Ragyogó fehérségben

Két kiváló szobrászt kért fel Frajka Félix ferences szerzetes a nagy ívű munkára. A ferences mártírok kompozícióját Markolt Sebestyén álmodta-gondolta anyagba. Ez a harmadik köztéri szobra, az első Budaszentlőrincen, a pálos romoknál látható, Nepomuki Szent János szobrával pedig a budapesti Mechwart téren találkozhatunk. Adott volt a szobor mérete (nevezzük így a szakmailag talán helyesebb félszobor elnevezés helyett), s ebbe a viszonylag keskeny térbe kellett elhelyezni a hét alakot, hogy „ne legyen zsúfolt, s mesterkéltnek se hasson” – mondja az ifjú mester. – „Szokatlan feladat olyan személyeket ábrázolni, akikről látszólag ellentétes vonásokat hordozó fényképek maradtak fönn.” Előbb – a szobrászi munka menete szerint – agyagba mintázta meg az alakokat, „s addig formáltam, amíg nem éreztem tökéletesnek”. A fényképek alapján nem volt könnyű kialakítani mindegyikükről egy olyan eszményt, amely ugyanakkor valós személyiségüket hordozza.

Nem látunk attribútumokat. Az egyházművészetben szokásos az egyéniségre vagy a tevékenységre, az életútra jellemző tárgyi ábrázolás. „A kéz- és fejtartást, illetve a testtartást, ezek kisugárzását szerettem volna attribútumként használni” – tűnődik Sebestyén, s valóban, ennyire letisztult, ennyire harmonikus és megragadó hatást éppen az egyszerűséggel sikerült elérnie.

Közelebb lép a műhöz, ujjaival egymás után finoman megérinti az alakokat, miközben a kompozíció „filozófiáját” magyarázza – bár már az első pillanatban magával ragadó a mű. „Krizosztóm atya házfőnök volt Újvidéken, meglehetősen dacos embernek ismerték. A magyar csendőrség, rendőrség és katonaság már kivonult Újvidékről a szerbek elől, ő Kovács Kristóf atyával mégis maradt. A rendfőnök hazaszólította őket, de válaszuk ez volt: »Nem, maradunk, nem hagyjuk el népünket, ha tudjuk is, milyen sors vár ránk.« A külső erőszakra magába zárkózással válaszol az ember, a csakazértis ellenállással – ezt a magatartást jelzi az ő személyükben a karba font gesztus.”


Némán állnak a fehér anyagban – magam előtt látom fizikai szenvedésüket, de efölé kerülve sokkal erősebb ennél tiszta lebegésük a súlyos márványban. S továbbhalad a tekintet:

„Pelbárt atya és Kiss Szaléz jó barátságban voltak. A természetes módon önmagára számító és önmagára hagyatkozó ember következő lépésként a közösség megtartó erejére támaszkodik – Pelbárt atya kezét finoman Szaléz atya vállán nyugtatja. Testvéri gesztus; a személyes és közösségi belső tartás után az ember már csak Istenre tekinthet.”

Páter Kiss Szaléz a szoboregyüttes tengelybe helyezett alakja. Sebestyén semmiképpen nem szerette volna, hogy az elrendezés mesterkélt legyen, „mint egy hollywoodi plakát”. Majd arról beszél: az egyházművészetben a szakrális mindig tengelyszimmetrikus. „Egyszerre szerettem volna alkalmazni a hagyományos egyházművészeti ikonográfiát a mai megközelítéssel.” Az alakok előrenéznek, de mégis a belső fókuszra tekintenek, amely fölöttük egy napkorongban jelenik meg. „Olyan módon csiszolom föl, hogy mindig ragyogjon a fényben” – utal a Krisztus-szimbólumra.

S nézzük tovább – mintha stációk sorakoznának. Zénó atya a nagyatádi plébániát vezette, s pap és szerzetes volta miatt lőtték agyon a háború végén bolgár katonák. Végül Bernát és Rafael atya zárja le a sort. Az ő lelki beállítódásuk viszi tovább a magába zárkózó tartást, majd Kiss Szaléz kemény ellenállását. „Bernát atya végtelenül békés, diplomatikus ember volt, hiányzott belőle bármi harcosság. Megadóan viselte sorsát, a leengedett kéztartás oldja az előző alakok képviselte feszességet. Rafael atyát kortársai is krisztusi magatartásúnak mondták. Ő áll a sor végén, az önmagát átadott mártír a kifelé nyitott tenyérrel.”

Mindszenty bíboros az ismert szelíd testtartásban, imára kulcsolt kézzel, mégis keményen áll előttünk. A szelídség nem jelent megadást. Párkányi Raab Péter nagyszerű érzékkel fogalmazta meg a bíboros alakját – hitből alkotott. A szobor túlemelkedik a Mindszenty bíboros körül kialakult eltérő vélekedéseken. A művész keze alatt a huszadik századi magyar élet egyik legnagyobb spirituális személyisége bontakozott ki, akinek spontán tisztelete folyamatos, és egyre erősödik.
Félix atya a legnagyobb tisztelettel szól Mindszentyről. „Fiatalkoromban éreztem, láttam, tapasztaltam az iránta országszerte megnyilvánuló bizalmat. Úgy érezte a nép, az egyetlen ember, aki úgy-ahogy meg tudja menteni az országot a pusztulástól – Mindszenty hercegprímás. Keményen küzdött az ateizmus, a nép vallástalanná tétele ellen, hogy ne tántoríthassák el a magyarságot hitétől és nemzeti érzéseitől.”

Közben eltelt több mint hatvan esztendő. Beszélhetünk-e Mindszenty bíboros mai örökségéről, van-e talaja a katolikus hitnek ebben a társadalomban? – kérdem Félix atyától, miközben zúg alattunk a motorizált élet a Bimbó úton.

„A mai fiatalok nemigen értik meg Mindszenty Józsefet, ötven éven át annyi rágalommal illették őt. Ezért kell hirdetni róla mindazt, ami őt valóban hőssé és szentté tette.”

Az éppen helyére kerülő szoborra pillantok: a szikrázó márvány ezt az állandósult tisztaságot – hős és szent – szórja magából.
Sok évtizedes tanári múlttal a háta mögött Félix atya a maga csöndes mosolyával így folytatja: „Látom azokat a fiatalokat, akikből – remélem – kinő az új nemzedék, amely ismét vallásossá, erkölcsössé teszi népünket, nemzetünket. A magam erejéből ezért igyekszem ma is mindent megtenni. S látom, hogy mostanában törvényi eszközökkel is igyekeznek visszaszorítani azokat az egészséges erkölcsi érzéket veszélyeztető lehetőségeket, amelyek a szabadság hamis eszméjével szinte fölkínálkoznak nekik. Hiszem, hogy lesz még gyümölcs a fán!”

Tiszteletre méltó, nemcsak mint nemzeti hős, hanem mint boldoggá, szentté avatásra váró személy – hallom Soós Viktor Attila történész tárgyilagos hangját. Ő is a Félix atya említette új nemzedékhez tartozik. „Az én szememben ő szent, s bár lényeges, hogy az egyház kimondja valakiről a kanonizálását, de legalább ilyen fontos, hogy az emberek boldognak vagy szentnek tartsák. Imádkozzanak hozzá minél többen, tartsák példamutatónak és követendőnek az életpéldáját. Senki nem állíthatja, hogy nem az egyházért és az emberekért cselekedett volna mindig.”

Krajsovszky Gábor gyógyszerész, a Semmelweis Egyetem Gyógyszerésztudományi Kar Szerves Vegytani Intézetének adjunktusa szinte eszmélése óta Mindszenty bíboros életének kutatója és példájának – tanulmányokkal, előadásokkal – terjesztője.

„Mindszenty bíboros már előzetesen megmondta, mi lesz a vallástalan nevelés következménye. Ezzel a „következménnyel” szembesülünk napjainkban. Két nemzedék nőtt föl már hazugságáradatban… A bíboros példája nélkül lehetetlen a tisztességes jövő építése, mert az általa képviselt eszmények egyetemes, keresztény, nemzeti és krisztusi eszmények.” Mindszenty bíboros életművének megismertetését másokkal ugyanúgy hivatásának tekinti, mint az egyetemi oktatást. „Mint a bíboros mondta, a magyar nemzetet és a fiatalságot lélekébresztésre kell serkenteni. Így fogalmazott: »Most jön a magyar lélekébresztés, fajtánk találékony, bátor, miért nem tud az lenni a magyarság és kereszténység vonalán is?« Tehát legyünk találékonyak és bátrak!”

Elevenné tenni Mindszenty alakját és életművét. Krajsovszky Gábor meggyőződéssel vallja: „Nem igaz, amivel a kommunisták vádolták, s amit ma is terjesztenek a vele szemben még most is ellenséges körök: nem megmerevedett, nem megcsontosodott személyiség; mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az ő alapelveit a mai körülményekre alkalmazva szebbé és boldogabbá lehet tenni a világot. Ezért remélem, hogy eljön az ő korszaka…”

Szép ilyen délelőttben, ilyen remény- és meggyőződés-délelőttben élni. Párkányi Péter a szobrászra jellemző, keményen vésett tekintetével követi, amint centiről centire helyére kerül a mű. Így lennénk az élettel is? Centiről centire lehet – és kell – helyére tenni, kiigazítani. Legalább annyira súlyos és kemény feladat, mint megbirkózni a márvánnyal. Amit a hívő ember meggyőződésével ki akart fejezni, a bíboros alakja mellett olvasható: „Állok istenért, egyházért, hazáért.” A bíboros imára kulcsolt kezére mutatok. „Ez a gesztus azokért is szól, akik ebben az országban, ebben a városban, ebben a kerületben élnek, s akik belépnek a templomba, értük is imádkozik. Imádkozik – s egyben áldást is ad minden egyes érkezőre.” Íme, a fogadó szobor! Már csak az kell: menj, és lásd!

Mindszenty esetében az egyöntetű, hófehér márvány a fehér vértanúságot jelképezi – a hét ferences mártír esetében különös feszültséget teremt ez a fehérség és a véres brutalitás, amelynek áldozatai lettek.

Félix atya, mint mondja, összenőtt a ferencesekkel. A közigazgatásilag Jászberényhez tartozó Boldogházán született, „a városból jártak ki a ferencesek misézni. Vonattal érkeztek, szüleim vasutasok voltak, s míg visszafelé várakozni kellett a vonatra, betértek hozzánk. Sokan voltunk testvérek, eljátszadoztak velünk. Az egyik vasárnap délután Lukács Pelbárt atya a harmadrendieknek tartott ájtatosságot. Szent Ferencről beszélt, a bélpoklossal való találkozásáról, a köpenycseréről és egymás megöleléséről. Olyan hatással volt ez rám, hogy ekkor éledt bennem az elhatározás, ha lehet, az ő rendjébe szeretnék majd belépni.”