Gondolatok a hit évéről

Sarkos megfogalmazás, de gyakori vélemény, pedig minden megkereszteltnek kötelessége hirdetni az Örömhírt; a Krisztus-követést ily módon is ki kell(ene) nyilvánítania. Erőszak helyett szelíden, elegánsan, saját élettapasztalatunk alapján kellene beszélnünk arról az ajándékról, arról az útról, s arról a gazdagságról, amelyet Isten kínál nekünk. Mindegy, hogy az utcán, a barátok vagy a rokonok karéjában, sportolás, szórakozás szünetében vagy éppen a munkahelyünkön. Ha van idő arra, hogy beszélgetés közben szóba kerüljenek a trendi karóra- vagy gépkocsimárkák, a bulvárlapok szaftos hírei, miért kellene éppen Krisztusról hallgatnunk?


Munkahelyemen a közelmúltban éppen erre csúcsosodott ki az egyik beszélgetés. Az okkultizmus veszélyeit elemezve a hűség és a tisztaság kérdéséről esett szó fiatal kollégáim között, amikor a hit és a vallás került a középpontba, no meg a tízparancsolat, amelynek betartása révén nem hiszem, hogy sebződnénk. Aztán irodalmi példák következtek, amelyeket bibliai alapismeretek nélkül nem lehet megérteni, feldolgozni. Említettem a nyugatosokat, köztük Adyt vívódó istenhitével, Tóth Árpádot Isten „oltókésével”, József Attilát, Pilinszkyt, aztán a most nyolcvanesztendős Jelenits tanár urat, aki nemzedékek „bölcsőjénél” őrt állva tanít hitről, hivatásról, pedagógiáról, s szóba hoztam az ugyancsak kerek évfordulós Jókai Annát, a spirituális érintettségben alkotó írónőt. Sorolhattam volna a lelki irodalom kiváló egyházi és világi szerzőit is, de őket a következő beszélgetésre tartogatom. Barsi Balázs atyát, Korzenszky Richárd tihanyi perjelt meg Balás Béla püspököt is, aki betonkeményen régóta mondja-hirdeti: krisztusi vérátömlesztés kell ennek a világnak; ha a keresztény értelmiségi nem éli karakán módon a hitét, akkor jelenléte nem más, mint csöndes árulás. A langyosat pedig – ahogyan Illyés írta – „kiköpi az Isten”.

 

A hit éve – amelynek logója hullámokon ringatózó (vagy hánykódó?) bárka – különös lelki haszonnal járhat, de csak akkor, ha élünk mindazzal a lehetőséggel, amit az egyház kínál. Hiteles papok tanításai, lelkigyakorlatok és zarándoklatok sora, világiak tanúságtétele, családi és ifjúsági rendezvények, szakrális és kulturális események mind-mind felrázhatnak bennünket Csipkerózsika- álmunkból. Feltéve, ha akad olyan közvetítő – például egy lelkes plébános –, aki segít kitörölni szemünk sarkából az álom mákonyát, s azt is felvállalja, hogy tisztázza a félreértéseket, csitítja az egyház iránti előítéletet, vagy éppen a pap(ok) iránti indulatokat.

Mi, hívek pedig nem kizárólag külső szemlélőként, hanem szervezőként, önkéntesként, háttérmunkásként is bekapcsolódhatunk a programokba, de jó, ha tudjuk: nem elég, ha mindenki csak egy embert hoz magával. Isten szépsége nem rejtegetni való, amolyan holt kincs egy szúette láda fenekén, hanem sokaknak megmutatandó, elmesélendő – éppen azért, hogy erőt adó jelenlététől, finom érintéseitől sokszínűbbé és érzékenyebbé váljon életünk, személyiségünk.

Plébánosokkal beszélgetve elhangzott: vannak helyek, ahol „mindig hit éve van”, hiszen folyamatosan váltják egymást a rendezvények. Más egyházközségekben viszont éppen a hit éve teremt alkalmat újszerű kezdeményezésekre. Egyháziak világiakkal összefogva viszik az örömhírt utcákra, terekre – megszólítva keresőket és hit nélkül élőket… Vár tehát bennünket a bárka, de a hánykódó óceán is. Isten bátor hitet plántált belénk. Szavaink helyett tetteinkkel lehetünk a legbeszédesebbek – nem közreműködve a csöndes árulásban. Mindeközben pedig figyeljünk arra is, hogy az ellenoldal folyamatosan készíti akcióterveit. Vegyük fel a harcot a folyamatos támadásokkal szemben, s továbbra is kellő elszántsággal tegyük azt, amit diktál a Lélek, hiszen nem feledhetjük: áldó hatalmak oltalmában élünk.