Az uralkodás: szolgálat

Jézus elszomorodik az apostolok értetlenségét és nagyravágyását látva. Még mindig nem értik, hogy Jézusnak előbb a szenvedés kelyhét kell kiinnia, és a gyötrelmek tengerében kell elmerülnie (ezt jelenti itt a baptidzein, „vízben elmerülni” kifejezés), és hogy tanítványainak is osztozniuk kell az ő sorsában.
Jakab és János öntudatosan mondják, hogy vállalják e sorsot. Valóban Jakab volt az apostolok közül az első, aki hitéért vértanúságot szenvedett (ApCsel 12,2). János ugyan nem lett vértanú, de a többi apostollal együtt neki is sokat kellett szenvednie hitéért. Jakab és János kijelentésére válaszolva Jézus megerősíti, hogy ezek az apostolok is részesedni fognak szenvedéseiben, de mégsem tesz eleget kérésüknek. Jézus ugyanis, mint minden egyébben, abban is az Atyaisten szent akaratát követi, hogy ki hol fog „ülni” Isten országában.

A két nagyravágyó apostol éretlen kérdése alkalmat ad Jézusnak arra, hogy a krisztusi közösségben megvalósuló újfajta rendről tegyen kijelentést. Egészen más e rend, mint a politikai hatalom rendje, ahol a fejedelmek uralkodnak, s a nagyok hatalmaskodnak a többiek felett. A krisztusi közösségben annak, aki nagy és első szeretne lenni, mindenki szolgájává kell válnia. A görög dúlosz (szolga) szó elsősorban rabszolgát jelent. Tehát a krisztusi közösségben teljesen megfordulnak a viszonyok: itt az elsőnek kell szolgálnia mindenkit. Olyan meglepő ez az új rend, hogy Jézusnak a saját példájával kellett azt megerősítenie: ő maga földi életében úgy viselkedett, mint mindenkinek a szolgája, aki még az életét is odaadja „váltságul sokakért”. A „váltságul sokakért” kifejezés az Izajás könyvében (52–53. fejezet) szereplő „Úr szolgájának” énekére utal, aki életét adja az egész nép bűneiért. A 2. korintusi levél ezt így fejezi ki: „Egy meghalt mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmagukért éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5,14–15). Akik így élnek és halnak, azok lesznek „nagyok” az Isten országában.