Naplósorok Lajtha Lászlóról

 

2001 tavaszán a Mátyástemplomban felhangzott a Mise a szorongattatás napjaiban, a Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Oratórium-kórus előadásában. Azóta sem szabadulok a hatásától: eszmék panteonja, gregorián párhuzamok, az egyes szólamok tökéletes kidolgozása, belső hullámzása, a lélek legőszintébb vallomása sorsról, hazáról, Istenről, áldozatról. 1950-ben íródott. Egyszer az egyik tételét, amikor Lajthától a díj után művet kért a rádió, előadták az éjszakai órákban. Akik megkeresték, azoknak elővette a fiókból a partitúrát, s ezt mondta. „Eszik, nem eszik, nincs más!” Így kapott más címet, amit azóta is így ismerünk: Fríg-mise. Persze 1989-ig ezzel a címmel is asztalfiókban maradt. Nevezett esztendőben vette elő a Szent István Király Zenekar karnagya, Záborszky Kálmán, s rengeteg munkával lemezre játszották.


Néztem a partitúrát. A mindössze négy hónap alatt elkészült remekmű hangjegyeit, a benső indulat, féltés kézzel írt, hullámzó ütemvonalait. Az égien csendülő Kyrie, az előjátékos Credo, Hozsanna, az Isten Báránya hangszerek és énekhang kettős egységében megindítják a szívet, megnyitják az értelmet.
Nehéz volt érzéseket fogalmazni, imádkozni kellett, majd könnyű lélekkel távozni az éjszakában, ősi kövek között a történelem és Isten szavával.

 

Kétségtelen, a XX. század egyik legszebb miséje.

A napokban fia, az agykutató emlékezett apjára Amerikából a Bartók rádiónak. Ugyanitt már megkezdték szimfonikus műveinek műsorra tűzését. Végre. Tizenkét esztendeje ezt írtam: még csak most jön el az ő ideje…

Az annyi korábbi diktatórikus elmarasztalást békévé oldhatja az emlékezés.