Kultúra

Ame­ri­kai—len­gyel ak­ció­film (2004)

Szo­kat­lan pá­ro­sí­tás, ugye, hogy egy film­al­ko­tás e két nem­zet kop­ro­duk­ci­ó­já­ban szü­le­tik? A ma­gya­rá­zat egy­sze­rű: a harc­mű­vé­sze­tek­ben jár­tas ame­ri­kai zsa­ru alak­ját meg­te­rem­tő Steven Seagal ez­út­tal Len­gyel­or­szág­ban ve­ti ma­gát az ese­mé­nyek sű­rű­jé­be. Egy Vi­et­na­mot meg­járt ve­te­rán ka­to­nát ala­kít, aki ma­gá­nyo­san Észak-Alasz­ká­ban te­le­pe­dett le, és egy len­gyel­or­szá­gi ár­va­ház­ban élő kis­lán­­nyal, Irenával (Ida No­wa­kows­ka) le­ve­lez. Egy nap azon­ban ti­tok­za­tos ide­ge­nek je­len­nek meg a ne­ve­lő­in­té­zet­ben, és ma­guk­kal visz­nek né­hány lányt, köz­tük Irenát is. A ve­te­rán tiszt a hely­szín­re uta­zik, hogy egy len­gyel rend­őr­nő­vel (Agnieszka Wag­ner) kar­ölt­ve az em­ber­rab­lók nyo­má­ra buk­kan­jon. Az ügy ku­sza szá­lai egy meg­le­he­tő­sen be­fo­lyá­sos, több föld­rész­re ki­ter­jedt em­ber­ke­res­ke­del­mi há­ló­zat­hoz ve­zet­nek.

Ma­gyar film­víg­já­ték (1970)

A Mamcserov Fri­gyes ren­dez­te film­ben ki­vá­ló szí­né­sze­ink sze­re­pel­nek, a ki­sebb sze­re­pek­ben is pél­dá­ul Kiss Ma­nyi, Már­kus Lász­ló lát­ha­tó. A het­ve­nes évek­ben ját­szó­dó tör­té­net ti­pi­kus­nak mond­ha­tó, s épp ezért csak kény­sze­re­dett mo­solyt csal ar­cunk­ra. Ágos­ton Ka­tit (Venczel Ve­ra) me­ző­gaz­da­sá­gi tech­ni­kum­ba ve­szik föl, pe­dig ő ma­te­ma­ti­ka ta­go­za­tos kö­zép­is­ko­lá­ban sze­ret­ne to­vább­ta­nul­ni. Édes­any­ja (Ruttkai Éva) meg­tud­ja, hogy ré­gi sze­rel­mé­nek (Gá­bor Mik­lós) a meny­asszo­nya (Drahota And­rea) gim­ná­zi­um­igaz­ga­tó. A fér­fi te­le­fon­já­ról föl­hív­ja az is­ko­lát, s mint a mi­nisz­ter fe­le­sé­ge mu­tat­ko­zik be. Ap­ró szí­ves­sé­get kér a kis ke­reszt­lá­nya ér­de­ké­ben… Ka­ti­nak min­den­ben a ked­vét ke­re­sik a gim­ná­zi­um­ban, a fa­lu ve­ze­tői pe­dig már ha­tal­mas fej­lesz­té­sek­ről áb­rán­doz­nak. Ám ami­kor a „ke­reszt­anyát” zász­ló­anyá­nak hív­ják, ki­de­rül, hogy a mi­nisz­ter nőt­len…

Ma­gyar já­ték­film (1939)

Egy film fő­sze­rep­ét em­be­rek, rit­káb­ban ál­la­tok szok­ták ját­sza­ni. Ál­ta­lá­ban. Ba­logh Bé­la és Nádasdy Kál­mán több, mint het­venéves mo­zi­já­ban azon­ban egy ódon ülő­al­kal­ma­tos­ság ke­rül a kö­zép­pont­ba. A szó­ban for­gó ka­ros­szék reg­gel el­megy, es­te ha­za­ér­ke­zik — vagy ép­pen for­dít­va, at­tól füg­gő­en, hogy ki­nek a szem­pont­já­ból néz­zük. Orosz And­rás mér­nök (Szilassy Lász­ló) — mi­vel egy ár­ve­ré­sen el­vit­ték az or­ra elől — min­den­áron meg sze­ret­né sze­rez­ni a ka­ros­szé­ket. Új gaz­dá­ja, egy szép és fi­a­tal nő (Szeleczky Zi­ta) pe­dig meg sze­ret­né tar­ta­ni. Mi­köz­ben ket­te­jük kö­zött ván­do­rol a szék, az ese­mé­nyek­be be­le­avat­ko­zik a nő fér­je és a fér­fi ba­rát­ja (Latabár Kál­mán) is, és az is ki­de­rül, hogy va­ló­já­ban a ka­ros­szék csak ürügy ar­ra, hogy a fi­a­ta­lok kö­zel ke­rül­hes­se­nek egy­más­hoz. Re­mél­he­tő­leg a film is ürügy lesz. A ne­ve­tés­re.

Ame­ri­kai—fran­cia film (1995)

A sze­ren­cse­já­ték ha­zar­dí­ro­zás. Még ak­kor is, ha tu­ti nye­re­mény­re pá­lyá­zol, le­gyél bár a já­ték­asz­tal in­nen­ső vagy túl­ol­da­lán. S ak­kor is, ha biz­tos­ra akarsz men­ni, és a ké­nyel­met­len­né vált ügy­fe­lek­kel nem te­ke­tó­ri­á­zol, csak si­mán el­te­szed őket láb alól. Sam „Ász” Rothstein (Robert De Niro) két­ség­te­len te­het­ség­gel előb­bit, Nicky Santoro (Joe Pesci) el­lent­mon­dást nem tű­rő bru­ta­li­tás­sal utób­bit vég­zi. Sam ren­det, „tisz­ta be­vé­telt” sze­ret­ne, ám Nicky ak­ci­ói mi­att las­san­ként el­dur­vul a hely­zet, oly­annyi­ra, hogy a na­gyok már nem pénz­ben, ha­nem em­ber­éle­tek­ben ját­sza­nak. Mar­tin Scorsese nagy erő­vel höm­pöly­gő eposzt ka­nya­rít hő­se­i­nek a Las Vegas-i csil­lo­gás­tól a si­va­ta­gi göd­rö­kig íve­lő élet­tör­té­ne­té­ből, be­mu­tat­va, mi­lyen is az, ha va­la­ki az éle­tet is ha­zárd­já­ték­nak te­kin­ti, s min­dent egy lap­ra tesz fel.

Beszélgetés Lázár Kovács Ákossal

Mi­lye­nek a mai Mi­ku­lá­sok? Láz­ár Ko­vács Ákos mé­dia­ku­ta­tó­val ez ügy­ben pró­bál­tunk ren­det vág­ni.

„Nem vé­let­le­nül ad­tam a film­nek ezt a ta­lá­nyos cí­met. A né­ző el­gon­dol­kod­hat, hogy az iga­zi Mi­ku­lás az, aki an­nak vall­ja ma­gát, vagy eset­leg va­la­ki más” — mond­ta a 2005-ben for­ga­tott Az iga­zi Mi­ku­lás (va­sár­nap, 14.20, RTL Klub) ren­de­ző­je, Gárdos Pé­ter. Adó­dik a kér­dés: mi­től lesz „iga­zi” egy film­be­li Mi­ku­lás, mi kell ah­hoz, hogy egy ilyen le­be­gő, a hét­köz­nap­ok re­a­li­tá­sá­ba be­il­leszt­he­tet­len fi­gu­rát hi­te­les­nek érez­zünk?

Ke­resz­tény­ként sok­szor el­mél­ke­dünk ar­ról, hogy olya­nok­ká kell len­nünk, mint a gyer­me­kek; s hogy őriz­zük meg lel­künk ár­tat­lan­sá­gát, le­gyünk oda­adó bi­za­lom­mal Is­ten fe­lé, és ves­sük alá ma­gun­kat az Atya aka­ra­tá­nak. Ha­nem a gyer­mek­ség­nek van egy má­sik jel­lem­vo­ná­sa, ami­ről ta­pasz­ta­la­tom sze­rint ke­ve­seb­bet el­mél­ke­dünk: az ön­fe­ledt öröm.

Nem az „Új­vi­lág­ból” szim­fó­ni­á­hoz, az Egy ki­ál­lí­tás ké­pe­i­hez, a Peer Gynt-szvithez vagy a b-moll zon­go­ra­ver­seny­hez ha­son­ló, sok­szor ki­áru­sí­tott örök­zöld, nem an­­nyi­ra „min­den­na­pos” a rá­di­ók­ban, a ze­nei té­vé­csa­tor­nák kí­ná­la­tá­ban vagy az ott­hon agyon­hall­ga­tott klas­­szi­ku­sok so­rá­ban — de ott van a nyo­muk­ban. Nem fe­led­jük. Ked­ves em­lék, amely fel-fel­buk­kan­va vé­gig­kí­sér egy éle­ten át. Csu­pa ti­tok. Öröm és töl­te­ke­zés a ve­le va­ló „vá­rat­lan” ta­lál­ko­zás, hogy azu­tán el­gon­dol­kod­junk: mi­ért is ma­radt ki egy idő­re ez a va­rázs­lat? Hi­szen Se­he­re­zá­dé min­dig ké­pes vis­­sza­hí­ze­leg­ni ma­gát, szép­sé­ge, okos­sá­ga új­ra és új­ra ra­bul ejt. Sahriár szul­tán rab­nő­je el­me­reng, az­tán me­sél­ni kezd: ki­nyí­lik az Ezer­egy­éj­sza­ka hol­das-na­pos ké­pes­köny­ve, ahol ég, föld és víz ta­lál­ko­zik, ahol nincs le­he­tet­len, ahol nem­csak hő­sök küz­de­nek az ele­mek­kel, ha­nem a ka­land­vágy is az ér­ző lé­lek­kel.

Magyar ismeretterjesztő film (2012)

Iszkaszentgyörgy Szé­kes­fe­hér­vár­tól mint­egy tíz ki­lo­mé­ter­re ta­lál­ha­tó. Ha­tá­rát észak­ról a Ba­kony, nyu­gat­ról a be­lő­le nyú­ló Iszka-hegy, dél­ről a Sár­rét, ke­let­ről pe­dig a Mó­ri-árok al­kot­ja. A te­le­pü­lés már a hon­fog­la­lást meg­elő­ző év­ez­re­dek­ben is la­kott hely volt. A tér­ség föld­raj­zi adott­sá­gai és ter­mé­sze­ti vi­szo­nyai igen ked­ve­ző­ek vol­tak. A hon­fog­la­ló ma­gya­rok is fel­ver­ték szál­lá­sa­i­kat e tá­jon. A köz­ség szép kas­té­lyá­ról, ame­lyet Ama­dé An­tal épít­te­tett, 1735-ben te­szik az el­ső em­lí­tést. A kas­tély­hoz park is tar­to­zott. Az egy­ko­ri an­gol­kert­ből saj­nos má­ra nem sok ma­radt. A fa­lu bel­te­rü­le­té­től nem mes­­sze tört fel a Duz­zo­gó hő­for­rás.  Az öt­ve­nes éve­kig für­dő is mű­kö­dött itt. Az Ízőrzők cí­mű so­ro­zat e fe­je­ze­te gaszt­ro­nó­mi­ai uta­zás­sal egy­be­kö­tött ven­dég­ség­be hív­ja a né­ző­ket. Így meg­is­mer­ked­he­tünk a vi­dék jel­leg­ze­tes éte­le­i­vel s azok re­cept­je­i­vel. Meg­tud­hat­juk, ho­gyan ké­szül a hi­deg sző­lő­le­ves, a sod­rott ré­tes, a ba­ko­nyi ponty va­jas ga­lus­ká­val, a brok­ko­likrém­le­ves, a szent­györ­gyi töl­tött ka­raj és a Rákóczi tú­rós.