Vannak vidékek legbelül

 

Első olvasatra talán nem is mindig tűnnek túl zeneinek a strófák, ám a hangszerelt sorok igazgyöngyként jelennek meg e tébolyult világ kulturális palettáján, szétfoszló családok düledező tűzhelyei körül. Éppen ezért lélekemelő az a misszió, amelyet Kányádi és a Kaláka végez. Együttes jelenlétük ünneppé emeli a hétköznapot, koncertjeik a zenei élményen, a játékosságon és a derűn kívül Sándor bácsinak és Gryllus Dánielnek köszönhetően őszinte szavakkal fűszerezett, finom eleganciával ajándékoznak meg bennünket.

Úgy, mint legutóbb Kaposváron, a megyei és városi könyvtárban rendezett Valaki jár a fák hegyén című esten, ahova a Márai-program keretében jutottak el, s ahol újfent felfénylett: a természetesre épít a kegyelem. Szóban, zenében, előadásban egyaránt. A Kalákával közösen énekeltük: „Alma, alma, piros alma odafönn a fán. / Ha elérném, nem kímélném, leszakítanám…” Azt a verset, amelyet – mint ahogy arra szerzője is mosolyogva utalt – Nagygalambfalvára látogatván, egy délután vagy három alkalommal, a legkülönfélébb helyszíneken szavaltak el a helybéli lurkók köszöntésként, kedveskedve a falu jeles szülöttének. Mert „a vers az, amit mondani kell”. Az ősigazságot a költő jelenlétében fogalmazta meg egy falusi kisiskolás, tanítója kérdésére válaszolva. Kinevették ugyan a társai, de a rendhagyó órára meghívott szerző megilletődött e nem várt feleletet hallván. Úgy érezte, „mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg. Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásból, s nyitotta volna rám fénnyel teli, világtalan szemét.”


 

Sem az Almát nem lehet megunni, sem pedig a többi Kányádi-verset; mondják vagy muzsikálják százszor, ezerszer, százezerszer. Hazát, nemzetet, nyelvet, irodalmat mentenek, ember meleget csiholnak soraik – üzenetet hagyva újabb és újabb generációknak. Elszakíthatatlanul a tájtól, a Küküllőtől, a kitartók hűségétől.

A Betemetett a nagy hó című verset sem feledhetjük, amelyet töretlen kedvvel dúdolunk-énekelünk ma is, s amelyben egykor pedagógus, barát és költőtárs is politikai színezetet sejtett – hiszen a nagy fehérségben „csak a feketerigó / maradt feketének” – jóllehet Sándor bácsinak esze ágában sem volt ilyen céllal papírra vetni egyik legismertebb versét. Aztán felcsendült a fakatonáról szóló Faragott versike, a Két nyárfa, Az elveszett követ, a Románc, a Dél keresztje alatt, valamint a Kuplé a vörös villamosról: „holtvágányra döcögött végül / a kopott vörös villamos”– itt viszont már kétségtelenül érzékelhető a politikum…
Ízes történetek és versek elegyültek lóról és kutyáról, mint két hű társról, s bivalyokról, amelyek – ahogy egykor a Kányádi-gazdaságban – egy cséplőgépet is el tudtak húzni. Muzsikával és lírával ismét nyomatékosították az előadók: „Vannak vidékek gyönyörű / tájak ahol a keserű / számban édessé ízesül / vannak vidékek legbelül / szavak sarjadnak rétjein / gyopárként sziklás bércein / szavak kapaszkodnak / szavak / véremmel rokon a patak…”

Az est végére – miközben némi bevezető után sorjáztak a megzenésített versek – az is kiderült: több mint tizenhat kilót nyom a titkosszolgálatnak a költőről készített lehallgatási anyaga – amelyet a fia kért ki –, s bizony nem éppen szívderítő olvasmány. Sándor bácsi bajsza alatt kópés mosollyal mesélte: a súlyos feljegyzésköteget bogarászván ötvennégy év után megsértődött rá az asszonya, akit bebörtönöztek. A sértődés oka egy félrefordított mondat volt. Amikor otthonukban rájuk törtek a rend őrei, még fiatal házasok voltak. Az ifjú férj kezdetben nem értette, mit akar a hatalom, amelynek képviselői csak azt szajkózták: „Előbb meg kellett volna ismernie a lányt…” A ház ura pedig egyre azt hajtogatta: „Éppen ezért ne vigyék el a feleségemet, hadd ismerjem meg, vigyék majd el tíz év múlva, ha mégsem felelne meg.” Igen ám, de az iratanyagban ez a fordítás állt: „Tíz év múlva visszaviszem.”

A koncert után jutott idő a négyszemközti beszélgetésre is. Kányádi Sándor délelőtt Balás Béla püspököt látogatta meg, délután pedig a Kalákával néhai barátja, Szász Endre özvegyét kereste fel a várdai kúriában, ahol maga is sokszor vendégeskedett. Emlékszem, kilenc éve a ház világhírű festőművész urának temetésére a költő egy „összemarék” szülőföldet hozott a Hargita csíki oldaláról. Míg szőjük a szavakat, Sándor bácsi beveszi vérnyomáscsökkentőit, gyógysprayt fúj nyelve alá, s kérdésemre így summáz: szereti a „Fönnvaló”, ezért tartotta meg idáig, és mentette meg számos tragédiától. Elképzelni sem tudta volna, mi lesz vele, ha 1956 „kritikus” napjaiban nem őt delegálják a Szovjetunióba. S éppilyen elképzelhetetlen számára az is, hogy más stílusban jegyezze le sorait. Azt mondta erről: „Vershitet nem cserélnék, hűséges vagyok ebben is. Leghőbb vágyam mindig az volt: úgy írni, hogy verseimet, gondolataimat a négy elemit végzett édesapám is megértse.”

Kányádi Sándor szerint hite nemcsak tartást ad életének, hanem szókimondást és tisztánlátást is. Úgy véli, a XXI. század embere a technika világától szenved leginkább, mert rabjává lett a gépeknek, és ezért az érzelmeit is gyakran véka alá rejti. Az ünnepekről azt vallja: régebben még kiemeltek bennünket a hétköznapokból – már a várakozás öröme is felvillanyozta lelkünket –, de mostanában azt veszi észre, egyre inkább értéküket vesztik jeles napjaink, és ezen változtatni kellene.

S hogy miként? Ahogy Felemás őszi énekében is írja: „építsd föl minden éjszaka / építsd föl újra s újra / amit lerombol benned a / nappalok háborúja // ne hagyd kihunyni a tüzet / a százszor szétrúgottat / szítsd a parazsat nélküled / föl újra nem loboghat”.