Tanítani a megváltozott világban

Nem gyakori ma, hogy egy fiatalember a tanítói hivatást választja, noha még száz esztendővel ezelőtt is a férfiaké volt ez a pálya…

– A Tanítóképző Karon a tizenöt– húsz fős csoportokban ma is vannak a hallgatók között fiúk. Ha nem is sokan, de ketten-hárman igen. Azt gondolom, a szakma most is vonzó a férfiak számára is. De elriasztja őket az alacsony bér és a társadalmi vélekedés, amely szerint ez női pálya, ráadásul a szakma társadalmi presztizse sem túl magas. Bátran kijelenthetem, semmi nőies nincs benne. Illetve amennyire nőies, annyira férfias is. De nemcsak az alsó tagozaton kevés a férfi tanár, hanem a felső tagozaton, a gimnáziumokban, sőt már a felsőoktatásban is.

Ha megemelnék a pedagógusok bérét, visszatérnének a férfiak az iskolákba?

– A bérrendezés természetesen lendítene a helyzeten, ugyanakkor biztosan nem egy csapásra. A tanári, tanítói pályaképnek is módosulnia kellene. Ehhez pedig időre lenne szükség, sok időre.


Gyakran mondják, hogy ma pedagógusnak lenni nem csupán az alacsony fizetés miatt nehéz. Ön hogy látja ezt?

– Azt szoktam mondani, hogy aki nem szereti csinálni, annak ez a pálya büntetés. A gyerekek hangosak, elevenek. Időnként a szülőkkel, a kollégákkal is meg kell küzdeni. Még aki szereti a hivatását, annak is vannak gondjai. Az anyagiakon kívül jelentős akadályokat gördítenek elénk a folyamatosan változó feltételek is: a tantervi, nézőpontbeli reformok, az új könyvek, struktúrák, tananyagok. Nyilván nem kedvez az oktatásnak, ha húsz évig semmi nem változik benne. A reformokra szükség van. De a gyakori és jelentős módosítások jócskán megnehezítik a munkánkat. Most a munkakörülmények is változnak, a besorolások, a továbbképzési, a minősítési rendszer. Amikor az ember körül mindig minden változik, az kikezdi a biztonságérzetét.

Több helyről hallani, hogy az új nemzedék is sokféle értelemben feladja a leckét a tanároknak…

– A pedagógus kiégésének egyik biztos jele az, amikor a gyerek ellenséggé kezd válni. Én csínján bánnék a megfogalmazásokkal, az ítéletekkel. Tény, hogy a mostani gyerekek mások, mint a húsz évvel ezelőtti generáció. De ez nem negatívum. A legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy a tanárok vagy nem tudják, vagy nem is akarják felvenni a megváltozott világ ritmusát. Nem akarnak változtatni a régebben bevált, de ma már nem biztos, hogy működő módszereken. Ezeket a gyerekeket már egészen pici kortól kezdve sokkal több és erősebb inger éri, mint a korábbi nemzedéket. A monotóniatűrésük egészen biztosan romlott. A legtöbb gyerek nem tud elmélyülten koncentrálni egyetlen dologra, viszont képesek a szerteágazó, még ha nem is olyan elmélyült figyelemre. A tanárok megszokták, hogy a tudás a tankönyvben van. Nehezen tudnak mit kezdeni azzal, hogy a gyerekek rendkívül sok helyről szívják magukba a különböző ismereteket. Nem árt naprakésznek lenni, legalább abban, hogy mi érdekli őket, és honnan szerzik a tudást.

Gyakran halljuk azt is, hogy a gyerekek nem szeretnek olvasni. Miközben a Harry Potter-láz jócskán rácáfolt erre. Lehetne végre változtatni a kötelező olvasmányok listáján, amely például már az én nemzedékemnek, beleértve saját magamat is, sok keserves pillanatot okozott?

– A legnagyobb tévhitek egyike, hogy létezik egy bizonyos központilag meghatározott kötelező olvasmánylista. Nincs ilyen. Senki sehol nem írja elő, hogy negyedikben a Tüskevárat kell elolvasni. Könnyű azt mondani, hogy ezek a gyerekek nem fogékonyak a szépre, de ez nem igaz. Ha már mindenképpen a Tüskevárat adjuk a kezükbe, akkor fogjuk meg a másik kezüket, és mutassuk meg a tájat, ahol Matula bácsi evezett. De az olvasmányok jó megválasztása, a változtatás ezen a téren igen fontos. Akarjuk közelebb hozni hozzájuk az értéket, és legfőképpen ne száraz olvasónaplóban kérjük számon azt, ami a lelket szólítja meg.

Sokan panaszkodnak arra is, hogy „ezeket” a gyerekeket nehéz fegyelmezni.

– Fegyelmezni minden korban kellett, és mindig voltak olyan pedagógusok, akiknek ez nem volt az erősségük. Az alsó tagozat azért is sajátos, mert itt a gyerekek alapvetően rajonganak a tanítójukért. Hogy úgy mondjam, szívós munka kell ahhoz, hogy ezt a rokonszenvet elveszítsük. Sokszor megkapom, hogy könnyű nekem, mert egy férfira jobban odafigyelnek a gyerekek. Ebben persze van valami, de ha csak ezen múlna, akkor nem volnának olyan férfi tanárok, akik nem tudnak fegyelmezni.

Sok ma a csonka család, a gyerekek többsége apa nélkül nő fel. Érzi, hogy Ön férfi tanítóként apapótlék is?

– Néha igen, de ez nem jó. Volt egy időszak, amikor az elvált anyukák nagyon szívesen íratták az én osztályomba a gyereküket, gondolván, hogy egy férfi tanító ellensúlyozza a csonka családot. Bevallom, nehéz volt. Egy apát nem lehet pótolni. Korántsem elég, ha a gyerekeknek van egy férfi tanítójuk. Nekik arra is szükségük van, hogy lássanak viselkedési mintákat férfiak és nők között. Egyszerű példákat mondok: lássák, hogyan beszélget egy tanárnő egy férfi tanárral a folyosón. Tapasztalják meg, hogy a férfi tanár előreengedi a tanárnőt az ajtón, felsegíti a kabátját. Lássák különböző élethelyzetekben a nemek kapcsolatát, ahogyan „kint”, a társadalomban is kellene. Ezek a helyzetek a lányok és a fiúk számára egyaránt fontosak. Ezek nevelnek.

Ön szervez a gyerekeknek afféle iskolában alvós „bulikat” is. Mit jelent ez?

– A gyerekek számára nagyon fontos a közös élmény. A tanárok általában úgy vélik, hogy az osztálykirándulás, ami ráadásul gyakran csak múzeumlátogatásból áll, elegendő. Én azt gondolom, a nagy közös élményekhez még csak elutazni sem kell. Ezek az esték természetesen nem csak „jó bulik”, hiszen olvasással töltjük az időt. Elsőben, másodikban még én olvasok fel nekik egy hosszabb lélegzetű művet. Megállunk közben, megbeszéljük, eljátsszuk. Egyfajta kedvcsináló az olvasáshoz, és általában sikeres is. Legutóbb Erich Kästner Május 35-éjét olvastuk el így. Ilyenkor hálózsákban, szivacson alszunk az osztályteremben. A gyerekek persze nagyon élvezik.

Közeleg a nyári szünet. A legtöbb szülőnek gond, hogy mit kezdjen ez idő alatt a gyerekével…

– Igen, ez valóban gond, és nem is látok rá igazi megoldást. Lehetne fantasztikus táborokat szervezni, de egy igazán jó tábor étkezéssel, szállással, színvonalas programokkal annyira drága, hogy a szülők többsége nem tudja megfizetni. Természetesen létezik a központi, napközis tábor, de az tudjuk, milyen. Talán a civil szerveződések segíthetnének. Ezért is fontos a jó osztályközösség, a szülői közösség. Ismerek olyan anyukákat, apukákat, akik felváltva vigyáznak több gyerekre is a vakáció ideje alatt.

Beszélgettünk nehézségekről, problémákról, de azért ez a pálya nagyon szép is. Mi az, amiért tényleg érdemes a tanári hivatást választani?

– Nem akkor érzi igazán az ember a munkája szépségét, ha az egész osztálynak százszázalékos lesz a matekfelmérője. Az nagyszerű dolog, mégsem ez számít elsősorban. Azonban nagyon jó érzés, ha azt, amit megtanítottam, viszontlátom egy élethelyzetben. Az egyik osztályomban volt egy gyerek, akit mindig bántottak. Ő volt az, akibe valamiért mindenki belerúg egyet. Sokat dolgoztam azon, hogy ez a kisgyerek a megfelelő helyre kerüljön az osztályközösségben. Egy alkalommal az ablakból láttam, hogy a hatodikos- hetedikes nagyfiúk piszkálni kezdik. Az úgynevezett kemény mag rászállt. Figyeltem, mi lesz ebből. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az osztályom, a kicsik, nekimennek a nagyfiúknak. Verekedés tört ki, hogy megvédjék az osztálytársukat. Természetesen ilyenkor a pedagógus feladata az, hogy a verekedést azonnal felszámolja. De őszintén megmondom, ott, abban a pillanatban jó érzés volt ezt látni.

Fotó: Fábián Attila