A terített asztal körül

Kézzelfoghatóan jelen van az étkezést előkészítők adni vágyása, szeretete, ideje, a vendégek nyitottsága, hogy megajándékozzák őket, s mindnyájuk mély vágya a barátságra és az emberi közelségre, közösségre. Már önmagában véve ez természetfeletti ajándék. Nem véletlen, hogy a zsidó asztali áldás nem az ételt áldja meg, hanem Istent áldja az étel és a föld ajándékáért.


Családjaink, közösségeink asztala, az ahhoz kötődő szokásaink vagy éppen ezek hiánya hűen tükrözik azt, hogy milyen kapcsolatban vagyunk saját emberségünkkel, mennyire vesszük komolyan szeretteinket, barátainkat, hozzájuk fűződő kapcsolatunkat. A közös asztalnál eltöltött minőségi időt, bár látszólag semmi haszna, mégsem az ablakon dobjuk ki.

Jézust nagyon gyakran látjuk asztalnál ülve, közösen étkezve barátaival, vámosokkal és bűnösökkel, családtagjaival, ellenfeleivel, tág vagy szűk tanítványi körével. Egy olasz gyerekkönyv címe így beszél róla: Egy rabbi, aki szerette a lakomákat. Rosszakarói szerint falánk és borissza ember volt (Mt 11,9).
Jézus azonban nem gyorséttermi személytelenségben és „hatékonyságban” gyakorolta a tanítást. Leggyakrabban a közös étkezés, a lakoma formájában volt együtt azokkal, akiknek Isten jelen lévő és beköszöntő országáról akart tanúskodni. Egyházi kultúránkban mostanában mintha inkább a tömeg gyors jóllakatásának lenne becsülete. Mintha kevéssé hinnénk abban, hogy az asztalhoz telepített kisebb közösségekben gyakorolt, időigényes és rendszeres szeretetnek hatása lenne. Pedig valószínűleg ez az egészségesebb, a hosszú távon gyógyítóbb, a hatékonyabb és emlékezetesebb is. Jézus egy lakomát ünnepelve hagyta tanítványaira az Eucharisztiát. Letelepedett velük, a kenyeret megtörte és szétosztotta, a borral telt kehely felett áldást mondott, és barátainak adta. Isten országa beköszöntött, beteljesedett.