Kultúra

Bazsonyi Arany festményeire

Don Quijote
áll valahol
fehérül zászlós karója
lova
nem őriz se kopját se páncélt
testén vászonruha
áll s néz
mögötte szélfútta álmai
ködökben lebegnek

Tavaszodik, fehér széllel,
Felrepedt földeken az éj,
Kitakar, csókol, átölel.
Hasított dombok közt vonat,
Mintha szamár botorkálna,
Minden pincénél elmulat.

Hiánypótlónak nevezhető albumot jelentetett meg nemrégiben a Magyar Éremgyűjtők Egyesülete A magyar szépirodalom érmei és plakettjei címmel. Prózánk és líránk klasszikusainak portréi sorakoznak a kiadvány lapjain. Megannyi markáns, bronzban rögzített arcvonást fürkészhet az érdeklődő, úgy, ahogyan az adott képmás alkotója láttatja a klasszikusok közé emelkedett „modelljét”. S ezen a ponton akár meg is fordulhat a befogadás: akadhatnak, akiknek egy-egy ilyen plasztikus „személyiségértelmezés” ad indíttatást a bemutatott szerző műveinek el- vagy újraolvasásához.

Összesen valamivel több mint négyszáz felvételt küldtek a pályázók a Vértesi Erdő Zrt. Keresztény-kulturális emlékeink a Vértesben címmel és hagyományteremtő szándékkal tavaly kiírt fotópályázatára, amelynek anyagából elsőként az oroszlányi Munkás Szent József-plébániatemplomban nyílt tárlat még november végén.

Nézőtér

Pavel Florenszkij szerint az ikon nem más, mint ablak az örökkévalóságra. Ám ha jobban megfigyeljük, azt is észrevehetjük, hogy valójában egyszerre tár fel valamit az isteni és az emberi mélységekből. Kapocs és tükör, szimbólumok serege és maga a megtestesült egyszerűség. Andrej Tarkovszkij Sztalker című filmjében – a rendező bevallása szerint – nincsen semmi felesleges. Sok kritikus többek között ezért is hozta összefüggésbe az alkotást az ortodox ikonokkal, mondván, e keleti szentképekhez hasonlóan nyitja rá szemünket mindarra, aminek legfőbb jellemzője az időtlenség.

Ötven éve halt meg

A fordulat előtt egy hónappal, 1989-ben találkoztam az özvegyével. Rózsi néni a maga szilárd jellemével férjéről mint a hűség és a honszeretet példájáról beszélt. Elmondta: amikor Rákosiék Kossuth-díjat adtak neki, nem akarta elfogadni, mire figyelmeztették: vegye át, különben bosszút állnak rajta. Elfogadta, de minden fillért szétosztott tudósoknak, művészeknek, szerzeteseknek, rászorulóknak. Az utolsó háromszáz forintot a házmesternének adta, aki folyton sírt: „Nincs Isten, mert már éhen halok.” „Van Isten – szólt Lajtha –, látja, most is segít magán!” A zeneszerző hívő református volt.

Kányádival Kaposváron

Kányádi és a Kaláka – több évre visszanyúló, termékeny egymásra találás, amelynek gyümölcse lemezek sorával, élő koncertek taps-szavával mérhető. Vers és zene varázsos világa csen örömöt a téli szürkületbe, s deríti jókedvre a lelket, hiszen „Betemetett a nagy hó, / erdőt, mezőt, rétet, / minden, mint a nagyanyó / haja, hófehér lett.”

A nyolcvan feletti, ikonná vált, Kossuth- és Herder-díjas, erdélyi származású költő ma is szívesen kerekedik fel, hogy kalákás barátaival bűvöljön gyermeket, fiatalt, időst, szomorkodót és örömködőt. Mert Kányádi Sándor „egyberostált” verseivel mindannyiunkhoz szól. Olykor saját, hátulgombolós kissráckorunk idéződik fel, vagy éppen a cseperedő gyerekeinkkel töltött esték emléke, amikor az oviból hazatérve nemcsak énekelték, hanem tapsolták-táncolták is a versdallamokat.

Sápadt almavirág,
rózsafüzér az ágon,
Isten ujja lángot vet,
átsugárzik a levélfonákon.