Iancu Laura

                                   Halmai Tamásnak

legalább te bocsáss meg
legalább hátad fordítsd
legalább a falat árnyékoló
arcomra tekints

Várom mégis – nem tudom mondjam-e,
hogy elaludj s én betakarjalak,
hogy csituljon körötted mindeme
hangtalan s láthatatlan vad alak.

Fekete fák alá viszlek végre,
hogy ne találjon rád a kikelet,
meggyászolnak az állatok mire
erőre kap benned a lehelet.

Sírni fogok akkor hisz úgy szokás,
Tűzre hányom keresztelő ingem,
kék vekkered s amott az a rakás:
többé nem mér, nem ébreszt fel engem.

s a törmelékre köd
vacog az ég s a szívre
fagyott rönk
lassan a túlvilágra lök

egy talált szög
maradt a világ

Tavaszodik, fehér széllel,
Felrepedt földeken az éj,
Kitakar, csókol, átölel.
Hasított dombok közt vonat,
Mintha szamár botorkálna,
Minden pincénél elmulat.

Azután fejedre kötötted a kendőt,
és többé nem mosolyogtál.
Születésnapom volt,
kukoricát pattogtattál,
és éjfélig vártunk Jézusra.
Álomba forgatott a szomorú Hold,
másnap azt mondtad:
a havat ő hozta,
s én nem mertem játszani,
ha hozzá értem, elolvadt.

Téli csendet hoz a szél,
kiürített hajnalt.
Vasárnap, ha eljönnél,
láthatnád az angyalt.
Három napja etetem,
kásás hóval, faggyal,
éjszakára befedem
liliomos ronggyal.
Felsír, mint ki idegen,
retteg, hogy megszeretem.

Éjszakáink mint téli temetők
várják a havazást.
Keresetlen szavakat pattogtat
karácsonyra éhes szánk.
Árvaságunk nagyobb, mint hazánk.
Itt hányódik hosszú délután a köd,
szürke szárnya a Fogaras alján.
Hány esztendeje hosszabbodik korán
megkezdett imám,
s be messze távolodott Názárettől
a vattapamacs az ezüst fenyőfán.

              melyben a látnok a világ végezetét látja

Szakad az ég – szalad,
menekül mind, ki él,
s az is, ki már halott,
ki útra kél, nem tudja
minek, hová dönget.
Nyakunkon! Nyissatok kaput! –