Lelkiség

Dresszkód – a magyar nyelvben is egyre inkább elterjed ez az angol kifejezés, noha van magyar megfelelője: öltözködési szabály. Létezik ilyen a liturgián való részvételre vonatkozóan is? Itt most nyilvánvalóan nem a szolgálattevők liturgikus ruházati előírásaival akarunk foglalkozni, hanem a misén részt vevők általános megjelenésével. Amikor falusi szolgálattal bíztak meg, megrendítő élmény volt látnom, hogy a vasárnapi misére a hívek szinte mindenütt – vagyis a kifejezetten szegény vidékeken is – ünneplőbe öltöztek, s talán nemcsak azért, mert arrafelé ez így volt szokás. A misére, pláne a vasárnapi misére ünnepelni megyünk, s ennek a ruházaton is meg kell látszania. Nem, senki nem öltözött díszmagyarba, mégis ünnepi volt a megjelenése; a gyerekek sem az iskolai ünnepélyek „egyenruhájában” jöttek, de nem is abban a ruhában, amiben iskolába jártak.

Görögkatolikus lelkiség

E két fogalom nagyon szorosan összetartozik. A lelki élet keleti atyái gyakran hangsúlyozzák ezt. Szemléletükben ugyanis az imádság egyrészt feltételezi az erényeket, másrészt pedig maga az erények királynője, amely más erényeket is magával vonz. A gondolkodó elme könnyen belátja ezt. Ha az isteni erényekre fordítjuk a figyelmünket, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy hit nélkül nem létezhet az imádság, hiszen az imádkozó ember a magasabb rendű szellemi valóság, Isten felé fordul, s ez feltételezi a hitet, legalábbis annak valamilyen formáját. Remény nélkül nem lenne értelme az imádságunknak, hiszen éppen azért fordulunk Isten felé, mert bízunk abban, hogy meghallgatásra találunk nála. S emlékezzünk csak arra, hogy – ha szégyenkezve valljuk is be magunknak – a legtöbb imánk bizony kérés. Ha pedig a szeretetre tekintünk, ismét azt látjuk, hogy e nélkül sem létezhet imádság. Ugyanis nem hideg fejjel, érzéketlenül fordulunk Istenhez.

A hét szentje

Charles de Foucauld, bár életében nem talált követőkre, és pápai jóváhagyást sem nyert az általa megálmodott szerzetesrend, mégis a XX. század egyik legnagyobb hatású lelkivezetője lett. 1858-ban született Strasbourgban. Hatévesen árvaságra jutott, nagyszülei nevelték. Kamaszkorában elvesztette a hitét. Érettségi után katonai akadémián tanult tovább. Hazájában, majd Algériában szolgált, de három évvel később elbocsátották, nagyrészt kicsapongó életvitele miatt. Később visszatérhetett a katonai pályára.

A Biblia üzenete

„Krisztus, a mindenség királya” – így jelöli a liturgia az egyházi év végén Krisztus király ünnepét, hogy már ezzel is jelezze: ez nem földi királyság. Pilátus előtt Jézus megvallja: igen, király, de országa nem e világból való. A keresztre szegezett tábla (INRI): „Názáreti Jézus, a zsidók királya”, inkább gúnyolódás. A magát Messiásnak valló Názáretit a császár ellen lázadó prófétának bélyegezték így, hogy a habozó helytartót a halálos ítélet kimondására ösztönözzék. E király trónja a kereszt, és töviskoronát visel. A keresztről uralkodik. „Regnavit a ligno Deus”, ahogy az ősi himnusz énekli. Nem száll le a bitófáról, hogy gúnyolódóit elnémítsa.

Szerzetesség és liturgia

Szent Márton ünnepi liturgiájára készültem. Egy rá nagyon jellemző történet jutott eszembe, amely Sulpicius Severus Dialógusok című művében maradt fenn róla. Éppen ünnepi liturgiára indult, amikor a templomba mentében megszólította egy koldus, egy öltözet ruhát kérve. A szerzetes püspök azonnal megkérte diakónusát, hogy szerezze be a ruhát a koldusnak.

A hét szentje

Amikor Szent Katalin neve szóba kerül, ma legtöbbször az olasz misztikus domonkos nővérre, Sienai Katalinra gondolunk. Holott évszázadokon át névadó elődje volt az egyik leginkább tisztelt égi pártfogó, aki a tizennégy segítőszent egyike.

Alexandriai Katalin életéről biztosat nem tudunk. A hagyomány szerint a pogány Costus király lányaként született a III. század végén. Alexandriában nevelkedett, és már gyermekként kitűnt kortársai közül szépségével, okosságával és kedvességével. Már fiatalon a tudományok, a filozófia és művészetek mesterének számított. Felnőtt volt, amikor megkeresztelkedett.

Görögkatolikus lelkiség

Nem tudjuk, hogyan és milyen körülmények között ment végbe az Istenszülő bevezetése a templomba, amelyet görögkatolikus egyházunkban november 21-én ünneplünk. Mindenesetre a Jakabféle apokrif evangélium így számol be erről az eseményről: „Amikor háromesztendős lett a leányka, így szólt Joákim: »Hívjátok össze a zsidók szeplőtelen leányait, fogjanak mécsest a kezükbe, gyújtsák meg, nehogy a kisleány hátrafelé nézzen, nehogy szíve elraboltasson az Úr templomából«. Mindent ennek megfelelően tettek, amíg az Úr templomát el nem érték. Ott a pap fogadta őt, megcsókolta, áldást mondott reá, és így szólt: »Az Úr minden nemzedéken át naggyá teszi nevedet. «” Ez az apokrif szöveg meglehetősen sok liturgikus énekünknek alapjául szolgált.

A Biblia üzenete

Jézus földi életének utolsó napjaiban történt, hogy Jézus Jeruzsálemből kiment az Olajfák hegyére, tanítványai pedig odamentek hozzá, és két kérdést tettek fel neki: mikor következik be Jeruzsálem pusztulása, és mikor lesz vége a világnak. A három szinoptikus evangélium leírja Jézus válaszát, de a legvilágosabban Lukácsnál van megkülönböztetve a két kérdésre adott válasz. A Jeruzsálem pusztulásáról szóló jézusi jövendölést a 21. fejezet 20–24. versei írják le. E pusztulás be is következett, amikor Krisztus után 70-ben Titusz római hadvezér serege elfoglalta a várost, és földig rombolta a Nagy Heródes király által nagyszerűen helyreállított jeruzsálemi templomot. Ez után az esemény után következik a „nemzetek ideje” (Lk 21,19), amikor a tanítványoknak „Krisztus nevében megtérést kell hirdetniük Jeruzsálemtől kezdve minden népnek” (Lk 24,47). A „nemzetek idejének” bevégzésekor lesz majd a világ vége.