Közelkép

Pedagógusnapi beszélgetés Lénárd Andrással

Pedagógusok – ők azok, akikre rábízzuk a gyerekeinket, akikről pátosz nélkül elmondhatjuk, kezükbe tesszük a jövőt. Csendben, szorgalmasan végzik munkájukat. S tudjuk róluk, sokkal több megbecsülést érdemelnének, mint amennyit kapnak. Egy nap az övék a naptárban. Éppen az, amikor bizonyítványt írnak, érettségiztetnek, s eszükbe sem jut ünnepelni. Egy nap az övék, miközben szeptembertől júniusig alig van megállás az életükben. S tudjuk, az a bizonyos három hónap nyári szünet is inkább csak másfél. Lénárd András az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán tanít, a Neveléstudományi Tanszék adjunktusa, s emellett az ELTE Gyakorló Általános Iskola és Középiskola tanítója. Vele beszélgettem pályáról, gyerekekről és a megváltozott világ kihívásairól.

– Miért választotta a tanítói pályát?

– Korán elhatároztam, hogy tanítani szeretnék. A humán és a reáltárgyak egyformán érdekeltek, viszont a főiskolán nem választhattam vegyes szakpárt. Rájöttem, hogy a tanítói képzés színes palettáján mindent megtalálok, ami engem érdekel.

Beszélgetés a kettős jubileumát ünneplő Beer Miklós váci megyés püspökkel

Egykori osztálytársai akkor mentek nyugdíjba, amikor Beer Miklós megkezdte püspöki szolgálatát hatvanéves korában, Vácott. Ennek már tíz esztendeje. A mostani kettős évforduló alkalmával beszélgettünk püspök úrral a magyar társadalom és a magyar egyház helyzetéről, valamint arról, milyen reményeket táplálhat a keresztény ember.

– Kedves püspök úr, a jubileumi jókívánságok után engedje meg, hogy napjaink égető gondjairól kérdezzem. Kezdjük mindenekelőtt azzal, hogy az elmúlt huszonhárom évben eszmei és ideológiai zűrzavar uralta Magyarország életét.

– 1961-ben érettségiztem Vácott, s az eltelt fél évszázadban folyamatosan nyomon követtem korunk arculatának formálódását. Mekkorát változott a világ ez idő alatt! Megdöbbentő adat például, hogy ötven esztendő alatt megháromszorozódott az emberiség lélekszáma. A technikai civilizáció robbanásszerű változáson ment keresztül. Akkoriban a televízió számított újdonságnak, ma természetes az internet, a mobiltelefon, műholdak keringenek köröttünk. Valamikor a hatvanas évek elején jelent meg Fritz Baade Versenyfutás a 2000. évig című jövőkutató műve. Azóta hová jutottunk? Egyre sürgetőbb kérdések tornyosulnak előttünk: az élelmiszerkészlettel és az ivóvízzel való ésszerű gazdálkodás, az európai migráció alakulása, a harmadik világ leszakadása…
Magyarországra vonatkozóan fájdalommal tölt el, hogy a diktatúra bukása után remélt lehetőségeink mára szertefoszlottak. Mezőgazdaságunk, iparunk leépült, a feldolgozóipar tönkrement, minden területen szörnyű kártételt okozott az így végrehajtott privatizáció.

Országjáró

Miskolci Exarchátus

Páll Miklós tolcsvai parókus a keresztény nevelőszülő-képzésről

A miskolci exarchátus a közelmúltban keresztény nevelőszülő-képzésbe kezdett. Páll Miklós tolcsvai parókust, az exarchátus karitászigazgatóját, a képzés egyházi koordinátorát szolgálatának mindennapjairól és a képzés hátteréről kérdeztük.

– Egyáltalán nem magától értetődő, hogy egyházak nevelőszülő-képzést indítsanak, és ezzel államiönkormányzati feladatokat vegyenek át. Az exarchátusban hogyan született meg ez a gondolat?

– Püspökünk, Orosz Atanáz már nem sokkal azután, hogy XVI. Benedek pápa 2011. március 5-én létrehozta a miskolci exarchátust, újra meg újra szóba hozta,hogy mennyire fontosnak tartja szociális elkötelezettségünk bizonyítását. Már abban az évben, június 11-én fel is kért a karitászigazgatói tisztségre, amit megtiszteltetésnek és óriási kihívásnak tekintettem. Borsod- Abaúj-Zemplén megyében ugyanis rengetegen és sajnos egyre növekvő számban élnek szegények. Alapbeállítottságom a karitatív szemlélet. Mindmáig él bennem az emléke annak, ahogyan kispapkorunkban, a nyíregyházi székesegyházban Keresztes püspök atya nagycsütörtökön megmosta a lábunkat.

Sokan még reménykedtek akkor is, amikor a szakemberek azt mondták, már nincs esély. Vártuk, hogy leereszkednek, felbukkannak, megtalálják őket a serpák. Élve. De ma, amikor e sorokat írom már biztos: Erőss Zsolt és társa, Kiss Péter soha többé nem érkeznek vissza arról a hegyről, amelyet úgy hívnak: Himalája.

Van, aki szerint az efféle expedíciók nem mások, mint költséges és meglehetősen öncélú kedvtelések. A hegymászók ráérő és felelőtlen emberek. Mások szerint az ilyen, határokat feszegető vállalkozások viszik előbbre az emberiséget, ezek mutatják meg, ki és mi az ember. Azok pedig, akik vállalják a kockázatot, akár az életük árán is: hősök. Az igazság, mint oly sok esetben, itt is jóval összetettebb. Az, aki nyolcezres csúcsokat hódít hóban, fagyban, légszomjban, sosem fogja megérteni a tévé előtt gubbasztó, kényelmes városlakót. S az, akinek egy létrán is tériszonya van, valószínűleg soha nem fogja érezni azt a szenvedélyt, amely vonzza, hívja a hegymászókat.

Búcsúelőadásokat tartott Budapesten John Lukacs történész

Az Egyesült Államokban élő, magyar származású John Lukacs a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Gólyavárában találkozott a történelem iránt érdeklődő nagyszámú hallgatósággal. A pennsylvaniai Chestnut Hill College emeritus professzora – aki 1977-ben az Amerikai Katolikus Történészek Szövetségének elnöke is volt – több mint harminc könyv szerzője, melyek elsősorban a XX. század történelmével foglalkoznak. A budapesti előadások a magyar múlt két meghatározó eseménye köré épültek. Az első a kiegyezés időszakával, a második a két világháború következményeivel foglalkozott.

Kertek ünneplőben. Zöldágak. Az erdő magányát megszenteli az esthajnalcsillag. Fölemelkedés az óra, amikor fehér köveken tartok a templom felé. A torony várja idejét harangjával. Falusi kép. Ahol élek, csöndesek az utcák. Erdő alá futnak, s a szemben jövő fiatalok a messze elhagyott éveket egy pillanatra visszahozzák; falusi szokások szép rendjét dalolásban, karöltött szerelemben, barátságok hídján.

Elhinném, idős költőt olvasok: „eresz alól leseprűzött fészkek, / agyagos morzsái az egésznek / és csak árnyak maradtak helyettük – / amit kerestünk, sehol se leltük”. A kötet címadó verséből való sorok, melyeket harminc-egynéhány éves poéta vetett papírra. Záró vers, foglalata annak, amit az eddigi évek megraboltak. „Istenem, ha mindenre emlékeznék!” – sóhajt fel másik versében (De hol az a toll), s a végén tapasztalt bölcsességgel ezt írja: „boldogok, akik felejtenek”. Sejtetés ennyi is, hogy a fiatal költőnek elővételezte hangját a próbás élet, mintegy a fülébe dúdolta már a bölcsőben: ezt kell hangszerelnie. Szólamokba, motívumokba foglalnia.

Ivancsó István görög katolikus teológiatanár a Vatikáni Rádióban ismertette Akiyama Manabu japán klasszika-filológia-professzor könyvét. A könyv címe: A görög katolikus egyház Magyarországon: Öröksége és távlata. Húsz fejezetből áll, amelyek mindegyike önálló tanulmányként jelent meg japán nyelven.