Közelkép

Nem ért csalódás, amikor először – s azt remélve, nem utoljára – néhány napra a „Zöld sziget” földjére léphettem egy angliai kiállításunk előkészületei alkalmával. A tárlatnak helyet adó londoni Szent István Ház egyik vezetője is arról biztosított: szép és barátságos országba érkezünk a Szent György-csatorna túloldalán. Öt nap múltán, visszafelé jövet – amikor az Ír-tengeren keltünk át – valóban a legjobb érzésekkel távoztunk ebből a miénkhez sok tekintetben hasonló sorsú országból. Ifjúkorom óta dédelgetett vágyamat is tovább szőttem: milyen jó volna, ha létrejöhetne az ilyen nagy múltú – igaz, lélekszámban és négyzetkilométerekben mérve kisebbnek számító – nemzetek valamiféle megbonthatatlan kulturális és gazdasági szövetsége! De hogyan lehet akár csak „belekóstolni” is egy ennyire sajátos kultúrát és nyelvet (!) őrző országba ilyen rövid idő alatt? Az őszinte válasz így hangzik: sehogyan! A mélyebb megismerés reményével egy újabb utazásig legfeljebb csak mozaikképek maradhatnak bennünk ilyenkor. Ezekből válogatok most néhányat.

A London–Dublin buszjárattal Wales partjai felől érkezve, a „Kelta-tenger”egy szakaszán, a Szent György-csatornán átkelve a szigeteken ritkán tapasztalt melegben futottunk be a rosslare-i kikötőbe. Majd Wexfordtól, az ősi „viking várostól” Dublin felé haladtunkban elénk tárult a saját lábára állt, fejlett, mai Írország látványa: rendezett kis kertek és cottage-ok, békésen legelésző állatok, tiszta kisvárosok mindenfelé. Az olykor meredek partokon emelkedő várromok ugyanakkor a viharos történelem és az elnyomatás évszázadaiból villantottak elénk képeket – meglehetősen hiányos – ír történelmi olvasmányélményeink illusztrálására. A gael nyelvű feliratok – olykor az angol fölé helyezve – egy még rejtélyesebb, ősi világot idéztek meg.

Látogatóban Rieger Tibor szobrászművésznél

A műtermek különös hangulata. Színek, formák, illatok, a lélek és az alkotó szellem rendezetlenül rendezett világa. Térnyitogató. A mindennapok unalmába (vagy éppen izgalmába, nyűgébe) belevasalt egydimenziós emberrel szemben kitárulkozás. Az ember, az alkotó ember, elindul a lehetséges felé. Elindul, s színekkel, formákkal, anyagokkal mindinkább el kívánja érni. Megmutatja – éli – az élet lehetséges tágasságát. A művészet nem akarhat ennél többet. Rieger Tibor szobrászművész műtermében állok, jobbra kitekintve a távolban az óbudai lakótelep egyen kimértségében is embermeleg kockái, balra a péterhegyi oldal. Aranyhegy – valaha talán Árpád vezéri központja, s az egykori római amfiteátrum, melyet Kurszán várának tartanak egyesek, s melyet ma elfednek a házak, akkoriban látótávolságra esett. Majd a pillantás közelít.

Hatalmas trónus, forgatható állványon, a trónuson végigomló kárpit. Talán gipszből vagy másféle anyagból? „Régen dédelgetett tervem vázlata…” – magyarázza Rieger Tibor. – Korábban megmintáztam már a koronázási palástot bronzba, amely a budai Várban, a Mária Magdolna-templom romjának apszisában látható. Sokan megtekintik, de a külföldiek nem tudják, mit látnak. Hiányzik a tájékoztató tábla, s azt hiszem, a magyarok közül sem mindenki tudja, mi is az.”

Könyvespolcra

Nagy vállalkozásba fogott 1988-ban Skrabski Árpád szociológus és Kopp Mária pszichológus. A Hungarostudy elnevezésű kutatás során felmérték, milyen a magyar társadalom egészségi és lelkiállapota. Ezt a munkát később három illetve hétévente ismét elvégezték, így a kutatók számára immár huszonöt éve állnak rendelkezésre azok az adatok, melyek alapján az egészségpolitikai intézkedéseket és egyéb, a társadalom testi-lelki állapotát befolyásoló döntéseket meghozhatják az illetékesek. A két úttörő kutató halála után sem állt le a munka, hiszen folytatta azt a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete. Legújabb felméréseikről a Magyar lelkiállapot 2013 című kötetben számolnak be.

Papa, emlékszel még a régi házra? Emlékezni annyi, mint birtokba venni. Nem tudom, neked mennyi jutott a birtoklás szép öröméből, jutott-e egyáltalán. Nekem se túl sok; negyvenéves voltam, amikor egyszer csak kiderült, az a ház, amelyről beszélek, s amelynek a közelében ástad diákkorodban az ősi elődök csontjait – ahogyan a fakult fényképen látlak, vagy inkább belelátlak –, elkerülte az államosítást. Családunkat kitelepítették, valahonnét a Hajdúságból érkezett emberek telepedtek a házba, s nem tudok másra gondolni, mint a hatalom ostobaságára, amely azt gondolta, a pillanatnyi erő örökre szól, így aztán elfeledkeztek a ház átírására a földhivatalban. Azt hitték, ó, a balgák, a világnak örökre elég a jelen erőszakossága, hogy mindent megváltoztassanak vele. Elfeledkeztek arról – vagy nem is voltak birtokában ennek a tudásnak –, hogy a gonoszság képtelen a végletekig nőni, mert az ember nem veszítheti el egészen a természetét, a benne lévő jóságot. Úgy szoktam mondani, bármilyen gonosz legyen is valaki, elérkezik arra a pontra, amikor már képtelen gonoszabbá válni.

Nem történt más, mint hogy néhány évtized múltán elernyedt a gonoszság. Mint a papírfigura, amelyet vízbe ejtenek, összeroskadt, s már csak valami erőtlen, pépes-gonosz mocskos folyadék úszkált körülöttünk – s mi benne. De erről te semmit nem tudhatsz. Harmincöt évvel korábban meghaltál, s csak most gondolok erre a számtani megfelelésre: éppen harmincöt esztendőt éltél. Olykor azt álmodtam, számon kérlek ezért a harmincöt esztendőért, a rövidségért, az árvaságért. Butaság, a fájdalom álmai ezek; ahogyan öregszem, egyre inkább szelídül, mélyül bennem a hiányod.

Megváltónk, szabadítónk született! A gyermek születése családjaink legnagyobb ünnepe, az Istengyermek kétezer évvel ezelőtti születése pedig mindannyiunk reménye. De karácsonykor az örvendezés közben arra is gondolnunk kell, hogy személyesen engem milyen bűneimtől váltott meg, milyen bilincsekből old fel Krisztus. Az Új Ember ünnepi összevont számában erről, a szabadulásainkról szólunk.

„Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” – így hirdetik meg az angyalok Jézus születését. Isten dicsősége beragyogja a mindenséget. Magát Istent jelöli, fenségében, mindenható erejében, szent lénye dinamizmusában. És megmutatkozik ez a dicsőség Isten nagy tetteiben, mindent lenyűgöző felvillanásában. Ez a megjelenés látható valóság. A Sínai-hegyen az Úr dicsősége láng alakjában jelenik meg, mely az egész hegyet körülveszi (Kiv 24,15 kk.). Ez a dicsőség tölti be később a Templomot is (1Kir 8,10–12). Az idők végén pedig Isten majd egybegyűjt minden népet és nemzetet: eljönnek és meglátják dicsőségét (Iz 66,18–19). Ez az a dicsőség, amely felragyog Krisztus arcán (2Kor 4,6).

Ács József, Baán István, Bábel Balázs, Baranyai Béla, Berg Judit, Bodó Rita, Bretz Gábor, Cser István, Elmer István, Erdő Péter, Fábián Attila, Fehérváry Jákó, Forrai Tamás SJ, Gajdó Ágnes, Hortobágyiné Nagy Ágnes, Hortobágyi Tibor, Ivancsó István, Juhász László, Kajtár Edvárd, Kály-Kullai Károly, Kásler Miklós, Király Levente, Kiss Péter, Kissimon István, Koncz Veronika, Kovács Tibor, Kozma Imre, Körössy László, Krómer István, Kunszabó Zoltán, Lőrincz Sándor, Mékli Attila, Mészáros Ákos, Nacsinák Gergely András, Nagy Enikő, Nemeh Diána, Pákozdi István, Paksa Balázs, Pallós Tamás, Papp Miklós, Rátkai Balázs, Rénes László, Rohály Gábor, Rosdy Pál, Skublics Gergely, Szalontai Anikó, Szigeti László, Szijjártó-Nagy Zsófia, Szikora Réka, Szűcs Édua, Tóth László Pál, Tóth Pál, Tóth Sándor, Török Csaba, Tőzsér Endre SP, Zatykó László, Zygar Malgorzata írásaival, gondolataival, képeivel kívánunk áldott karácsonyt!

A megújulás ideje

Gerhard Schulze német szociológus korszakalkotó gondolatot fogalmazott meg az Élménytársadalom. A jelenkor kultúrszociológiája című könyvében. Szerinte korunknak már nem a hasznosság, a célra irányultság, az értelmesség a vezéreszméje, hanem a szépség – itt persze szép alatt azt kell értenünk, ami élményt ad. Minél több élmény ér bennünket, annál inkább élünk. Ezért elharapózik a páni félelem az unalomtól, attól, hogy valamiről lemaradunk. Persze a gazdaság gyorsan reagált erre az életfelfogásra: ráébredt, hogy élményeket is lehet gyártani. A szórakoztatás önálló iparággá vált, a média pedig rájött, hogy leghatalmasabb potenciálja nem abban áll, hogy kielégíti az emberben meglévő élményvágyat – hanem hogy létrehozza és szüntelenül táplálja azt. Itt a szép új világ, ahol mindenki elégedett, ha elég élményben van része, s ahol a régi, a „nagy” kérdések már a köd homályába vesznek. Van-e értelme az elcsöndesedésnek, a reflexiónak? Ezek csupán kiüresedett formák, amelyek nem adják meg azt, ami ma a legfontosabb.