A ruha

 

A ház – romosan, de visszavásároltam. A lakók nem törődtek vele, az öregek meghaltak, a fiatalok elköltöztek, mit számított nekik, hogy itt is, ott is javítani kellene, nem ők dolgoztak meg érte… én meg, amikor végre lehetett, igaz, fizetnem kellett valamennyi összeget, kinyitottam az ajtót, megálltam a gangon – ugye, te is így nevezted? –, az utca felé eső kőfal megingott, kifelé dől, újra kell rakatnom, aztán helyesbítettem: újra kell raknom, mert erre már nem maradt pénzem, mint ahogyan másféle munkákra sem. De bent voltam, az ajtón belül! Majd én magam mindent helyreállítok, föltámasztom a téglákat és a gerendákat.

 

Életemben először éreztem ennek a bódító örömét: a sajátomban lehetek. A tető íve megrogyott, legkésőbb egykét éven belül újra kell rakatnom (újra kell raknom), addig még kibírja, felmentem a padlásra, a gerendák jól bírják, talán csak a léceket kell kicserélni. Az első udvaron – mert a ház mögött következik a hátsó udvar, s utána a veteményeskert, a régi rend szerint – bársonyos-vörös virágfürtök ringatóznak az embermagasságú növényeken, Istenem, milyen szép; s amint leírom neked, apám, a házat, diákkorodban benne töltötted a nyarakat, még visszajártál az egyetemről is, olyan egyszerűnek érzem magam, szolid-vékony létezés-rés vagyok az életben, már nem akarok semmi rendkívülit, csak néhány csöndes itteni délutánt, s ha lehet, egyszerűségbe hajló délelőttöt.


 

De lásd, apám, hová kanyarodtam. Hiszen nem ezt akartam ma elmondani neked. Talán majd később, talán majd egyszer a házról is tudok beszélni neked, hiszen most tanulom újra a szavakat, hogy elérjenek hozzád. Most tanulom, öregségemre, a hozzád szóló mondatokat. Mondatokat? Most kiáltok feléd, csak csöndesen, csöndesen, hiszen így illik hozzánk: Papa, ugye halljuk egymást?

 

Arra a fiúra gondolok. Kissé ringó volt a járása, feje kopasz, mint az én fiamnak mostanában, és azok az őszinte mozdulatok. S néha hogy kacagott! Papa, úgy kacagott, ha valami hirtelen öröm érte. De ritka volt az ilyen alkalom.

 

Katonaruhát viselt. Nem vettem észre, de a falubeliek tudták, milyen hálózat húzódik a mi villanyoszlopaink mellett. Amikor a fiú megjelent, s elkezdte leszerelni a vezetékeket, akkor figyeltem csak föl rá. Homokszínű katonaruhát viselt, igen, papa, olyan volt, olyan fiatal, szép arcú, mint később a fiam, fogta a szerszámot, és egyszerűen elvágta a drótokat. Aztán a másik oszlopon is, egymás után lecsupaszította a póznákat. Éppen a szomszédos ház előtt dolgozott. Délidőre járt, s hallottam, amint az öregasszony azt mondja az orosz katonának (a szovjet hadsereg katonájának, de nekünk, papa, a szovjet nem állt a szánkra, oroszok voltak ezek, oroszok bizony): gyere be, fiam, biztosan megéheztél. Kézzel-lábbal magyarázott, már amennyire mozogni tudott az öregségtől, de a fiú megértette a száj elé emelt kéz mozdulatát. Belépett a házba, papa, ez az öregasszony a te idődben is ott élt már? Fiatal nő lehetett, mindenki volt egyszer fiatal, és bizonyára volt férje és fia is; de van-e még, vagy elvitték a háborúba, és meghalt, vagy a forradalomban lőtték le – ó, hogy mindig csak erre tudok gondolni, pedig nem szeretném, de képtelen vagyok másra, életembe beleabroncsolódott, körülnőtt, húsomba mélyült ez a tudás.

 

Biztosan finom volt a leves, utána – jó falusi paraszt szokás szerint – sült húst kapott vagy rántott csirkét, s hozzá pohár bort. Igyál fiam, mondta neki nyilván az öregasszony, aki – ki tudja, mióta már – egyedül élt. Egyszer, még a katona előtt megkérdeztem tőle: mit főzött aznap? Mire rám nézett lehulló tekintetével: semmit. Nincs kire.

 

De most volt kire főznie. A fiatal katonának, a negyvenöt éve megszálló hadsereg katonájának; volt kinek, és finomat főzött. Amikor látta, hogy ez a szinte még gyerekarcú kölyök – talán tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett – egyszer csak fölmászik a póznára, s bár nem tudta, mit csinál ott, de izzad, erőlködik, csak le ne essen onnan, kisietett a konyhába.

 

Ebéd után még marasztalta: ne siess, fiam, ülj még egy kicsit. Ízlett? Na, jól van. Tudod, fiam, s úgy beszélt hozzá, mintha orosz nyelven szólna, vagy az orosz tudna magyarul, de sem egyik, sem a másik, mégis, mindketten megértették egymást – tudod, fiam, nekem is volt ilyen korú, éppen így nézett ki… a falra mutatott, a homályos üveg mögött a kifakult papíron katonaarc mosolygott… aztán az öregasszony hirtelen abbahagyta. S csak nézte egyszerű csöndben, egyszerű csöndesen a fia-katonát. Akadt a szavaknál erősebb beszéd az arcában.

 

Az orosz katona délután kidöntötte a megszálló csapatok laktanyájába vezető távbeszélő rendszer póznáját, olajjal átitatott, száraz gömb-gerendát, s behúzta az öregasszony udvarára. Valamit mondott még, hogy holnap, majd holnap, aztán elment.

 

Így ment ez papa, hosszú napokon át. Az öregasszony már reggel nekiállt előkészíteni mindent a főzéshez. Nem sietett a mozdulataival, mindegyik ki volt mérve az időben. S hiába távolodott a katona a háztól, a leszerelt és kidöntött újabb telefonpóznát akkor is behúzta az öregasszony udvarára, s mutatta, hogy jó lesz a tűzre.

 

Elmegyünk, mama, hadonászott a szavakkal az egyik ebéd közben, nemsokára elmegyünk. Az öregasszony meg, értve is meg nem is, csak bólogatott, egyél, lelkem, nem tudta, ki akarta, mikor és miért, hogy ezek a katonák ott legyenek a falu mellett, félig a domboldalba rejtezve, s mindenféle hír járta, hogy a föld alatt mi mindent rejtegetnek, miféle fegyvereket… Jól van, fiam, egyél csak, most csak egyél… és állva nézte, ahogyan amaz az asztalnál kanalazott.
Tudod, papa, az ilyen történetet mostanában kinevetik, azt mondják rá… ugyan, hagyjuk ezt, hiszen neked elmondhatom, te megértesz, vagy én értem meg a rám rajzolt életet, mert itt lehetek, megint itt, ahol azelőtt sosem voltam, de akkor is ide tartottam; nem tudom elmondani, ami bennem az élet, néma vagyok, papa, talán azért, mert nem tanulhattam meg veled a szavakat, és az árva itthonlét némasága ágaskodik bennem.

 

Aztán az egyik nap nem érkezett a katona. Az öregasszony kilépett a ház elé, körülnézett, ahogy szokta, de nem látta. A tűzhelyen félrehúzta az ételt, hogy meleg maradjon, nehogy odakapjon, s csak állt, várakozott, az öregasszonyok türelmével, amely már minden reménytelenségben is reményt talál. Másnap még főzött, aztán abbahagyta.

 

S amikor a katona benyitott a kapun, zavartan, szégyenlősen akarta mondani neki, hogy nincs… hiszen ha mondja…

 

De a katona megfogta az öregasszony két karját: mamuska, ruha, ruha, civil ruha! És egyre csak ezt hajtogatta: ruha, ruha!

 

Jaj, istenem, mit tegyek? Honnak vegyek?

 

Így került át hozzám a katona. Levittem a régi holmimat, talán valamire jó lesz, a kertben, vagy hűvös napokon. Hát nem annak lett jó. Hanem szökéshez öltözéknek. Nem kérdeztem, hová, merre megy, itt bújik el, vagy Európa más tája felé menekül?

 

Dezertőr!

 

Katonaszökevény.

 

A hadseregben sosincs béke.

 

Főbelövés.

 

Riadt volt az arca. Papa, úgy félt, de úgy…! Remegett a keze, alig tudta begombolni az inget. Közben beszélt. Nem értettem. Az egyetemen szigorlatoznom kellett orosz nyelvből, de nem segített.

 

Az öregasszony egyszer csak megint ott volt. Ételt hozott, főtt ételt. Kopott, homoksárga színű nadrágomban, bolyhosodásnak indult pulóveremben a fiú állva kanalazta a levest, mintha közben már futott volna.

 

Öljem meg az átkozottat?

 

Most már megtehetem, pucolnak kifelé az országból. Egy dezertőr halála nem számít. Nem bírom elviselni a fájdalmat, papa.

 

Nem bírom a lélek fájdalmát. Senki másnak, ezt is csak neked mondhatom el: ott állt, kopaszra nyírt fejjel, mint mostanában a fiam, s ha elkeseredik valami miatt, lekonyul a szája szeglete. S neki is, ugyanúgy, lekonyult a szája szeglete.

 

Nem kért semmit, semmi mást. Láttam rajta a félelmet.

 

És ment. Ment? Osont a félelem. Még egy utolsó figyelem-harapás, hogy eltűnjön valamerre. Én meg ott maradtam, mint aki árván is hazatalál.