Hit és élmény

A kultúra és a társadalom változásai nem hagyják érintetlenül a hitet sem. Azt látjuk, hogy egyre gyorsabban alakulnak át a plébániák, a közösségek, a klasszikus „hitfórumok” az élményipar leányvállalataivá. Mitől jó a hitoktatás? Hogy élményszerűen közvetíti az evangéliumot a gyerekeknek. Melyik a jó kisközösség? Ahol programok vannak, ahol sok közös élményünk lesz. Mi a lelkigyakorlat célja? Valamiféle spirituális élmény létrehozása. Elolvassuk egy plébánia hétvégi hírlevelét, esetleg éppen egy-egy lelkigyakorlatos vagy hittancsoportos hirdetés szövegét, s rádöbbenünk: itt van, létrejött az élményegyház! Ez néha már (tragi)komikusan másolja a világban megfigyelhető folyamatokat: tele vagyunk hirdetésekkel, s a sikeres élménygyárosok a teljes keresztény közösség figyelmének középpontjába a sztárokat, az egyházi celebeket állítják, akiknek a miséire, lelkigyakorlataira úgy állnak sorba a jelentkezők, mint a legnagyobb multiplex mozik jegypénztárai előtt a 3-, sőt 4D-s élményre áhítozó publikum. A leginkább elgondolkodtató mindebben az, hogy sokszor még a prófétáink, akik szavaikkal épp e vonások ellenében prédikálnak, ők is az élménytársadalom guruivá lesznek egész lényükkel, felépített imázsukkal – hisz az élményeket ostorozó szent ember is valamiféle kivételes, extra, egyedi élménnyel kecsegtet. Ördögi kör ez.


S mi a végállomás? Egy sebezhető, sőt állandóan sebesült hit. Amely azt hiszi, hogy az ima értéke azon múlik, „érzünk-e közben valamit”. Amely úgy véli, hogy jó dolog a hit tartalmának élménypiacosítása, sőt ezt egyenesen egyházi programmá akarja tenni a nyitás, a korszerűség jegyében. De hol marad az imádság mint küszködés, élmény nélküli harc és kitartás? Szül-e hűséget egy ilyen magatartás az élménysivárság életszakaszaiban? Addig hiszek, amíg az ad nekem valamit? De mikor jutok el odáig, hogy megértem: a hit tőlem kéri, hogy adjak valamit, valakit, önmagamat? Kifordult logika ez: még a hitemet is arra használom, hogy élményként fogyasszak, magamba olvasszak – holott épp az ellenkezőjének kellene történnie, az önmagát kiüresítő, elszegényítő, végül feláldozó Krisztus mintájára.

 

Nincs kompromisszum, lázadni kell. Meg kell szülnünk – a pápa szavaival élve – azokat a spirituális szigeteket, amelyek élik a szegénység, a lélekben, élményben való szegénység spiritualitását, értik a csönd hangját, ízlelik az egyszerű szót, látják a homályban azt a kicsike kis fényt, amely nem tud versenyezni a mesterséges fényözönnel, nem is szabad konkurálnia azzal, de mégis, és éppen ezért, magában hordozza az igazi világosságot.