Kultúra

Fran­cia kon­cert­film

Krak­kó­ban töl­tött éve­im so­rán a jobb­nál jobb jazz­kon­cer­te­ken meg­fi­gyel­tem: a leg­lel­ke­sebb taps min­dig a dob­szó­lót kö­vet­te — s va­la­hogy azt is érez­ni le­he­tett, hogy a dör­gő ün­nep­lés alap­já­ban nem a ze­nész­nek szólt, ha­nem a hang­szer­nek. Az­óta meg­ta­pasz­tal­tam, hogy más or­szá­gok kö­zön­sé­gei is a do­bért ra­jon­ga­nak. Ki tud­ja, mi­lyen ősi, ne­tán bar­lang­la­kó él­mé­nyek tör­nek fel­szín­re tu­da­tunk mé­lyé­ről, ami­kor fel­hang­zik a tam-tam, a vad rit­mus… Mai fel­lé­pőnk, az 1944-ben Pa­na­má­ban szü­le­tett, ám ame­ri­kai do­bos, Billy Cobham ezt az időt­len él­ményt nyújt­ja. A szak­írók sze­rint ő a fú­zi­ós jazz leg­na­gyobb ha­tá­sú do­bo­sa, leg­főbb jel­lem­ző­je pe­dig a rob­ba­né­kony erő. Pá­lyá­ját Miles Da­vis ol­da­lán kezd­te, 1973 óta sa­ját együt­te­sé­vel jár­ja a vi­lá­got. E kon­cert­jét a fran­cia­or­szá­gi Nancyben rög­zí­tet­ték.

An­gol—ame­ri­kai ro­man­ti­kus víg­já­ték (2001)

„Hir­te­len rá­döb­ben­tem, hogy ha azon­nal nem vál­toz­ta­tok, olyan éle­tem lesz, ahol a leg­meg­hit­tebb kap­cso­lat egy üveg bor­hoz fűz…Úgy dön­töt­tem, hogy a ke­zem­be ve­szem az éle­tem.” Ez­zel a val­lo­más­sal in­dult a 2000-es évek egyik kultfilmje. A har­min­cas éve­it ta­po­só an­gol nő, akit az ame­ri­kai Renée Zellweger ala­kí­tott, még­pe­dig re­me­kül, át­la­gos éle­tet él. Van la­ká­sa, mun­ká­ja, ba­rá­ti kö­re, nagy szí­ve, jó hu­mo­ra. De nincs tár­sa. Igaz, le­gyes­ked­nek kö­rü­löt­te, fő­ként ka­lan­do­rok, ő azon­ban az iga­zit vár­ja. A sze­ret­he­tő, né­ha kis­sé idét­le­nül cset­lő-bot­ló, de őszin­te fi­gu­rát an­nak ide­jén sok női (és sok fér­fi­né­ző) is a szí­vé­be zár­ta.  Hi­szen a szó­ki­mon­dó Bridget Jo­nes ko­runk egyik leg­főbb prob­lé­má­já­ra hív­ta fel a fi­gyel­met, va­gyis ar­ra, hogy tár­sat ta­lál­ni ne­héz. Ám re­ményt is adott min­den ma­gá­nyos­nak, hi­szen, amint a film­ből ki­de­rül, Mr. Darcy (ne­vez­zük most így) meg­ta­lá­lá­sa még­sem le­he­tet­len.

Fran­cia thriller (2007)

A fran­cia film­mű­vé­sze­tet fő­ként az egyé­ni lá­tás­mó­dú (értsd: az ame­ri­ka­i­tól el­té­rő) kri­mik, a kosz­tü­mös ka­land­fil­mek vagy ép­pen a ro­man­ti­kus víg­já­té­kok mi­att ked­vel­jük. A pszichothriller ese­tük­ben rit­ka mű­faj — most ez­zel is meg­is­mer­ked­he­tünk. Franck Vestiel na­gyon kü­lö­nös han­gu­la­tú fil­met ren­de­zett: a fe­ke­te-fe­hér ké­pi vi­lá­got sej­tel­mes ka­me­ra­mun­ka és té­pe­lő­dő ze­ne fo­koz­za. A tör­té­net sze­rint Tolbiac (Clovis Cornillac) egy sö­tét, mély bar­lang­ban tér ma­gá­hoz. Fo­gal­ma sincs, ho­gyan ke­rült oda, ki­nek a holt­tes­te he­ver mel­let­te — csak an­­nyit tud, hogy ki kell jut­nia a fel­szín­re. Ám ki­de­rül, hogy a bar­lang­ban má­sok is van­nak: egy ví­rus ha­tá­sá­ra mu­táns­sá vál­to­zott em­be­rek. Vi­gyá­zat, e film nem min­den­ki­nek ké­szült — de a las­sú tör­té­ne­te­ket ked­ve­lő sci-fi-ínyen­cek­nek kö­te­le­ző!

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (1991)

Az an­tik­vá­ri­um­ban vá­sá­rolt Ta­má­si-mo­no­grá­fia lap­jai kö­zött egy meg­sár­gult új­ság­ki­vá­gást ta­lál­tam. A cikk­ben szó esik Ta­má­si Áron asz­­szony­test­vé­re­i­nek ag­go­dal­má­ról. A nagy csen­des­sé­gű An­na „azon ke­ser­gett, hogy Áron gyer­mek­te­len. Ki­vész a nem­zet­ség, ez a fe­je­del­mi faj­ta.” Leg­alább egy élő­lény­be át­ván­do­rol­ha­tott vol­na „ez a bal­la­dás ko­mor­ság, ez az égi röp­pe­né­sű, ma­dár­szó­lá­sos pró­za, egy nép­tö­re­dék, a szé­ke­lyek vi­lág­te­rem­tő te­het­sé­ge”. Ta­má­si öc­­cse és hú­ga — Gás­pár és Ág­nes — épp­oly íze­sen tud­tak me­sél­ni, mint köl­tő báty­juk. Gás­pár a Va­don nőtt gyöngy­vi­rág köz­re­a­dá­sá­val idős ko­rá­ban még be­mu­tat­ko­zott a nagy­kö­zön­ség előtt, a töb­bi­ek nem tö­re­ked­tek er­re. A Farkaslakán ál­ló szü­lő­há­zat (ké­pün­kön) s a ben­ne lét­re­ho­zott em­lék­mú­ze­u­mot a leg­ki­sebb test­vér, Er­zsé­bet gon­doz­ta nagy sze­re­tet­tel ki­lenc­ven­négy esz­ten­dős ko­rá­ban be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig. A film ré­vén ve­lük is­mer­ked­he­tünk meg kö­ze­lebb­ről.

Ope­ra

A kék­sza­kál­lú her­ceg vá­ra Bar­tók Bé­la egy­fel­vo­ná­sos ope­rá­ja, amely­nek szö­veg­könyv­ét Ba­lázs Bé­la, a ze­ne­szer­ző  ba­rát­ja ír­ta. A mű egy ki­csi­vel több, mint egy óra hos­­szú, és mind­ös­­sze két sze­rep­lő­je van: Kék­sza­kál­lú (bassz­ba­ri­ton vagy bas­­szus), és új fe­le­sé­ge, Ju­dit (mez­zo­szop­rán, drá­mai szop­rán vagy alt), akik épp most kel­tek egy­be.  Ju­dit el­ső íz­ben ér­ke­zik Kék­sza­kál­lú vá­rá­ba. A mű­vet 1918-ban mu­tat­ták be Bu­da­pes­ten, de nyolc elő­adás után le is vet­ték a mű­sor­ról, s egé­szen 1936-ig nem ját­szot­ták. Az új­ra fel­fe­de­zett opera azon­ban ak­ko­ra si­ker volt, hogy Bar­tók­nak több mint tíz­szer kel­lett az elő­adás vé­gén meg­ha­jol­nia. A II. vi­lág­há­bo­rú után szá­mos or­szág­ban be­mu­tat­ták, több­sé­gé­ben kon­cert­elő­adá­sok for­má­já­ban.

Olasz já­ték­film (2008)

Az Andrej Koncsalovszkij öt­le­té­ből ké­szül élet­raj­zi hű­sé­gű film fő­hő­se Fjodor Mi­haj­lo­vics Dosz­to­jevsz­kij. Az epi­lep­szi­á­val küsz­kö­dő zse­ni­á­lis írót sokéves kény­szer­mun­ká­ra ítél­ték a cár el­le­ni fel­for­ga­tó te­vé­keny­sé­ge mi­att. Szent­pé­ter­vár­ra vis­­sza­tér­ve már el­len­zi a töb­bek közt sa­ját egy­ko­ri írá­sa­in fel­buz­dult, anar­chista ter­ror­cso­por­tok te­vé­keny­sé­gét. Dosz­to­jevsz­kij ép­pen A já­té­kos cí­mű re­gé­nyét dik­tál­ja, mert kö­ze­le­dik a le­adá­si ha­tár­idő. Egy kö­dös na­pon azon­ban a pszi­chi­át­ri­án ta­lál­ko­zik egy za­vart el­mé­jű fi­a­tal­em­ber­rel, aki azt ál­lít­ja, tag­ja volt egy cso­port­nak, amely most a cár el­len ter­vez me­rény­le­tet, és meg­ne­ve­zi a ve­ze­tőt is. Fe­le­lős-e az író az ilyen ak­ci­ó­kért? A köny­vén dol­goz­zon, vagy ál­lít­sa meg a me­rény­lő­ket? Igaz-e, amit hal­lott, vagy csak egy há­bo­ro­dott el­me láz­ál­ma?

„Min­dig meg­le­pett, ami­kor ér­te­sí­tet­tek, hogy men­jek, s fo­gad­jam el az ép­pen fel­aján­lott ki­tün­te­tést, dí­jat. El­men­tem, mert gon­dol­tam, az is­ko­la ja­vá­ra lesz, a hí­re is emel­ked­ni fog, azért, hogy ilyen ki­tün­te­tést kap­tam, hi­te­le­sebb lesz a te­vé­keny­sé­gem ezek mi­att, de iga­zán nem vá­gyód­tam egyik után sem. A vég­ső ki­tün­te­tést iga­zá­ból majd az Is­ten ad­ja meg, és ő mond­ja meg, hogy mit ér­de­mel meg az em­ber, és mit nem. Most nem vá­gyó­dom sem­mi után.” Berszán La­jos ne­ve el­vá­laszt­ha­tat­lan éle­te fő mű­vé­től, az Ár­pád-há­zi Szent Er­zsé­bet Lí­ce­um­tól. A Gyimesekben jár­va, a he­gyek öle­lé­sé­ben hí­vo­ga­tó mél­tó­ság­gal emel­ke­dik a fa­tor­nyos épü­let, amely im­már több mint négy­száz szé­kely és csán­gó nö­ven­dék­kel mű­kö­dik Felsőlokon, nem­csak gim­ná­zi­um­ként, ha­nem óvo­da­ként, ál­ta­lá­nos is­ko­la­ként és es­ti ta­go­zat­ként is. A mű­sor az idén hat­van­ki­lenc éves ala­pí­tó éle­té­be, gon­do­la­ta­i­ba en­ged be­pil­lan­ta­nunk.

An­gol—ame­ri­kai film (2009)

Nagy ke­let­je van ma­nap­ság az ere­det­tör­té­ne­tek­nek, ta­lán azért, mert be­le­un­ván a fő­cím után tel­jes fegy­ver­zet­ben elő­lé­pő, moz­dít­ha­tat­lan jel­le­mek­be, job­ban ér­de­kel min­ket, mi­ből lesz a cse­re­bo­gár. Szó se ró­la, iz­gal­mas le­het, mi­lyen volt aka­ra­tos ka­masz­ként a ki­rály­nő, aki­ről ké­sőbb a brit bi­ro­da­lom egyik leg­vi­rág­zóbb kor­sza­kát ne­vez­ték el. IV. Vil­mos (Jim Broadbent) hal­dok­lik, az if­jú Vik­tó­ria (Emily Blunt) pe­dig a trón­ra ké­szül, ám alig tud el­iga­zod­ni az ajánl­ko­zó férj­je­löl­tek és az int­ri­kus ta­nács­adók sű­rű tö­me­gé­ben. Jean-Marc Vallée kosz­tü­mös mo­zi­ja ügye­sen egyen­sú­lyoz a sze­rel­mi és a po­li­ti­kai szál kö­zött, s ez­zel ked­vé­re tesz női- és fér­fi­né­ző­nek egy­aránt. Min­den a he­lyén van: a dísz­let kor­hű, a szí­né­szek pon­to­sak, a kor­rajz hi­bát­lan, s még a drá­ma is épp csak an­­nyi, hogy film­él­mé­nyünk kel­le­mes szó­ra­ko­zás ma­rad­jon.