Miatyánk

                                   Halmai Tamásnak

legalább te bocsáss meg
legalább hátad fordítsd
legalább a falat árnyékoló
arcomra tekints

Órák

Várom mégis – nem tudom mondjam-e,
hogy elaludj s én betakarjalak,
hogy csituljon körötted mindeme
hangtalan s láthatatlan vad alak.

Fekete fák alá viszlek végre,
hogy ne találjon rád a kikelet,
meggyászolnak az állatok mire
erőre kap benned a lehelet.

Sírni fogok akkor hisz úgy szokás,
Tűzre hányom keresztelő ingem,
kék vekkered s amott az a rakás:
többé nem mér, nem ébreszt fel engem.

Mise

Azután fejedre kötötted a kendőt,
és többé nem mosolyogtál.
Születésnapom volt,
kukoricát pattogtattál,
és éjfélig vártunk Jézusra.
Álomba forgatott a szomorú Hold,
másnap azt mondtad:
a havat ő hozta,
s én nem mertem játszani,
ha hozzá értem, elolvadt.

Angyal

Téli csendet hoz a szél,
kiürített hajnalt.
Vasárnap, ha eljönnél,
láthatnád az angyalt.
Három napja etetem,
kásás hóval, faggyal,
éjszakára befedem
liliomos ronggyal.
Felsír, mint ki idegen,
retteg, hogy megszeretem.

Csendélet

Éjszakáink mint téli temetők
várják a havazást.
Keresetlen szavakat pattogtat
karácsonyra éhes szánk.
Árvaságunk nagyobb, mint hazánk.
Itt hányódik hosszú délután a köd,
szürke szárnya a Fogaras alján.
Hány esztendeje hosszabbodik korán
megkezdett imám,
s be messze távolodott Názárettől
a vattapamacs az ezüst fenyőfán.

Vízió

              melyben a látnok a világ végezetét látja

Szakad az ég – szalad,
menekül mind, ki él,
s az is, ki már halott,
ki útra kél, nem tudja
minek, hová dönget.
Nyakunkon! Nyissatok kaput! –