Embertárs

Keltsük életre a betlehemi képet

Keltsük életre a betlehemi képet

Fotó: Merényi Zita

 

Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Szent Erzsébet Karitász Központja szervezésében december 22-én, pénteken délután a Magyar Szentek templomában kétszázötven, nehéz helyzetben élő gyermek kapott karácsonyi ajándékot.
Bevezetőjében Écsy Gábor, a Katolikus Karitász országos igazgatója felidézte: november végén hirdették meg a Tárjátok ki a szíveteket! jótékonysági akciót, s ennek keretében a Gyermekek a gyermekekért karácsonyra elnevezésű program során gyermekek ajánlják fel használt, de jó állapotban lévő játékaikat szegényebb társaiknak. Számos iskolában és templomban gyűltek össze játékok, amelyekből – édességekkel, meglepetésekkel kiegészülve – névre szóló ajándékcsomagok készültek. A program segítségével a karitász országszerte több mint húszezer gyermeknek adott át ajándékcsomagot karácsony hónapjában.
Az ünnepi eseményen a lajosmizsei Meserét Óvoda nagycsoportosai adtak elő betlehemes műsort a Jászok együttes zenei kíséretével.
A lajosmizsei óvodában hatvannyolc kisgyermeket nevelnek, sokan közülük halmozottan hátrányos helyzetűek. Éppen ezért nagyon lényeges számukra a rászorulók megsegítése, az intézménybe járó kisgyerekeket is ebben a szellemben nevelik. Az óvoda működésében fontos szerepet tölt be a hagyományok őrzése, az anyanyelv szeretete, a zene, a tánc, a dramatikus játékok. Az intézménybe járó gyerekek rendszeresen lépnek fel különböző helyi rendezvényeken. Kiemelten foglalkoznak Jézus születésével, többféleképpen feldolgozták már ezt a témát.
Ez látszott a mostani előadásukon is. Kezdetben némi megilletődöttséggel álltak szemben a templomot zsúfolásig megtöltő szülőkkel és gyerekekkel, de hamar feloldódtak, s ösztönös beleéléssel adták elő betlehemes játékukat, tökéletes összhangban a felnőttek zenei kíséretével. Minden mozdulat, hang a helyén volt, látszott, hogy rengeteg gyakorlás van emögött. Az élményt fokozta, hogy a csöppségek tisztán, érthetően beszéltek, ami napjainkban még a felnőtt színészeknél sem természetes. Előadásuk lélekemelő volt, megszólította a szülőket, a nagyszülőket és a gyermektársakat egyaránt.
Erdő Péter bíboros, prímás köszöntőjében úgy fogalmazott: a pásztorjátékot látva megelevenedett bennünk az angyalok sora, aztán jöttek a pásztorok, a királyok, középen pedig ott volt Szent József és Szűz Mária, s a szegényes jászolban a Kisjézus. A betlehemi kép életre kelt. Köszönet illeti a gyerekeket ezért a gyönyörű játékért, és azokat is, akik megtanították őket erre.
A bíboros arra figyelmeztetett, hogy mindannyiunknak olyannak kell lennünk, mint ezek a kisgyermekek. Meg kell elevenítenünk a betlehemi képet, nekünk is oda kell állnunk Szűz Mária, Szent József, a pásztorok, a királyok és az angyalok helyére, és meg kell mutatnunk a világnak: itt valami nagyszerű dolog történt, a Szeretet jött le a földre, s Jézus Krisztus születése örömünnep minden időkre. Ezt igyekszünk láthatóvá tenni minden évben, amikor ajándékkal lepjük meg a gyerekeket, örömet szerezve nekik.
Az ajándékcsomagokat Mádl Dalma, a Katolikus Karitász jószolgálati nagykövete és Erdő Péter bíboros, prímás adták át. Az ünnepségen részt vett Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár is.

Adni öröm

Adni öröm

Több mint háromszáz tonna tartós élelmiszert adományoztak a rászorulóknak a SPAR és az INTER­SPAR áruházak vásárlói a huszonegyedik alkalommal megrendezett Adni öröm! akció során. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a rekordmennyiségű adományból mintegy harmincnégyezer ajándékcsomagot állított össze. A felajánlott élelmiszerek legnagyobb részét még az ünnepek előtt átadták a nehéz körülmények között élőknek.
Több tízezer ember fogott össze a karácsonyi akció „Ami Önnek élelmiszer, az másnak ajándék” felhívására. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a SPAR Magyarország közösen szervezett jótékonysági programjában december 14. és 19. között a karitatív szervezet több mint háromezer-ötszáz önkéntese százhatvanegy SPAR és INTERSPAR áruházban arra kérte a vásárlókat, hogy tartós élelmiszerek megvásárlásával segítsék a rászorulókat.
A gyűjtés hat napja során rekordmennyiségű, több mint háromszáz tonna élelmiszert adományoztak a vásárlók. A felajánlott adományokból kétféle csomag készült. A közvetlenül fogyasztható termékekből, édességekből, konzervekből, kekszekből hajléktalan emberek és szociális intézmények lakói számára készültek csomagok, a lisztet, étolajat, száraztésztát és egyéb adományokat pedig nélkülöző családoknak juttatták el.

Forrás és fotó: Máltai.hu

Jobban figyelve Istenre és egymásra

Jobban figyelve Istenre és egymásra

Átlépve az új esztendő kapuján, úgy érzem magam, mint gyermekkoromban, amikor megérkeztem a váradszőllősi plébániatemplomunkhoz. Fejemet felemeltem, s a kapu fölül a Szűzanya szobra tekintett le rám, és lábainál a mindig érvényes felszólítását olvashattam: Jertek, imádjuk az Urat! Fontos tudatosítanunk, hogy 2018 napjaiban két lábbal a földön kell járnunk, de jó, ha lelki szemeinket mindig felfelé irányítjuk. Jézus a kereszten függve rábízta Egyházát – és benne minket – Szűz Máriára. Megnyugtató tudni, hogy az év napjaiban van, aki mellettünk áll, megfogja kezünket, és Fiához vezet, akihez evangéliumának örömhírén és embertársaink szolgálatán keresztül visz az utunk.
Ha visszatekintünk az óévre, láthatjuk, hogy kiemelkedő eseményei, a fatimai jelenések évfordulója és a Szent László-év számos kegyelemmel vérteztek fel bennünket. Elmélyülhetett és megtisztulhatott Mária-tiszteletünk, és földi hazánk iránti elkötelezett szeretetünk is erősödhetett.
2017 még valamivel megajándékozott bennünket: a testvéri együttérzéssel, hiszen ha szívünk mélyére tekintünk, beláthatjuk: korábban nem sokat foglalkoztunk azzal, hogy a Közel-Keleten keresztények élnek, akik élete és megmaradása végveszélybe került. A számos vértanúság Egyiptomtól Irakig egészen közel hozta hozzánk veszélyeztetett testvéreinket. Megrendítő érzés találkozni erőt adó hitükkel, tanúságtételükkel. Fontos, hogy 2018-ban imáinkban megemlékezzünk minden üldözött, szenvedő testvérünkről, különösen a keresztényekről, és lehetőségeinkhez mérten adományainkkal is segítsük szülőföldjükön való megmaradásukat vagy visszatérésüket.
Az új évre előretekintve minden kegyelemnél erősebben hathat ránk, ha megnyitjuk szívünket az Oltáriszentségben jelen lévő Úrjézus számára. Segítséget nyújthat ebben a 2020-as budapesti Eu­charisztikus Világkongresszus újabb előkészítő éve, hiszen pünkösdhétfőn már a második ilyen esztendő kezdődik meg. Még fülembe cseng Ferenc pápa úrnapi homíliája: „Az Eucharisztia Isten szeretetének az emlékezete.” „Az élet szétaprózódásában az Úr egy kedves »törékenységgel« siet segítségünkre: ez az Eu­charisztia. Az élet kenyerében az Úr meglátogat minket úgy, hogy alázatos eledellé teszi magát, amely szeretettel gyógyítja a rohanás betegségében szenvedő emlékezetünket.” Erre a szeretetre csak egyetlen válaszunk lehet. Amikor leborulunk Isten e nagy és folyamatosan kiáradó szeretetének titka előtt, amikor szívünkbe vésve hordozzuk e nagy titkot, kialakul bennünk a hálás emlékezet: „Az Eucharisztia bátorít minket: a legkacskaringósabb úton sem vagyunk egyedül; az Úr nem felejt el, és valahányszor felkeressük, szeretettel felüdít minket” – buzdít a Szentatya.
További erőforrásként a Szent László-év egyik kedves emléke jut eszembe. A királyt legtöbbször lóháton és bárddal a kezében ábrázolják, ezért is hat újszerűen a Nagyvárad központjában lévő templom oltárképén látható ábrázolás: Szent László a város kapuinál áll, és kulcsokat nyújt a fogadására érkező polgárok, valamint – a központi szereplő – a püspök felé. Ezek életünk kulcsai. Az új évben is nagy a kísértés, hogy önzésünkkel, szeretetlenségeinkkel észrevétlenül is falakat emeljünk magunk és mások közé. Jó tudni, hogy minden falon van egy ajtó, a nagyváradi oltárkép pedig arra tanít, hogy kérjük bátran a szentek közbenjárását, akik kiesdik számunkra e kulcsokat, melyek megnyitják a kapukat Isten és egymás felé. Ez a csodálatos nyitás azonban csak a bennünket szerető Isten kegyelméből táplálkozó szeretetszolgálat nyomán lehetséges. XVI. Benedek is figyelmeztet bennünket a Deus caritas est kezdetű körlevelében: „A felebaráti szeretet út az Istennel való találkozás felé, s a felebaráttól való elfordulás Isten számára is vakká teszi az embert.” „Isten szeret minket, megláttatja és megérezteti velünk a szeretetét, s Istennek ebből a »megelőző« szeretetéből tud kisarjadni bennünk is válaszként a szeretet” – írja.
2018-ban figyeljünk jobban Isten imádatára és az embertársainkat segítő jó cselekedetre, amely az ő szeretetéből fakad. Mindkettőre meg vagyunk híva az új esztendőben, melyhez az Úr mindannyiunk számára megadja kegyelmét. Éljünk vele!

Hajléktalanokat láttak vendégül Esztergomban

Hajléktalanokat láttak vendégül Esztergomban

Harmadik éve főznek karácsonyi és húsvéti ebédet a rászoruló és hajléktalan embereknek az esztergomi szeminárium kispapjai, hogy ezzel támogassák a Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi intézményeit. Hidas Ágnes, a Gondviselés Háza vezetője elmondta, a szeminárium kispapjai első alkalommal három évvel ezelőtt kérték kölcsön a szeretetszolgálat használaton kívüli „gulyáságyúját”. „Hálából minden évben száz adag kiadós ebédet főznek a nálunk gondozott idős és hajléktalan embereknek karácsonykor és húsvétkor. Idén csülkös gulyást készítettek, mellé süteményt és bejglit szolgáltunk fel. Egy házaspár pedig egy nagy tortát hozott a melegedőbe, hogy este azzal ünnepelhessenek a nálunk éjszakázó hajléktalan emberek.”A karitatív szervezet 2004 óta rendez karácsonyi ebédet a hajléktalan emberek számára a nappali melegedőben. Ezeken az alkalmakon terített asztallal várják a rászorulókat, hogy méltó módon és közösségben tölthessék a karácsonyt. Általában harminc-ötven hajléktalan ember vesz részt ezeken az étkezéseken, és közösen imádkoznak az esztergomi máltaiak lelkivezetőjével. Az imádságban idén is megemlékeztek az elhunyt hajléktalan emberekről is.
Az ebéd kezdetén Erdő Péter bíboros asztali áldást mondott a nappali melegedőben. Röviden köszöntötte az ünneplőket, és hangsúlyozta, számunkra a legnagyobb ajándék Jézus, aki maga is hajléktalan csecsemőként érkezett a világba, majd ártatlanul üldözött és elítélt ember volt, akinek még annyi sem járt, hogy az utolsó óráit a siralomházban tölthesse. „Ő volt azonban az, aki kimondta az utolsó szót azzal, hogy feltámadt. És minket is az örök boldogságra vár. Ezt köszönjük neki, ezért ünnep számunkra a karácsony. Ünnepeljünk hát, és adjunk hálát a Kisjézusnak, s egymásnak is adjuk át a szeretetet, amit tőle kaptunk” – mondta az asztali áldás előtt a bíboros. A főpásztort a szeminaristák hívták meg az ebédre. A bíboros a sütemények felszolgálásában is segített a melegedő munkatársainak.
A rászorulók karácsonyi ebédjével egy időben a Gondviselés Háza minden évben megszervezi a magányosok karácsonyát is. Olyan, egyedül élő embereket hívnak meg erre az alkalomra, akik egész évben a szolgálat látókörében vannak, illetve az idősek klubjának tagjai, és egyedül töltenék az ünnepeket. Velük együtt mintegy száz embert várt terített asztallal, apró ajándékkal és szeretetteljes beszélgetéssel a Magyar Máltai Szeretetszolgálat a Gondviselés Házában. A vendégeknek Magyar Pál kesztölci plébános, a szeretetszolgálat esztergomi szervezetének lelkivezetője olvasta fel az evangéliumot, majd közösen énekeltek, imádkoztak a jelenlévők.

Forrás és fotó: Máltai.hu

A fogvatartottakért és szeretteikért

A fogvatartottakért és szeretteikért

Varga László megyéspüspök december 26-án szentmisét mutatott be Kaposváron, a Somogy Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben. A főpásztor a szentmisét a fogvatartottakért és szeretteikért ajánlotta fel. „Mindenkiben van szeretet, mindenki tud szeretni, és mindenki akarja, hogy szeressék” – fogalmazott a megyéspüspök.
Prédikációjában István diakónus vértanú példája nyomán beszélt a megbocsátásról és az ellenségszeretetről.

Forrás és fotó: Kaposvári Egyházmegye

Isten szeretetét láthatóvá tenni a világban

Isten szeretetét láthatóvá tenni a világban

Fotó: Merényi Zita

 

Piroska nővér még az utcára is kijön az érkezésünkkor, hogy könnyen megtaláljuk a rend Viola utcai házát. Teréz nővérrel fogadnak minket, és örömmel vállalják, hogy megismertetik velünk az idén jubiláló Isteni Szeretet Leányai Kongregáció életét.
A szerzetesrendeket betiltó kommunista hatalom kétszázötvenhat rendtaggal működő húsz rendházukat, hat közép- és hat általános iskolájukat, valamint négy óvodájukat záratta be. A nővérek a szétszóratás negyven éve alatt is őrizték hivatásukat, és a rendszerváltás után a nők nevelésére szóló karizmájuk jegyében újra­kezdték szolgálatukat. Az első bátor közösség Ipolytölgyesen kezdett dolgozni 1989-ben. „Ahol tudtunk, segítettünk. Óvodát vezettünk a dolgozók és a falu gyermekei számára. Elláttuk a templom gondozását és a szomszéd falu, Letkés hitoktatását” – fogalmaznak az újrakezdésről szólva. Napjainkban kollégiumot tartanak fenn a fővárosban, lányok számára.
A nővérközösség létszáma mára nagyon megfogyatkozott; a tartományfőnök, Kovács Piroska Mária nővér és a Viola utcai kollégiumot vezető Menyhárt M. Teréz nővér a legfiatalabbak, egyedül ők kilencven év alattiak. A többiek, két nővér kivételével, a rend sashalmi házában, közösségben élnek.
Életükkel a budapesti kollégiumban ismerkedünk. Körbevezetnek a nagy gonddal rendben tartott házban, megmutatják a szobákat, a lányok ebédlőjét, tanulószobáját, bevezetnek a kápolnába, és megnézzük a kertet is. Végül a nővérek ebédlőjében beszélgetünk.
„Álláshalmozók vagyunk” – mondják nevetve. Piroska nővér a rend és a ház vezetésének fel­adatai mellett a konyhai teendőket is ellátja, és ő a „mindenes”. Teréz nővér pedig a kollégium vezetője, lelkivezető és hittanár, s emellett a kertész is.
Piroska nővér még titokban lépett a hivatás útjára, magánfogadalmat tett; a negyvenes éveiben járó Teréz nővér már a rendszerváltás után lett tagja a közösségnek. Nem tagadják, egyikük sem erre készült. Ahogy megismerjük az életüket, megértjük: szerzetesnek lenni azt jelenti, Jézust követni minden körülmények között, mindig elfogadva azt az élethelyzetet, amelyet kapunk. A nap végére az is világossá válik, hogy ez nem jelent sem önfeladást, sem a kiteljesedésről való lemondást. „A belépést követően hittanári végzettséget szereztem, szerettem tanítani. Szomorúan éltem meg, hogy iskolai keretek között nem taníthatok, másutt kell helytállnom. De elsősorban szerzetes vagyok, abba a feladatba kell beleállni, amit Jézus mutat” – mondja Teréz nővér.
„Több hivatást neveltünk, családanyákat, nővéreket más rendeknek, és most is hivatásokat kísérünk Jézushoz. Megtisztelő, hogy a célhoz segíthetjük őket” – mondja Teréz nővér némi szomorúsággal a hangjában, hiszen tudja, közösségük jelenlegi helyzetében nem tudnak megfelelő körülményeket biztosítani egy újonnan belépő fiatal számára, és a rend jövője is bizonytalan Magyarországon. A fiatalok biztos közösséget, állást, szakmai kibontakozási lehetőséget, ahogy ők fogalmaznak, perspektívát szeretnének. „Ugyanakkor az egyháztörténelemre szerintem nem az a jellemző, hogy ez a fajta emberileg biztosnak mondott perspektíva adott lett volna a szerzetesek számára” – mondja Teréz nővér.
„Így pedig, fiatal rendta­gok híján, a magyar tartomány sorsa forog kockán” – teszi hozzá Piroska nővér.
A rendnek a világ tizenkilenc országában van önálló tartománya, köztük Magyar­országon is. „A generális anya és a rend vezetése tiszteletben tartja azt a jelentős múltat, amely mögöttünk van, és reméljük, támogatásukkal elérhető, hogy ne szűnjön meg a magyarországi jelenlét. Teljesen bizonytalan, hogyan döntenek majd a sorunk felől” – mondja Piroska nővér. A rendben évek óta „hirdetik” a magyarországi misszió lehetőségét, de eddig – a nyelvi nehézségek miatt – nem volt nővér, aki vállalkozott volna a feladatra.
A rendtagok a megmaradás reményében teszik a dolgukat. „Építkezünk, keressük a kapcsolatot más szerzetesekkel és a világiakkal is. A rendeket általánosan sújtja az utánpótlás hiánya, fontos, hogy közeledjünk egymáshoz. Több szerzetesrenddel is jó az együttműködésünk, és úgy látjuk, szükség van a mi tapasztalatainkra is. Barátok, családok, egyedülállók vesznek körül bennünket, akik mellettünk állnak. Sokan számítanak az imáinkra, ezzel és a beszélgetésekkel tudjuk viszonozni a nekünk nyújtott segítségüket.”
A rendtagok karizmája a határhelyzetben élő, kiszolgáltatott emberek segítésére szól. „Olyanokhoz van küldetésünk, akiket vissza lehet hozni, akiken segíteni lehet” – mondja Piroska nővér. Az alapító, Lechner Franciska, ez az isten- és emberszeretettől égő nő ezt a célt tartotta szem előtt. Kezdetben cselédlányokkal, árva gyerekekkel foglalkoztak a nővérek, majd ebből a szolgálatból fokozatosan nőtt ki a lány­nevelés ügye, az iskolák és óvodák működtetése.
A rendszerváltáskor a nővérek először Ipolytölgyesen szolgáltak, egészen 2007-ig. Huszonnégy éve kollégiumokat tartanak fenn, jelenleg közel negyven egyetemistáról gondoskodnak. Nem könnyű feladat ez, hiszen egy mai fiatal nem szívesen vállal kötöttséget, meghatározott napirendet, és sokuknál a vallásos alapok is hiányoznak. Teréz nővér azt szeretné, hogy utat találjon hozzájuk az örömhír. „A hitben szegényeket kell befogadnunk” – mondja.
A kollégium életének fontos eseményei az egyházi év ünnepei. A lányok kirándulni járnak, közös szentmiséken, imaórákon vesznek részt. Sokat jelent számukra a kollégium nyugodt légköre, az otthonosság, a rend is. „Impulzusokat kapnak tőlünk, különböző programokat kínálunk nekik. Nagyon figyelni kell arra, hogy mi az, ami már sok nekik” – meséli Teréz nővér. A lányok sokszor csak egy évet töltenek a kollégiumban. Egy évre szerződnek, felvételi beszélgetésen egyeztetik, kinek mi az elvárása. „Fontos, hogy előttük élünk, hogy megszólíthatóak vagyunk” – határozza meg a lényeget Piroska nővér.
A nem éppen szokványos, mindössze két nővérből álló közösség napirendje sem hagyományosan kolostori. Már a reggel is egészen más: „Régen a megszokott, nyugodt kolostori reggel után indultunk munkába. Két nővér miatt azonban nem rendelhetünk ide egy atyát misézni, nekünk kell elmennünk a templomba. Nagy ajándék számunkra, hogy Ruppert ­József piarista atya hetente két alkalommal szentmisét mutat be a kápolnánkban. Nagyon hálásak vagyunk ezért neki, és természetesen a gondviselésnek is. A többi napon futunk a szentmisére, benne élünk a városi életben, zaklatottabban indul a reggel, amelyben meg kell találni a csendet. Szükség van a rugalmasságra is, mert adott esetben a szentmise, a zsolozsma mellett reggel még be is kell vásárolni” – írja le Teréz nővér a világi emberétől alig kü­lönböző életüket. De rögtön hozzá­teszi: Ennek megvan az az előnye, hogy több a találkozási lehetőség az emberekkel. Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk a hívásra, nekünk is nyitottnak kell lennünk. Megértettük, hogy nem cövekelhetünk le egy feladatnál, hanem reagálnunk kell mindarra a kihívásra, ami a környezetünkből ér minket. Isten szeretetét kell láthatóvá tenni a világban – ezért vagyunk.

Abba – Atya – Édesapa

Abba – Atya – Édesapa

 

 

Karácsony. Az Isten emberré lett, hogy megmutassa nekünk az Atyát. Emmanuel annyit jelent: velünk az Isten. De mit tesz Isten ma, amikor közel akar kerülni egy kisgyermekhez? Nem magyaráz, nem „hitoktat”, hanem teremt. Apát teremt.
A lélektani kutatások szerint sem túlzás azt állítani: az apa egyik legfontosabb feladata, hogy a teremtő erő és jóság transzparense legyen a családban. A transzparens: nagy távolságról olvasható, érthető, átütő erejű eszköz, amely mintegy világra hozza, megteremti, előhívja azt a tartalmat, amit megjelenít.
Mintha Isten ezt mondaná: „Íme, ezt a feladatot bízom rád. Nem én megyek hozzájuk először, hanem te. Kérlek, képviselj engem! Mutasd meg gyermekeidnek, hogy ki vagyok én! Mutasd meg nekik, hogyan szeretem őket. Éld meg ezt, hiszen a gyermek csak ebből ért!”
„Az apa hivatása, hogy a mennyei Atya képmása legyen” – mondta ­Joseph Kentenich atya. Sok kutatás és tapasztalat tanúskodik arról, hogy istenképünk első körvonalai valóban az édesapánkat mintázzák. Erre épül majd a hitünk, elsősorban ettől függ, hogy képesek leszünk-e bizalmas, szeretetteljes kapcsolatot kialakítani Istenünkkel, vagy sokáig kell küzdenünk azért, mert gyermekéveink idején egy megközelíthetetlen, távoli, könyörtelenül követelő istenkép rajzolódott ki bennünk apánkkal való kapcsolatunk mintájára. A természetfölötti a természetesre épül. Ott, ahol a természetes apakapcsolat beteg vagy gyenge, nehezen tud ajtót nyitni a kegyelem. Ahol pedig egészséges az apa-gyermek viszony, ott nem jelent gondot átélni azt, hogy a Mindenható életünk legapróbb eseményeivel is törődik, s hogy „a hajunk szála sem görbülhet meg Atyánk tudta nélkül” (Lk 12,7).
De milyen is ez a teremtő Atya? Az egyik legjellemzőbb vonása az állandó jelenléte, ígérete szerint. Hisszük és tapasztaljuk, hogy a Jóisten életünk minden eseményében, kapcsolatainkban, örömeinkben és szenvedéseinkben is, mindenütt ott van. „Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg!” (Ézs 46,4)
Az Atya – és az apa is – figyelemmel kíséri övéi mindennapjait, és jelen van számukra. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egész napunkat a gyermekünkkel töltjük, sem azt, hogy állandó faggatózásunkkal levegőhöz sem engedjük jutni őt: hova mész, miért pont oda, mit csinálsz, kivel, hogyan, meddig, mikor? Nem erről van szó. Jelen lenni az életében azt jelenti: őszintén érdeklődöm iránta, mindig kész vagyok arra, hogy meghallgassam, és azt is tudom, hogy olykor szüksége van a titokra. Különösen akkor állok mellette, amikor mások esetleg magára hagynák, persze nem azért, hogy közöljem vele: „Ugye, megmondtam!”
Az apa állandó jelenléte övéi életében nem könnyű feladat. Amikor munka után hazaér, akkor kezdődik számára az igazi alkotótevékenység. Nyilván fáradt, talán még nem is sikerült egészen letennie a munka­helyi gondjait, most mégis arra van szükség, hogy átadja magát a családjának, hogy a közös beszélgetés, a játék, az együtt munkálkodás nyomán az a tapasztalat erősödjön meg a gyermekében: „végig velem voltál”, „jó, hogy megint itt vagy, jó, hogy a tiéd lehetek”. Ez az együttlét azt üzeni számára: veled vagyok, érted vagyok. És sajnos egyedül az ilyen együttlét közli ezt vele. Nem helyettesíthető ez sem ajándékkal, sem nyári wellnesszel, sem megemelt zsebpénzzel.
Egy felmérés során azt vizsgálták, hogy az apák saját megítélésük szerint mennyi időt töltenek a kisgyermekeikkel. Legtöbben tizenöt-húsz percre becsülték ezt. Maguk is megdöbbentek, amikor a rájuk szerelt mikrofonok tanúsága szerint átlagosan kevesebb mint negyven másodpercre jött ki ez az adat… (R. Parsons közlése). Gyakran vigasztaljuk magunkat azzal, hogy ugyan kevés időt töltünk együtt, de törekszünk arra, hogy az minőségi idő legyen. Nos, talán éppen a férfiak tudják a legjobban, hogy a minőséghez idő kell. Gyakran nem is kevés…
Legyen a karácsony az egymásra szánt áldott időnk ünnepe, hogy az égi minőség alakíthassa életre szóló kapcsolatainkat!

*

A szeretet másik neve: idő. „A padlás félhomályában a hajlott hátú öregember kissé meggörnyedve igyekezett odajutni a dobozokhoz az ablak mellett. A pókhálót félresöpörve leemelte az egyiket, és a fény felé tartva szedegette ki belőle a kedves képeket. Úgy indult az egész, hogy emlékeiből előbukkant élete nagy szerelme, s tudta, hogy ezekben az albumokban talál fényképet róla. Csendben lapozgatott, s egyszer csak előkerült valami, ami rég felnőtt fia gyermekkori naplójának tűnt. (…) Felnyitva a megsárgult lapokat, a szeme csillogása is visszatért egy percre, ahogy a szívét megérintő kedves szavakat olvasta. Hallotta a kisfiú hangját, aki túl gyorsan nőtt fel ugyanebben a házban, és akinek a hangja az évek során teljesen elhalkult az emlékezetében. Újra belenyúlt a dobozba, és ugyanarra az évre szóló saját régi üzleti naplóját vette ki belőle. Leült egy ócska asztal mellé, és egymás mellé tette a két naplót. Az övé bőrkötésű, a neve aranyozott betűkkel belevésve. A fiáé gyűrött, kopott füzetke, alig látszik már rajta a Jimmy felirat. Öreg ujjaival végigsimította a megkopott nevet. Aztán kinyitotta saját naplóját, s tekintete egy mondatra esett, ami egyedül állt az egyik lapon. Feltűnt, mert a többi nap tele volt bejegyzésekkel. Saját keze írásával ez állt az oldalon: „Az egész napot elvesztegettem a Jimmyvel való horgászatra. És még csak nem is fogtunk semmit.” Nagyot sóhajtott, majd remegő kézzel megkereste Jimmy naplójában ugyanazt a napot, június 4-ét. Erősen megnyomott, még tétova, de csupa nagybetűkkel ez volt odaírva: »Apával horgászni voltunk. ÉLETEM LEGSZEBB NAPJA…«” (Lance Wubbles)

Gyermekeinknek elsősorban nem tárgyakra, hanem személyekre van szükségük

Gyermekeinknek elsősorban nem tárgyakra, hanem személyekre van szükségük

Fotó: Lambert Attila

 

Az evangéliumi történetben a megszülető Kisjézus és a Szűzanya mellett ott van Szent ­József is, de inkább csak háttérszereplőként. A mai társadalomban is mintha mellőzöttség jellemezné az apákat. E téma mellett az okoseszközök okos használatáról és a karácsonyra való készületről is beszélgettünk a mentálhigiénés szakemberként is elismert Pál Feri atyával.

– Valóban, én is úgy látom, hogy amint Szent József alakja a karácsonyi ünnepkörben, ugyanúgy az apák szerepe is háttérbe szorul, nemcsak a családban, hanem a gyermekeink életére vonatkozóan is. Pedig kutatási eredmények bizonyítják, hogy az apáktól a gyerekeik olyasmit kaphatnak, amit az anyáktól nem. A mi kultúránkban tíz édesapából csupán egyetlenegy kapcsolódik a gyermekéhez annak érzelmi intelligenciáját fejlesztő módon. Szíven találó és elgondolkodtató ez, mert – szintén kutatások tanúsága szerint – az, hogy mennyire „válunk be” az életben, alig van összefüggésben az iskolai eredményességgel, és elsősorban nem is az értelmi intelligencián múlik, hanem szoros kapcsolatot mutat az érzelmi és a társas intelligenciával. A kutatók annak is utánajártak, hogy az apáknak ez a tíz százaléka milyen sajátosságokat mutat, és milyen hatással van a gyermekeikre. Kiderült például, hogy az apák általában hevesebben, vadabban játszanak a gyerekeikkel, mint az anyák.
Még szeptemberben történt, hogy az egyik szentmise elején a főkapun keresztül vonultunk be az oltárhoz. Ahogy a ministránsokat követtem a sor végén haladva, a templom kapuja előtt láttam, amint egy édesapa a bokájánál fogva fejjel lefelé lóbálja a kisfiát. Az apa észrevette a kíváncsi és némi megütközést tükröző arc­kifejezésemet, s a lehető legtermészetesebben azt mondta: „Harangozunk.” Közelebbről látnivaló volt, hogy mindketten hallatlanul élvezik, ahogy a kisfiút tényleg a harangzúgásnak megfelelően mozgatja az apukája. Ehhez hasonló, és sokunk közös élménye, hogy az apák a magasba dobálják a gyerekeiket. Ezek a hevesebb játékok stresszhelyzetet hoznak létre, rövid ideig tartó, fölhevült érzelmi állapotot idéznek elő. Az érzelmi intelligencia fejlesztéséhez pedig azáltal járulnak hozzá, hogy ezek a hevesebb érzelmi állapotok, szélsőségesebb érzelmek és indulatok nemcsak megjelennek a gyerekben, hanem egy rá gondot viselő édesapa segít neki abban is, hogy ezek az érzelmi hullámok lecsengjenek, megnyugodjanak. Mindezt azon az érzelmi és fizikai kapcsolaton keresztül teszi, amelyet a gyermekével fenntart. Az édesapának ez az egész folyamatot végigkísérő szerepe nagyon jól modellezi azokat a stresszhelyzeteket, amelyekben később az életünk során részünk lesz: előfordul majd, hogy heves indulataink támadnak, vagy erős érzelmeket élünk át – ám ezekben a szituációkban a lelkünkben ott lesz már egy begyakorolt minta arra, hogy mit lehet ilyenkor tenni. Fontos tudni, hogy a gyerek a kezdeti években önmagában és önmagától még nem képes hatékonyan kezelni ezeket a heves érzéseket. Szüksége van valakire, aki segíti ebben.
A másik ok, amiért az apa rendkívüli módon képes fejleszteni a gyermeke érzelmi intelligenciáját nem más, mint az, hogy játék közben sokkal több testi kontaktus jön létre közte és a gyerek között, mint az anyával való játék során. Jól emlékszem, mekkora élmény volt gyermek­korunkban dögönyözni aput (anyut sosem dögönyöztük), és rettenetesen jókat lehetett vele birkózni is. Apukám, akinek fájós volt a háta a sok üléstől, nemegyszer megkért bennünket, testvéreket, hogy tapossuk meg. Igazán izgalmas dolog volt az apukám hátán járkálni, még azt is megengedte, hogy rugózzunk rajta, sőt, picit ugrálhattunk is. Ez a szoros fizikai kapcsolat fiziológiai és érzelmi reakciókat vált ki a gyerekben. Ehhez aztán hozzájárul az is, hogy a fizikailag és érzelmileg elérhető édesapa biztonságot nyújt a gyermeke számára, lehetővé teszi, hogy a gyermek ezekben az erős érzésekben kontrollra tegyen szert, és idővel hatékonyan szabályozza azokat. Ez az a képesség, amire felnőttként nagy szükségünk lesz.

Óhatatlanul felvetődik a kérdés: ha mind­ezt tíz apából csak egy adja meg a gyermekeinek, akkor mi lesz a többi kilenc apa csemetéivel?

– Először is fontosnak tartom, hogy ne meneküljünk el a realitás elől: mondjuk ki, hogy ez így van. Azt azonban ne tegyük hozzá, hogy akkor ez természetes, ilyen a mai világ, hanem érezzük magunkat felszólítva arra, hogy felfedezzük, milyen óriási lehetőségek birtokában vannak az édesapák. Ez az arány azt is kifejezi, hogy egy apró változással is mennyi mindent adhatnának az apák a gyermekeiknek.
Ugyanakkor hadd említsem meg egy másik közelmúltbeli élményemet is: Egy kétéves kisfiút kereszteltünk. A szertartás alatt végig bensőséges légkörben volt együtt a család, látszott, hogy a szülők figyelnek a gyerekekre, ők pedig hallgatnak a szüleikre. A vízzel való találkozáskor azonban a gyermek – ez egészen természetes – fölsírt. Ekkor az apa gondolkozás nélkül belenyúlt a zsebébe, és odaadta neki az okostelefonját. A kétéves gyermek pedig rutinos mozdulattal bekapcsolta a készüléket, és lehúzta a menüsort. Ez az élmény akkora hatással volt rám, hogy szeretnék egy pár szót szólni erről a jelenségről is.
Az Amerikai Pszichológiai Társaság már jó néhány évvel ezelőtt ajánlást adott ki a szülőknek, amelyben azt kéri, hogy hároméves korig egyáltalán semmilyen okoseszközt ne adjanak a gyermekeik kezébe. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy hároméves kortól meg egy csapásra érdemes nevelési eszközként használni azokat. Egy óvodás gyermeknek gyakorlatilag nincs szüksége okoseszközre, és egy alsó tagozatosnak is csak minimálisan, ha a hosszú távú érdekeit és a megfelelő fejlődését tartjuk szem előtt. Az okoseszközök indokolatlan, én úgy szoktam mondani, oktalan használata a későbbiekben visszafordíthatatlan és maradandó károsodásokat okoz, s ezt nyilván egyetlen szülő sem akarná. Olyan kultúrában élünk azonban, ahol ez mégis megtörténik, szinte észrevétlenül is. Az imént említett apa, természetesen jó szándékkal, de óvatlanul cselekedett, mert azt tapasztalta, hogy az okoseszközök már egy ilyen pici gyermekre is nagy hatással lehetnek. Abban a helyzetben azonban valójában nem a kisfiának, hanem szülőként neki jelentett megoldást az okoseszköz oktalan használata.
Annak a gyermeknek szerencsére csak pár pillanatig volt a kezében a telefon, de egyes szülők, ha valami dolguk akad, hosszabb időre is odaadják a gyerekeknek az okoseszközöket, amelyekkel azok két-három órán át is nyugodtan elvannak, a szüleik nagy örömére. Azonban a kicsik még fejletlen és érzékeny idegrendszere éppen ekkor sérül, és az okoseszközök használata idővel függőséget okoz náluk. Tehát nem szükségletről, hanem függőségről van szó. A jelenben pedig megvalósul a csemetéink relatív elhanyagolása.

Már a mi gyermekkorunkban is sokakat odaültettek a szüleik a televízió elé, hogy lekössék őket valamivel. Különbséget jelentett azonban, hogy a tévével még nem lehetett „társalogni”, mint a mai okos­eszközökkel.

– Igen, és ezért a mai eszközök veszélyesebbek is. A gyerekeinket szinte észrevétlenül leszoktatják arról, hogy emberekhez forduljanak, személyeken keresztül keressék meg mindazt, ami fontos számukra. Ráadásul ezek az eszközök nagyon hatékonyan stimulálják az idegrendszert, és ezáltal függőséget okoznak. Naivitás azt gondolnunk, hogy az okoseszközök a gyermekeinkre ugyanolyan hatással vannak, mint ránk, hiszen mi – velük ellentétben – már kialakult idegrendszerrel, felnőttként vagy fiatalként találkoztunk először ezekkel a készülékekkel. Rájuk sokkal erőteljesebb hatást tesznek majd, és ez nem verseny­előnyt fog jelenteni a számukra, hanem hátrányt. Arról nem is beszélve, hogy már nyolc-kilenc-tíz évesen unni fogják az emberek társaságát, beleértve a szüleikét is, az érzelmi és a társas intelligenciájuk pedig jóval rosszabb lesz, mint a miénk, holott már mi is rengeteg kapcsolati nehéz­séggel küzdünk. Amikor lelkesülten személyre szabjuk az okoseszközöket, érdemes tudnunk, hogy valójában azok fognak személytelenre szabni bennünket.
Ha már karácsony alkalmából beszélgetünk, ami a család életének is az egyik legkitüntetettebb időszaka, hadd hangsúlyozzam, hogy a gyermekeinknek elsősorban nem ajándékokra, hanem emberekre van szükségük. Ha okoseszközöket adunk nekik ajándékba (ezt óvodások esetében semmiképpen ne tegyük!), akkor tulajdonképpen közvetítőszerepbe kerülünk: csupán azok leszünk, akitől azt a nagyon izgalmas eszközt kapták, de nem mi magunk leszünk a legértékesebbek és a legfontosabbak számukra.

Ezek szerint akkor a szülő legyen inkább „maradi”?

– Egyáltalán nem a múlthoz kell ragaszkodnunk, hanem a gyerekeinkhez, akiknek a legnagyobb jót akarjuk. Eközben pedig fölfedezzük azt, hogy a szeretetünk révén, a gondoskodásunk által korlátozni és szabályozni tudjuk az életükben az okos­eszközök használatát, még akkor is, ha ez konfliktusokkal jár. Ha másokra nem is, azokra mindenképpen érdemes hivatkoznunk, akik az Amerikai Egyesült Államokban a technológiai forradalom atyamesterei – a saját családjukban ők drasztikusan korlátozták és korlátozzák ezeknek az eszközöknek a használatát. Ők tudják a legjobban, milyen veszélyeket is rejtenek ezek.

Egy kisgyerek mégis sokszor csak azt látja, hogy az osztálytársai netezhetnek, ő pedig nem. Hogyan lehet rávezetni arra, hogy a tiltás éppen az ő érdekében történik?

– Hasonló probléma már negyven-ötven évvel ezelőtt is létezett. Én is átéltem ezt, például akkor, amikor az osztálytársaim arról beszélgettek, hogy mit láttak az este nyolckor kezdődő filmben, nekem pedig a szüleim nem engedték, hogy megnézzem. A gyerekben ez persze feszültségeket kelthet, és konfliktusokat okozhat a társas kapcsolataiban. Ugyan­akkor minél kisebbek vagyunk, annál inkább a közvetlen környezetünkből, vagyis a családból merítjük azokat az érzelmi és emberi erőforrásokat és a jólétünkhöz szükséges lehetőségeket, amelyektől boldoggá és egészségessé válhatunk. Ha egy családban odafigyelnek a szükségletekre, ha a gyerekek számára a szülők fizikailag és érzelmileg is elérhetők, ha a család úgy tudja megélni a hétköznapjait, hogy azokban jelen vannak a gyerekek számára érdekes és örömszerző tevékenységek is – sok kaland és izgalom, fölfedezni­való és játék –, de emellett az odafigyelés, a gondoskodás és a törődés is, akkor a gyerekek számára a konfliktusok elviselhetővé válnak. És az esetleges tiltásokból fakadó stressz sokkal kisebb, mint az az állandósult stressz, ami a felnőtt világgal való túlzott és kontrollálatlan találkozásokból származik, vagy az a kielégületlenség és feszültség, ami az okos­eszközök használatának következtében alakul ki. Az online játék ugyanis kielégíthetetlen vágyat szül, és valójában sohasem okoz igazi, mély örömöt, hanem csak jutalmaz és élvezetet nyújt.

Ön hogyan készül a karácsonyra és miként éli meg?

– Keresztény hitünk szépsége és ereje, hogy az adventi készület során elkezdjük tudatosítani magunkban: érdemes azokat a vágyainkat is elevenen tartanunk, amelyek e világi életünkben nem teljesednek be, például az Isten utáni vágyakozásunkat. Érdemes azokat a célokat is ébren tartanunk, amelyeket itt, a földön soha nem érhetünk el, például az életszentséget. Érdemes azokat a tetteinket is egyre hangsúlyosabbá tenni az életünkben, amelyekért lehet, hogy nem kapunk viszonzást, s a gyümölcsüket valószínűleg nem mi fogjuk leszüretelni. Az advent és a karácsony a várakozás, a mély vágyak és a hosszú távú célkitűzések ideje számomra. Ilyenkor igyekszem képessé tenni magamat arra, hogy amikor majd a Kisjézus születésekor örülünk, akkor se valaminek a beteljesedésén, hanem valaminek a kezdetén örvendezzek. Hogy ebben a mindig beteljesülésre és kielégítettségre törekvő mai világban, ahol szeretnénk állandóan jól érezni magunkat, egy másik világban létezzek. Abban, ahol boldog ember lehetek az élet nehézségeivel együtt is. József, Mária és a Kisjézus boldogok lehettek, miközben a saját bőrükön tapasztalták az élet drámaiságát. A drámaiságot tehát igyekszem elfogadni, a boldogságot megélni, és személyeknek örülni, nem pedig tárgyaknak.