei vallanak róla. Csak olvasnunk kell. De tudunk-e olvasni? Már hogyne tudnánk! Ismerjük a betűket, eszünkkel felfogjuk a szavak által közölt információt. Az információ pedig hatalom. Nosza! Minél több információt begyűjteni!


Ennek érdekében őrült sebességgel rohanunk át a szövegek garmadáján. Ebben a vágtázó olvasásban a betű lélektelen, élettelen marad, nem ad hangot, s az olvasott szöveg nem tud megszólalni, sem megszólítani. Hans-Georg Gadamer, az értelmezéstudomány (hermeneutika) atyja ezt a címet adta az olvasás művészetéről tartott előadásának: Hallani, látni, olvasni. Az olvasás művészetének első lépése a hallani tudás. „Hallanunk kell, amit az írás mond”, akkor is, ha nem hangosan olvasunk. S ha ez már a kisbetűs írásra is igaz, mennyivel inkább igaz az Írásra, a Szentírásra. Ehhez a hallani tudáshoz elengedhetetlen a lassúság, „a lassú olvasás művészete”; és a külső-belső csend. Láttam már papot úgy készülni a prédikációra, hogy egyszerre nyitotta ki a rádióját, meg a Szentírását. Amúgy meg rohannia is kellett, mert a bank, ahonnan föl kellett vennie a pénzt az építkezésre, nemsokára bezárt. Hogyan lesz így hallható az Írás? Hogyan tudja őt megszólítani?

Ha nem hallom, amit olvasok, hogyan jutok el az olvasás művészetének következő, immár bartimeusi fokozatára, oda, hogy amit olvasva hallok, az az én belső színpadomon láthatóvá válik, megelevenedik. Ennek megtörténte, vagyis az olvasás művészetének elsajátítása az egyik, ha nem is az egyetlen, és még csak nem is a legfontosabb, ám mégis nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy a szentírásolvasásomban megszülessék a hitből fakadó csoda, a tisztán látás csodája, amely révén élő, eleven, igaz kép rajzolódik ki bennem Jézusról. Gadamer a már említett előadását azzal a szomorú megállapítással kezdi, hogy „a lassú olvasás művészete (…) egyre inkább elenyészik”. Vajon nincs-e köze ennek ahhoz, hogy a hitből fakadó látás művészete „egyre inkább elenyészik”?

A hit iskolájában a mai vasárnap liturgiája Bartimeust ajánlja mesternek. Írásom ennek az iskolának még csak az előkészítő, „felzárkóztató” kurzusát vázolta. A java, a neheze még hátravan. Hiszen Bartimeus arról is tanít, miképpen szolgálja hitünk kibontakozását a kiszolgáltatottság, az útszélre taszítottság, a szenvedés, a károgó elhallgattatás, s miként lehet a távolról megismert Jézus nem csupán messziről tisztelt mester, rabbi, hanem apámnál, anyámnál is közelibb, szenvedélyesen szeretett mesterem, rabbuni (Mk 10,51; Jn 20,16). Ám ezekhez a felsőbb éves kurzusokhoz már gyakorlottabb kísérő kell.