Közben európai uniós tagok lettünk, s a politikai háttér korántsem szívderítő: szinte állandósult a kampány Magyarország ellen. Mintha az élet másról sem szólna, mint a pártpolitikai megosztottságról. A hazai politikai közélet eldurvult, s ami a legfájóbb: folyamatosan romlik a társadalom közérzete. Egyre több az elégedetlen, pesszimista, csalódott, a küzdelmekbe belefáradt, frusztrált ember.
Ha erre gondolok, mindig visszakanyarodom a gyerekkoromhoz, a második világháború utáni évekhez. Édesapám Buda ostromának utolsó napján halt meg civil áldozatként. Édesanyám ott maradt nagymamával és velem. Mégsem sopánkodott, kesergett, akkor sem, amikor kitelepítettek minket, s némi kitérővel Zebegénybe kerültünk. Az erdőre jártunk fát gyűjteni, nagymama a baromfival foglalkozott, megműveltük a kertet, édesanyám zongoraleckéket adott. Élni akartak, s én ebben a szellemben nőttem föl. Ma meg sokszor enerváltságot, elkeseredést, lemondást látok – s ez nagyon bánt.
– Hogyan viszonyul az egyház ehhez a társadalmi közállapothoz?
– Némi csalódottsággal és elégedetlenséggel kell megállapítanom, hogy nem ébredtünk fel időben. Az egyháznak nem lett volna szabad tétlenül néznie ezt a leépülési folyamatot.
– 1990 óta a korábbi bolsevik ideológia tovább él napjainkig, ehhez kapcsolódott a liberalizmus ideológiája, s a kettő együtt, egymást erősítve van jelen romboló hatásával a társadalomban.
– Kétségtelen, hogy teljesen új társadalmi helyzetbe kerültünk, amelyre – ismételten hangsúlyozom – nem voltunk felkészülve. Az 1990-es években az egyház a diktatúra előtti – történelmi szempontból sok vonatkozásban túlhaladott – állapothoz szeretett volna visszatérni. Hadd említsek egy példát: a nyolcvanas években a legtöbb plébánián már nagyszerűen működött a katekézis, a hitoktatás. Erre a kilencvenes években iskolai jelenlétünket szorgalmaztuk, amiről már akkor sokan megállapítottuk, hogy nem hozza meg a várt eredményt. Mégis a régi módszereket igyekeztünk restaurálni, s utána csalódottak és talán dühösek is voltunk, hogy az emberek nem értékelik kellőképpen erőfeszítéseinket.
Nem tudtunk időben és megfelelően váltani. Az új evangelizáció programját hallottuk II. János Pál és XVI. Benedek pápától, s ezt halljuk most Ferenc pápától is, de még mindig nem tudatosult kellőképpen papságunkban, hogy szekuláris társadalomban, missziós területen élünk. Egészen új pasztorációs szemléletre van szükség, s ennek kidolgozása egyre sürgetőbb feladatként nehezedik ránk.
– Ez összefügg az emberről vallott felfogással. Azok az uralkodó ideológiák, amelyek meghatározzák a magyar társadalmat, milyen emberképet rajzolnak elénk?
– Amit legtöbbször szoktunk emlegetni ezzel kapcsolatban: korunk eszménye a sikeres, önmagát megvalósító ember. Ebben a bénító légkörben nőnek föl gyermekeink. Ugyanakkor a családok nagy része felbomlik, az emberi kapcsolatok elsilányulnak, mindenütt az elmagányosodást látjuk. Egyre nagyobb feszültség alakul ki a társadalom széttöredezettsége, atomizálódása és a minden körülmények között sikerességre való törekvés között. A nyereségközpontú szemlélet – amikor a haszon határoz meg mindent – egyre kevésbé veszi tudomásul, szinte teljesen kioltja a humán értékeket.
– Mi lehet az egyház küldetése ilyen környezetben?
– Az emberek lelki, spirituális fogékonysága eltompul, ha hiányzik a természetes kulturális alap. Egyházunknak ezért kellene egyszerre segítenie a kulturális felzárkóztatást, valamint az erre épülő, új hangvételű evangelizációs program megvalósítását. Ezzel szemben elsősorban még mindig hagyományos egyházi szerkezetünket igyekszünk fenntartani – templomtatarozások, intézményeink működtetése –, s nem marad elég energiánk arra, hogy az evangélium hirdetésében megtanuljunk a mai ember fogalmi rendje szerint megszólalni.
– Társadalmi problémáink közül az egyik legsúlyosabb az úgynevezett cigánykérdés…
– Senki nem tehet arról, hová született. Az Úristen egymásra bízott minket, s be kell látnunk, roma honfitársaink maguktól nem tudnak talpra állni. Az oktatásban és a munkahelyteremtésben egyszerre kell melléjük állnunk és segítenünk nekik.
– Ugyanakkor bizonyos erőknek nem a megoldás keresése, hanem a szembenállás fönntartása a célja.
– Szomorú és tragikus, ha ezt az önmagában is súlyos helyzetet politikai szempontból vagy netán haszonszerzésből kihasználják némelyek.
A cigánykérdéshez hasonló tragédiának tartom a vidék leszakadását, falvaink pusztulását. A Váci egyházmegyében is látom az elöregedő, elnéptelenedő falvakat. A fiatalok elmenekülnek, mert nincs munkahely, nem születnek gyerekek, az iskola bezár, végül minden leépül. Az egész ország közérzetét és életminőségét rontja ez. A munkahelyteremtésben vissza kellene térni a mezőgazdasághoz. Miért beszélünk munkanélküliségről, amikor parlagon hevernek a földek? A gyors profitszerzésre való törekvés miatt persze nem divatos terület a mezőgazdaság. Pedig Magyarország igen előnyös természeti és termelési adottságokkal rendelkezik. Újra meg kellene tanítani az embereket a földművelés, az állattartás ismereteire, föléleszteni a feldolgozóipart. Fontosnak tartom, hogy ebben a folyamatban is részt vegyen egyházunk, akár úgy is, hogy mintagazdaságokat szervez. Ott a gyönyörű példa, a Hangya szövetkezeti mozgalom. Ha azt is adaptálni tudnánk a mai körülményekre, nagyon sokat segíthetnénk ezzel.
– Súlyos társadalmi gondjaink között – a cigánykérdés mellett – meg kell említeni az antiszemitizmus vádjának állandó hangoztatását. Mintha egyesek szándékosan föl akarnák korbácsolni a társadalmi indulatokat – idehaza és külföldön egyaránt.
– Úgy látom, valóban mesterségesen gerjesztik a feszültséget. Mi, keresztény emberek a teremtésben az ember méltóságát csodáljuk és tiszteljük. Megint csak azt hangsúlyozom, amit a cigány származásúakkal kapcsolatban mondtam: senki nem tehet arról, hol született, milyen örökséggel, milyen családban, milyen anyanyelven. Ez nem lehet semmiféle ítélet és előítélet alapja. Ugyanakkor minden embernek és embercsoportnak vannak sérelmei. Nekünk mindig határozottan fel kell emelnünk a szavunkat, ha bármiféle embertelen megnyilvánulással találkozunk, ha valaki vagy valakik hátrányos megkülönböztetést szenvednek, de ugyanúgy fel kell emelnünk a szavunkat akkor is, amikor az ellentétek szándékos gerjesztésével találkozunk.
Az őszinte párbeszéd híve vagyok, de azt nem tudom, hogyan lehet véget vetni ennek az áldatlan állapotnak. Látjuk az „eredményét”: külföldön antiszemita országnak állítanak be minket, aminek semmi alapja nincs! Nagyon bánt ez.
– Püspök úr, hogyan látja az európai kultúrkör esélyeit? Egyre többször hangoztatják: civilizációnk bukás előtt áll.
– Kétségtelenül kínálkozik az analógia a Római Birodalom végnapjaival. A történelmi szemlélet azonban átsegíti az embert azon a meglepetésen, mintha valami új megközelítésről lenne szó, amikor például az egyneműek házassága vagy az abortusz válik gyakorlattá. Holott ezek egyáltalán nem új jelenségek.
Ilyen körülmények között minél szélesebb körben igyekszem tudatosítani egyházunk Istentől kapott küldetését: mi vagyunk a föld sója, a világ világossága. Gyakran utalok az ortodox püspökök négy-öt évvel ezelőtt közzétett körlevelére, amelyben azt írták: az aszkézis mentheti meg a világot a gazdasági válságtól. Sajnos nemigen hallgatnak rájuk. Pedig – krisztusi elkötelezettségünkből természetszerűleg fakad – sokkal szerényebb életvitellel, az önkéntes önzetlenség gyakorlásával kell jelen lennünk a világban. Mint Szent Péter első levelében olvasható: „Mindenkor legyetek készek arra, hogy válaszolni tudjatok mindenkinek, aki a bennetek lévő reménység okát kérdezi tőletek. De ezt szelídséggel és félelemmel, jó lelkiismerettel tegyétek, hogy akik rágalmazzák buzgó életeteket Krisztusban, szégyent valljanak abban, amivel titeket gyaláznak.” A Diognétosz-levelet is sokszor idézem: – Ugyanolyan ruhában járunk, mint a többiek, mégis úgy vagyunk jelen a társadalomban, mint lélek a testben.
A hangsúly tehát a mi hitből fakadó életünkön van.
Az Európai Unióban, amely kifejezetten gazdasági társulás, keresztény testvéreinkkel közösen tehetünk bizonyságot; elsősorban a lengyelekre gondolok, de ugyanígy német és osztrák barátainkra, s hangsúlyozni szeretném a közös tanúságtételt protestáns testvéreinkkel. Az Úristen ebben a zűrzavaros világban közelebb hoz minket egymáshoz, s amint egyik idős papunk mondta: hisz abban, hogy rövidesen – ortodox és protestáns részvétellel – egyetemes zsinat ül össze – talán éppen Ferenc pápánk idejében. Úgy látom, egyre közelebb jutunk ehhez.
– Magyarország – közhelyszerűen mondogatjuk – missziós terület. Közben ezerszámra jelentkeznek az ál- és pótvallások.
– A lelki-szellemi zűrzavar jeleit naponta tapasztaljuk. Pál apostol azt írja Timóteusnak: a józan tanítást nem fogadják el, de a mesékre hajlanak. A vallási vadhajtások sajnos katolikus egyházunkon belül is jelentkeznek. Annál sürgetőbb a felelősségünk, hogy a tiszta hitet felnőtt módon, korszerűen fogalmazzuk meg. A felnőtt hit ott kezdődik, amikor az Úristen munkatársaivá válunk. Amikor nemcsak saját problémáink megoldására keresünk isteni segítséget, hanem így szólunk: Uram, mondd, hogy mit tegyek! A felnőtt hitet áthatja az egymás iránti felelősségtudat, a szolidaritás, a szeretet és az örök élet reménye. XVI. Benedek pápa a keresztény reményről szóló enciklikájában így fogalmazott: mindennapi keresztény életünk az örök élet reményéből fakad. Aszellemi zűrzavarban tiszta, világos, a mai kor nyelvén újrafogalmazott reményről kell beszélnünk; érthető módon képviselnünk Isten megváltó, szabadító szeretetébe vetett hitünket, a feltámadt Krisztus képviseletében.
– Püspök úr sokszor említi a fölnőtt hitet: értelemmel és hittel, az eleven, valóságos élet megélésével legyünk keresztények.
– S amire Ferenc pápánk pünkösdi beszédében is utalt: nyitnunk kell. Jézus nemcsak kívülről, hanem belülről is kopogtat az ajtón. Nyissunk ajtót, nyissuk meg szívünket a többiek felé. Óvatosan mondom: az önszórakoztató gettóegyházból ki kell lépnünk a missziós egyház örömteli, Szent Ferenc-i távlatába.
– Püspök úr minden nehézség ellenére derűvel tekint a világra. Ahol megjelenik, ezt a derűt, bizakodást, bizalmat és reményt közvetíti.
– Ilyen természetet kaptam a Jóistentől. Engem is nagyon bánt sok minden, fáj egy-egy csalódás vagy kudarc. De a Jóisten mindig átsegít ezeken. A szerda számomra az elmélyülés, a „helyrebillenés” napja. Amikor az Úristen megint kinyitja fölöttem az eget, s egyszer csak helyükre kerülnek a dolgok; egészen váratlan segítséget kapok jó emberektől, munkatársaktól, gazdagít egy-egy szép találkozás. S mindig hálát adok azért, hogy a nehézségek nem veszik el a kedvem.
Fotó: Kissimon István
