Közelkép

Parallax – nézetek kora

Hosszú a lista, amely a mai magyar társadalom nehézségeit sorolja, talán véget sem ér. A gazdasági krízis, a politikai acsarkodás, az emberi minőség csökkenése vagy az értékek értéktelenedése – kár is belekezdeni, untig hallhatók az általános válság tünetei. Az egyházak, a keresztények, de a teológusok sem tűnnek ugyanakkor kifejezetten aktívnak sem e jelenségek elemzésében, sem abban, hogy hitük és tudományuk kincseiből a megértés és a megoldás számára régit és újat hozzanak elő. Joggal hivatkozhatunk arra, hogy évtizedeken keresztül nem beszélhetett nyíltan a keresztény ember vagy közösség az egyháznak vagy magának az evangéliumnak a szociális tanításáról.

Tihanyi Lajos képeinek kiállítása a Kogart Galériában

Az Egy bohém festő Budapesten, Berlinben és Párizsban című kiállítás különleges élményt nyújt a művészetrajongóknak.
A XX. század eleje a modernizmus kora, a mindenáron újat akarás időszaka, a művészet sorsfordulója, ahogy egykori egyetemi tanárom, Németh Lajos professzor nevezte e korszakot. Szakítás mindennel, ami a régmúltra emlékeztet, az akkorra már kiüresedett akadémizmussal, a „porosnak” nevezett múzeumi művészettel. Az 1909-ben megjelent futurista kiáltvány első mondata azt hirdeti, hogy egy versenyautó szebb, mint a Szamothrakéi Niké. Ez az új idők szele, innen már nincs megállás – Picasso Avignoni kisasszonyok című képe sem a hagyományosan elfogadott szépségről szól. Az analitikus kubizmus, a konstruktivizmus a tárgyi és az élővilág belső szerkezetét kutatja – apró kis síkokra, négyzetekre, háromszögekre bontott geometrikus formák jelennek meg a modern művészet horizontján.

Kaláka Fesztivál – harmincharmadszor

Kisebbfajta sokként érte a rajongók táborát, amikor tavaly megtudták: vége az 1980 nyarán indult, azóta hagyománnyá vált diósgyőri Kaláka Fesztiválok sorának. A csakugyan letaglózó hírbe azért vigaszt lopott, amikor kiderült, „csak” arról van szó, hogy a hajdan (többek közt a magyar királynék nyaralóhelyeként) daliásabb időket is látott és most felújítás, újraépítés előtt álló vár romjai között a megzenésített versek s a népzene szerelmesei többé már nem csodálhatják meg a Bükk koszorújában búcsúzó nap szépségét. Az már 2011 nyarán sem volt kérdéses, hogy a Kaláka Fesztiváloknak folytatódniuk kell. Némi mérlegelés után hamarosan az is kiderült, hol: Egerben.

Beszélgetés Kiko Argüellóval

A Neokatekumenális Út világszerte nagy népszerűségnek örvendő kezdeményezője, Francisco Kiko Argüello a Szent István-bazilikánál tartott evangelizációs találkozó másnapján búcsúzott el fővárosunktól. Elutazása délelőttjén a budapesti Danubius Gellért szállodában a miskolci és a fővárosi missziós közösség tagjaival ünnepelt oldott légkörben. E találkozó előtt sikerült megszólaltatnunk.

– Milyen gondolatok, élmények hatására döntött úgy 1964-ben, hogy megalapítja a Neokatekumenális Út mozgalmat?

– Ateista voltam, egy ateista festő. Ám váratlanul belépett az életembe Krisztus, és gyökeresen megváltoztatott. Találkoztam Krisztussal, aki minden szenvedélyünk felett úr, s aki életünk valódi értelme. Felhagytam a festészettel, és hátrahagytam a dolgaimat, hogy új fejezetet nyithassak. A szegények között akartam élni. Először Madridban telepedtem le, a társadalom számkivetettjei között, és elkezdtem hirdetni az evangéliumot. Különös módon az emberi nyomorúságban jobban megtapasztalhattam az isteni gondviselést, és úgy éreztem: ez a hit hirdetésének, oktatásának valódi terepe. Isten nem ötletszerűen mutatkozik meg, hanem tudatosan, életünk történésein keresztül. Ábrahám kezdetben nem tudta, hová megy, mégis vállalta az utat, mert rábízta magát Istenre. Az ő lelkületével kell követnünk Krisztust, a történések értelmét és urát.

Titkok, legendák a százéves iskolában

Emlékföld? Az idő múlásával egyre több ablak nyílik arra a fokozatosan táguló horizontra, mely mögött ott rejtőzik az emlékek varázslatos birodalma. Ezen a tájon más árnyalatot kapnak az egyszer már átélt események, az egyszer már megfogalmazott gondolatok, kimondott szavak, kifejezett gesztusok. Egy-egy váratlanul felbukkanó tárgy, felvillanó tekintet, elillanó illat, dallam vagy hangszín könnyen felidézheti életünk elfeledettnek hitt pillanatát, visszavezethet bennünket elmúlt idők elveszettnek hitt homályába.
Hasonló élményben lehetett részük azoknak a látogatóknak, akik megtekintették a századik születésnapját ünneplő Domokos Pál Péter Általános Iskola történetét felidéző tantermi tárlatot. De nemcsak a hajdanvolt vagy még ma is élő dédszülők, nagyszülők, egykori tanárok, diákok üzennek a kiállított relikviák közvetítésével, hanem titokzatos történetekről, rejtett üzenetekről mesélnek a falak is.

 „Csak a halott indián jó indián.”

Ijedten állunk fölötte. Szeme résnyire nyitva, de a semmibe tekint. A Blaha Lujza téri aluljáró kövén hever. Némi tanakodás után hívjuk a mentőt, aztán tehetetlenül várakozunk. Nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk hozzá és a helyzethez. Kiszolgáltatottságához és ahhoz, hogy segítenünk kellene, de semmit sem tehetünk. Félünk megmozdítani. Beszélünk hozzá, de nem reagál. Ébresztgetnénk, megfogjuk a karját. Nincs itt, „megszökött”.

Sokan elmennek mellettünk, de a többséget nem érdekli. Rosszallóan néznek rá is, ránk is. Kellemetlenül érezzük magunkat, és úgy nézegetünk körbe, mintha valami rosszat tennénk. – Mit akarunk tőle, mi közünk hozzá?! – kérdezik a tekintetek. Őrizzük. Védenénk. Meg akarjuk védeni elveszített méltóságát.

Világ-nézet katolikus szemmel

Néhány évvel ezelőtt, van az már tíz is, kezembe került egy újsághír: az Egyesült Államokban egy átfogó közvélemény-kutatás során a megkérdezettek hetven százaléka úgy tudta, hogy a pizza hagyományos amerikai étel. Egy másik felmérés szerint pedig a keleti partvidék nagyvárosaiban lakó felnőttek negyede soha nem ivott tehéntejet. (Kólát és egyéb cukrozott üdítőket viszont igen.) Nagy kaland, gondoltam akkor magabiztosan, ez is csak az USA-ban történhet meg. Bezzeg mi, európaiak, különösen a magyarok, soha nem süllyedünk erre a szintre; mi aztán olyan tudatosak és műveltek és ügyesek vagyunk, hogy a fal adja a másikat…

Világ-nézet katolikus szemmel

Vannak, akik nagy pénzért, mások a győzelem mámorító öröméért. De rúgják olyanok is, akiknek a nemzeti dicsőség fontos.
Levente unokám eleven, jó tanuló, de nem dicsekvő gyerek. Szeret is, tud is futballozni. Csapatát sokszor segíti győzelemre. Dombinak is öröme telik a játékban. Pénz, dicsekvés, erőfitogtatás nélkül. Jó játszani, egyre ügyesebben. Így neveli őket az életre a foci is. Lengyelország és Ukrajna felé figyel most Európa. A játék öröméért? A vetélkedés lelkesedéséért? Erkölcsi nemesedésért? Nemzetek együttéléséért?