Közelkép

Teremtésvédelem

Ha gyorsan kívánsz menni, menj egyedül, ha messzire akarsz jutni, menj a többiekkel!” Az idén november végén a katari Dohában, az Éghajlat- változási Keretegyezmény részes feleinek tizennyolcadik találkozóján szállóigévé váltak a dél-afrikai Durbanben 2011 decemberében megtartott klímakonferencia elnökének, Nkoana Mashabanének fentebb idézett szavai.

Miközben azonban a világ országainak vezetői az emberi felelősség kérdésén és a szükséges cselekvések ütemezésén vitatkoznak, a tünetek évről évre sokasodnak és súlyosbodnak. Egyre növekszik az ember által elfoglalt, egykor természetes vegetációval borított területek nagysága. Gyorsabb ütemben pusztul a termőtalaj, mint ahogyan megújulni képes – egyes becslések szerint, ha továbbra is fennmaradnak a jelenlegi művelési módok, akár ötven év alatt is elfogyhat a termőtalajréteg. Ma a Föld teljes szárazföldi területének csaknem negyven százalékát veszélyezteti a sivatagosodás.

A neten terjedő, a december 21-én várható világvégére vagy katasztrófára vonatkozó hírekről az Új Ember Ferenciek terei boltjában böngésző embereket kérdeztünk.

Bősz Tamás

Olvastam ezt-azt a neten a világvégepánikról és egyéb félelmekről, sőt édesanyámat még nyugtatgattam is, mert megijedt attól, amiket hallott. Ő sem a „nagy figyelmeztetéstől”, valamilyen természeti csapástól vagy a világ egészét érintő nagy változástól tartott, hanem hogy esetleg csakugyan nem lesz áram, gáz, sötétség borul a városra, és mindenkinek le kell menni a pincékbe – a híresztelésekből hozzá csak ennyi jutott el.

Volt egy világvégefilm, amelynek egyik jelenete erősen hatott rám: apa és lánya a tengerparton állva, összekarolva nézett szembe a halállal, várta az üstökös becsapódását és a mindent elborító szökőárt. A film egésze viszont – mint ez gyakran előfordul ebben a műfajban – szándéka ellenére inkább komédiának tűnt tragédia helyett, mert a közeledő vég elől mindenki túlmozgásosan próbált elmenekülni. Például sokan a hegyekbe igyekeztek. Annak, aki szeret kirándulni, ez világvégétől függetlenül is ajánlható, ám olyankor, amikor mindennek vége, egyik bunker vagy barlang sem jobb, mint a másik, és nincs hová szaladni. Sőt, valójában mindenféle, máskor teljesen racionális cselekvés értelmét veszti.

Beszédes tettekkel a „csöndes árulás” ellen

A tematikus évek jót tettek az egyháznak, hiszen kiemelt figyelem irányult a Bibliára, a népek apostolára, a papokra, a családra, s most a hitre. Meglehet, hogy a szkeptikusok kétkedve fogadják ezt a kijelentést, mondván: mire elég egyetlen esztendő? Arra mindenképpen, hogy a ránk zúduló, többnyire negatív hírekkel sokkoló információdömpingben fénycsóvaként jelenjen meg a keresztény értékrend egy-egy főmotívuma. Ráhangolva hívőt és keresőt, egyént és közösséget a tematikus év jelentőségére, s felébresztve a szunnyadó lelkiismeretet: mi dolgom nekem mindezzel, hiszen elég, ha vasárnap ott vagyok a misén, a többi programon meg vegyen részt az, akit érdekel.

Parallax – nézetek kora

Úton járunk mindannyian, keskeny vagy széles ösvényeken. Utunkat nyugodt békességgel folytatjuk, ha nem kell attól tartanunk, hogy eltévedünk. Akkor átadhatjuk magunkat a természet látványának, az ütemes járás ritmusának.

A vallások szent szövegei, tanítói és misztikusai szívesen alkalmazzák az út metaforáját a vándorló emberről szólva. Ábrahámot útra küldi az Úr, Egyiptomból hosszú és kanyargós út vezetett Kánaánig, Jézus útja követésére hív, tanítványai számára maga válik úttá. Ismerjük az egész Földet behálózó, nagy zarándokutakat: a Medinából Mekkába menőt, a Lumbinibe, Buddha szülővárosába tartót, vagy a kisebbeket és újabbakat Magyarországon, a márianosztrait, a Pannonhalmából Tihanyba vivőt.

Felnőtt megtérők a plébánia életében

Felnőttek – keresztelésre várók és megtérők – befogadása a plébánia életébe. Felföldi László plébános Debrecenben, a Megtestesülés templomban szolgál. A lakótelepi istenházának nem volt elődje, kis létszámmal indult a közösség, de ma egyre gyakrabban kopogtatnak be a plébániára olyanok, akik korábban még nem jártak ott. A felnőtt megtérők befogadásáról beszélgetünk a lelkipásztorral.

– Már az első években megjelentek az úgynevezett érdeklődők. Keresték a kapcsolatot az egyházzal, s később katekumenek lettek. Ettől kezdve évről évre újabb katekumencsoportok alakultak. Kik tartoznak ide? Akik még nincsenek megkeresztelve, vagy megkereszteltek ugyan, de életük nem kapcsolódott az egyház közösségéhez. A 2000ben felépült templom közössége folyamatosan növekszik. Évente tizenöthúsz katekumen jelentkezik, így ma már több mint négyszázan veszünk részt a szentmisén.

Székely János püspök a cigánypasztorációról

Idén Székely János segédpüspök kapta az Európai Parlament Európai Polgár Díját – több évtizedes cigánypasztorációs tevékenysége elismeréseként. Már fiatal papként összebarátkozott roma családokkal, ellátogatott otthonaikba, foglalkozott velük. E sajátos lelkipásztori szolgálatról, cigányságról, emberségről beszélgettünk a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia romapasztorációval megbízott tagjával – különös tekintettel arra, hogy a testület nemrég lezajlott téli ülésén elhangzott, hogy a papnevelésben nagyobb hangsúlyt kell kapnia ennek a területnek.

– Cigánypasztoráció – nem hálás terület. Vagy tévedek? S voltaképp mi tartozik bele? Ha jól sejtem, nemcsak a lelkigondozás, hanem a felzárkóztatás is…

– Kevés helyen kap az ember annyi szeretetet, mint egy cigány közösségben, amely befogadja. Ahogy örülnek, mikor megyek! Úgy vezetik hozzám a gyermekeiket, mintha pótapjuk lennék. Hálásak, kötődnek, bár nyilván vannak nehézségei is a cigánysággal való foglalkozásnak. A cigánypasztoráció a munkahelyteremtést, az oktatást és a lelki építkezést egyaránt jelenti.

Beszélgetés Nikli Zsolt gamási–karádi plébánossal
Tíz éve szentelte pappá Balás Béla kaposvári megyés püspök, s intelme ma is a fülébe cseng: „Missziós terület a miénk, más munka vár ránk, mint egykor a főúri világban, és ehhez a szolgálathoz édeskevés mindaz, amit a szemináriumban megtanultatok.” Nikli Zsolt gamási plébános komolyan vette a főpásztori tanácsot, és elindult a szolgáló szeretet útján. Somogy aprófalvas megye, így van mit tennie a rábízott településeken, amelyek közül a két legtávolabb eső negyvenöt kilométerre van egymástól. A plébános azonban nem fél a feladattól.

Azt a jóságos arcot keresi-kutatja minduntalan, amelyet kiskorában fedezett fel. Nagykanizsán gyerekeskedett, s már ovisként misézett otthonukban. Alkalmi oltárt állított, önmaga készítette „miseruhába” bújt, és prédikált. Szintetizátoron pötyögő barátja volt a kántor. A társasházban lakó idős néni rendre betért Zsolt „miséire”, és a szülők sem akarták eltéríteni szándékától, a papi hivatástól, amely már akkor megfogalmazódott benne. A Szent Imre egyházközség rózsafüzér-társulata is rendszeresen hívta közös imádságaira zenélni, évente elvitték zarándoklataikra is. Mindig hálával gondol gyermekkori plébánosára, Szabó Ádám atyára és azokra a hívekre, akik szemináriumi évei alatt támogatták imáikkal.