„Békességben könyörögjünk az Úrhoz…”

Az atyák tanítása alapján a hészükhiának három fokát lehet megkülönböztetni. A hagyomány szerint ez Szent Arzén apátra nyúlik vissza, aki az égből kapta a hármas figyelmeztetést: „Fuss, hallgass, nyugodj meg.”

Az első fok tehát az elmenekülés a „bűnös világból”. Ez azt jelenti, hogy aki a legteljesebb lelki nyugalmat kívánja megélni, annak magányba kell vonulnia. És valóban, Remete Szent Antal tanítványától, Ammonasz apáttól kezdve számtalan sivatagi atya magasztalja az ilyen életformát, különösképpen Evagriosz Pontikosz, akit a „puszta teológusának” is neveznek.


A hészükhia második foka a csendhallgatás. A lelki elmélyüléshez – és az Istennel való bensőséges kapcsolathoz – nagy szükség van arra, hogy az ember csendben tudjon maradni. Hiszen kimondott szavaink nagy része fölösleges, felszínes, és szétszóródottsághoz vezet. Ninivei Szent Izsák ennek szellemében fogalmazta meg: „A csend a jövő világ titka, míg a nyelv a jelen világ szerve.”

A hészükhia harmadik foka a megnyugvás, a lélek csendje. Ez minden földi gond letételét jelenti: „az értelmesekét és az értelmetlenekét is”. Éppen úgy, mint ahogyan a görögkatolikus szent liturgiában a legszentebb részhez közeledve énekeljük: „Tegyünk félre mostan minden földi gondot, mert a mindenek Királyát fogadjuk.” Bizony, sem a lelki életben, sem az istendicsőítésben nem jutunk messzire, ha nem tudunk megnyugodni. A görög atyák három dolgot hangsúlyoznak ennek elnyeréséhez. Szükséges a lelki józanság, vagyis a kiegyensúlyozottság, mely ellentétes a lelki élet zavarával, illetve zavarodottságával. Szükséges a figyelem, vagyis az összpontosítás, különben szétszóródottság következne be mind az imában, mind a lelki életben. Szükséges végül a szív őrzése, amit az atyák a sokszor alkalmazott képpel tesznek szemléletessé. Őrizni kell a szív kapuját a rosszindulatú gondolatoktól: a kígyót akkor kell elkapni, amikor a fejét dugja ki a lyukából, mert ha már teljesen kibújt, nehéz elbánni vele.

Mint ahogyan atyáink idejében, úgy ma is megszívlelendő nemcsak az, hogy „békességben könyörögjünk az Úrhoz”, hanem az is, hogy az Istennel való kapcsolatunk mélyítése érdekében a külső és a belső béke megélésére törekedjünk.