Közelkép

Könyvespolcra

Budapesten voltam kispap, amikor a prefektusunk egy alkalommal olyan előadót hívott meg, akinek a személyisége és mondatai sokunkban mély, kitörölhetetlen nyomot hagytak. Ez a pap Fila Lajos atya volt. Lenyűgözött, ahogyan egész lényével pap volt. S a lényeglátása, eredetisége, gondolkodásának mélysége, és az a magabiztosság, amellyel kifejtette a katolikus hitet.

Könyvespolcra

Adamik Tamás munkásságával először az Apokrif iratok kiadásánál találkoztam, kiváló előadói képességeiről pedig a Magyar Patrisztikai Társaság konferenciáin győződhettem meg. Mivel „évtizedek óta a világ legvallásosabb népének, a rómainak a nyelvét és kultúráját” oktatja, most a Szent István Társulat felkérésére összegyűjtötte azokat a tanulmányait, amelyek a vallás témakörébe tartoznak. Az itt közölt dolgozatok nagy időszakaszt ölelnek át: a Róma alapítását megelőző kortól – mint a Lupercalia-ünnepről írt értekezés – egészen Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály koráig ívelnek.

A szerző – egyebek mellett – a következő kérdéseket firtatja a Vallás a pogány irodalomban című fejezet tanulmányaiban: Milyen hasonlóság van Cicero emberi méltóságról alkotott fogalma és a Teremtés könyve között? Vajon Catullus az irgalom kifejezést Platóntól, vagy inkább a Zsoltárok könyve görög nyelvű fordításából (Septuaginta) vette át? A válaszok túlmutatnak az „egyszerű” filológiai megállapításokon, hisz fontos szellemtörténeti következtetéseket is levonhatunk belőlük.

Parallax – nézetek kora

A műfaj születése a népek keveredésével kezdődött. Az amerikai ültetvényekre milliószám telepítettek afrikai rabszolgákat, akik jórészt zárt kolóniákban dolgoztak – a munkajog teljes figyelmen kívül hagyása mellett. Bár a rabszolgák sanyarú sorsáról számos kegyetlen történet maradt fenn, ezek többségükben a regényírók fantáziájának köszönhetők. A gazdák ugyanis jól tudták, hogy számukra az a legelőnyösebb, ha rabszolgáikat nemcsak kizsákmányolják, de egyúttal óvják is, hiszen az utánpótlás drága, a képzetlenség és a lázadás pedig gazdaságilag is hátrányos. Részben ezért, részben pedig a keresztény kötelesség okán, ám nem kevésbé a feketékről terjengő babonás hiedelmek miatt a fehér gazdák engedték, hogy napszámosaik részt vegyenek az istentiszteleteken. Ezeken az Európából hozott, zsoltáralapú énekek játszották a főszerepet, és persze az életállapot elfogadtatását célzó igehirdetések.

Az utcákon és a vízen nyüzsgés, embertömeg, a kicsiny éttermek, a trattoriák folyamatosan telítettek, üzletek, árusok, kínálat, mindenféle nyelv hangzik, s a jelzések valami egyszerű nemzetköziségében igyekszik egyik ember megérteni a másikat, nem kell nagyon erőlködni, a szabályok és jelentések pontosak, leszűkültek: enni, inni, látni, jönni-menni, venni… – lüktet a tömeg. A Szent Márk-székesegyháznál és a dózsepalota előtt reménytelenül hosszú sor, de a legtöbben kitartanak, hiszen látni kell, látni, amitől Velence később elmesélhető, az úti célok közül kipipálható élménnyé válik.

Velence mégis üres, halott város. Velence a mai Európa jelképe: múltja van, fényes, nagyszerű, csillogó múltja – de jelene nincs, és még kevésbé jövője. Velence hatalmas, szabadtéri múzeum, a Canal Grande, a nagy csatorna és ezer elágazása (ez persze túlzás, százhetvenet tartanak számon) a fényes palotákkal, odébb évszázadok során egymáshoz ragasztott, kopott falú házakkal olyan, mint a rovargyűjtemény: a „kötelező” látnivalók gombostűvel felszúrva egymás mellett. Lakosságát a Velencei Köztársaság fénykorában (tehát valamikor a középkorban) kétszázezerre tették, ma alig több mint hatvanezer az állandó lakók száma. Múzeumban nem is igen van helye a mindennapi szatyorral cipekedőknek, akik nem Velencében jönnek-mennek, s végzik a dolgukat, főzik a tésztát vacsorára, hanem egyszerűen csak otthon vannak. Velencét szinte észre sem veszik.

Beszélgetés Várnai Jakabbal, a Sapientia-főiskola új rektorával

Múlt heti számunkban hírül adtuk: Orosz Lóránt ferences kánonjogász négyéves mandátumának lejárta után rendtársát, Várnai Jakab teológia-professzort választották meg a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola első emberének. Ez alkalomból munkaköréről, az intézmény hivatásáról és terveiről kérdeztük az új rektort.

– Ha jól tudom, az indulástól oktatója a főiskolának.

– Szegeden, 1991-ben kezdtem teológiát tanítani. A ferences növendékek is ott tanultak, így amikor 1994-ben tartományfőnök lettem, bár kevesebb időm maradt, továbbra is lejártam Szegedre. Így kapcsolatban maradhattam a növendékekkel, az a szellemi munka pedig, amit az oktatás jelentett, kikapcsolódás volt számomra. Amikor 2000-ben a Sapientia közös képzése elindult – tehát valóban a kezdetekkor –, fundamentális teológiát kezdtem oktatni a főiskolán. Ez csupán három évig tartott, mert utána Rómába kerültem, ahol 2003-tól 2009-ig a ferences rend központjában a vezetőség tagjaként dolgoztam úgynevezett definitor generalisként. A francia, a belga, a holland, a német, az osztrák, a svájci, a magyar és az erdélyi rendtartományokat képviseltem. Ottani beosztásommal nem volt összeegyeztethető a tanítás. Viszont sok mindent tanultam akkoriban: megismerhettem és közelről tanulmányozhattam az egyháztan gyakorlati, történelmi megközelítését, a szerzetesi élet teológiáját, találkozhattam a ferences rend mai kérdéseivel.

Beszélgetés Fazekas Ágnes pszichológussal

A mai világban se szeri, se száma az önsegítő könyveknek. A boltokban külön részlegük van azoknak a kiadványoknak, amelyek abban nyújtanak segítséget, hogy miképpen legyünk boldogabbak, szebbek, egészségesebbek. Ám azt is látnunk kell, hogy kőkemény üzlet fonja át a testi-lelki egészségmegőrzést, melynek kulcsszava – kimondva vagy kimondatlanul – a teljesítmény lett. A kör tehát bezárulni látszik. Ugyanakkor sok valóban megszívlelendő tudásanyag és tapasztalat gyűlt össze az elmúlt évtizedek kutatásai során, és ezek segítségével csakugyan teljesebb, egészségesebb életet élhetünk. Fazekas Ágnes pszichológussal egy fiatal tudományágról, az egészségpszichológiáról és a hozzá kapcsolódó úgynevezett vitalitásgenerátorokról beszélgettünk.

– Miben más az egészségpszichológia, mint a többi tudományág, amely testünk és lelkünk állapotával foglalkozik?

– A betegségek kapcsán általában olyan szavakat használunk, amelyek nehéz küzdelmet sugallnak. Azt mondjuk: harcolunk a betegség ellen, megtámadnak a kórokozók, legyőzzük a fájdalmat. Mintha az egészséget harc árán kellene (és csak így lehetne) megszerezni. Ehhez képest az egészségpszichológia a személy egyensúlyállapotairól beszél. A betegség és a fájdalom ebben a szemléletben egyensúlyvesztést jelent, amely arra figyelmeztet, hogy törődjünk magunkkal. Az egészség szempontjából rendkívül fontosak a vitalitásgenerátorok, amelyek természetes öröm- és erőforrások, és jelentős szerepet játszanak a kibillent egyensúly helyreállításában. Első hazai hirdetőjük közt meg kell említenünk Bagdy Emőke pszichológiaprofesszor nevét, aki öt vitalitásgenerátort tart fontosnak. Ő így fogalmazott: kacagj, kocogj, lazíts, érints és segíts. Követői közt akadnak, akik csak az első hármat szorgalmazzák, de véleményem szerint is mind az öt fontos.

Világ-nézet katolikus szemmel

Évekkel ezelőtt egy-két napon át csak nagy nehézségek árán tudtam hazajutni, mert a környékünket filmforgatás miatt lezárták. (Egy „szuperprodukció” munkálatai zajlottak – ám a film aztán nem lett különösebben sikeres, és manapság már csak a „futottak még” filmcsatornák veszik elő időnként.) A közeli utcákban elhelyezett feliratok arra figyelmeztettek, hogy a lezárt területekre csak az léphet be, aki ott lakik, és ezt szükség esetén személyi igazolvánnyal is igazolni tudja. Miénk itt a tér? Azóta sem igazán tudom hová tenni, hogy korlátozzák a városban a mozgási szabadságomat, és sorstársaimmal együtt évről évre el kell viselnünk, hogy a lakóhelyünkön megtűrt személyekként kezelnek bennünket. Ki veheti ehhez magának a jogot, és milyen alapon?