A magyar hamburger

Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, s még annál is több kóla a torkokon: nem csoda, hogy dicső magabiztosságom a múlté. A múlt héten például szokott útvonalamon, a pesti Ferenciek tere kisebbik aluljárójában újabb megrendítő pofont kaptam. Egy nemrégiben megnyílt étkezde üvegfalán, az italok felsorolása fölött szép, szabályos betűkkel virít:

„Magyar ételek: hot dog, hamburger (sajttal), szendvics (így, d nélkül…), sajttal töltött pulyka.” Az ám, hazám, itt tartunk. A bajt valamelyest árnyalja, hogy e költőien emelkedett felirat egy vietnami kifőzde falán olvasható – csakhogy az ázsiai tulajdonosok nyilván nem alaptalanul írták ki, amit írtak, hanem azért, mert szorgos megfigyeléseik során azt tapasztalták: Magyarországon a két legjellemzőbb népeledel a hamburger és a hot dog. S valóban: pizzériát, hamburgeres büfét, mindenféle grillezős gyorséttermet bármely magyar városban könnyűszerrel találunk – de próbáljon csak valaki egy vidéki vendéglőben egy tányér főzeléket rendelni, káposztás cvekedlit, lecsót vagy túrógombócot…

Harmincas éveiben járó, vidéki plébános barátom panaszolja: általános iskolás hittanosai olyan válogatósak, hogy a menzán az egész ebédet otthagyják (moslékba küldik), helyette a büfében chipset vásárolnak és gumicukrokat. Tízéves gyerekek naponta több doboz energiaitalt is ledöntenek, s ez hatását tekintve olyan, mintha tíz-tizenöt kávét innának… S otthon is csupa műanyag étel kerül az asztalra: pizza, hamburger, lasagne, csupa mirelit cucc, bedobva a mikrohullámű sütőbe, hozzá valami tartósítószeres szósz, utána túlcukrozott üdítők… Az úgymond hagyományos ételeknek lassan már a nevüket sem tudják: egy idegenvezetésem során magyar kamasz lányok megkérdezték tőlem, mi a derelye, s miből készül a rizottó.

Ez a téma persze túlságosan nagy falat… Mentségünkre felhozható: a napi teendők, a kenyérkereset gondjai nem kedveznek a változatos, igényes táplálkozásnak.