Kultúra

A fák árnyéka, füst módjára gomolyogva,
terül a ködös folyóra,
amíg az igazi lomb közül a magasból
a méla gerlepanasz szól.

(2.)
Végtelen fasor…
Fölébe hajol
sápadtan az ég.
Érzed-e, be jó
e ránkboruló
lombos menedék.

„Hadd rétegződjön ránk a por tapasztalata.”
(Kollár Árpád)
 

Mennyi por! – húzod végig vállamon ujjad.
Mindenütt csak por.
Ablakpárkány vékony sávján,
könyvespolc sarkában,

Az ágy helyén, ahol megfogant,
ölelkezik két ember,
egymásba nyíló üres szobák.
Hiszen maga még olyan fiatal,
nyílik egyikük fogatlan szája,
mit tud maga az igazi télről,
mikor bakancsokkal fűtöttünk

Ha költenék van rá költség
valék víz alatti ember
az elme vágyja ódon zöldjét
telis-tele szerelemmel

            Erdélyi Zsuzsannának

Éneket gyűjt,
síratókat,
szívre-szállt szót,
Napot, Holdat,

Pogánykútba
merítkezem,
Keresztényből
telítkezem,

Mikor először lépsz az iskolába,
legyen arcodon Jézus nyájassága:
szólítsd köréd a kisgyermekeket,
és símogasd meg kezecskéjüket.

S ha látsz közöttük rútat, rongyosat,
gyermeki arccal búbánatosat,
ismerd meg benn a korán-szenvedőt, –
s öleld magadhoz, és csókold meg őt.

a lány mozdulatlan
teste – a kiteríttetett –
a föld
s tenger utáni part
égi mezsgyéjén