„Sok kegyelem, sok munka”
Fotó: Merényi Zita

 

A sok gyerek jelenléte a legfeltűnőbb ezen a péntek esti misén. Mégis nagy a csend. Talán a legelevenebb gyerekekre hátul vigyáznak? A kolléganőm éppen egy, az egész padot betöltő családot fotóz, annyira megragadja az orgonasípokhoz hasonló, kicsi, közepes és nagyobb gyerekek látványa, kedvessége. Úgy tűnik, nekik sincs ellenükre az érdeklődése. A misére bevonulók között – érthető okból – a szokásosnál több a diakónus, elöl néhány egészen pici ministráns érkezik; a papok után, a menet végén pedig Nényei Gábor és Gorove László, a két ünnepelt, Varga László társaságában. A püspök első gondolatainak egyike az, hogy noha ma a két diakónusért és a hivatásukért mondunk hálát, mégsem őket ünnepeljük, hanem azt, aki meghívta és felszentelte őket.
A szentleckében az Apostolok cselekedeteiből vett részben (ApCsel 13,26–33) Pál apostol az üdvösség nekünk szóló híréről, ennek történelmi eseményeiről beszél. Hangsúlyozza, hogy Jézus halálában és feltámadásában az ősatyáknak tett isteni ígéret teljesedett be. Majd a második zsoltár e sorát idézi: „Fiam vagy, ma adtam neked életet.” Az evangélium a Jézus búcsúbeszédéből vett részlet (Jn 14,1–6), megnyugtatónak szánt szavak arról, hogy helyet készít nekünk, egyszer pedig visszatér, hogy magával vigyen bennünket. A zárás a Tamás bizonytalanságáról árulkodó kérdésére adott válasz: „Én vagyok az út, az igaz­ság és az élet.”
Világunk a hit krízisében vergődik, kezdi prédikációját a püspök. Az a bajunk, hogy a tapasztalataink, a tudásunk, az életünk tényei fölébe kerekednek a kinyilatkoztatott igazságoknak. Pedig fordítva kellene lennie ahhoz, hogy béke lehessen bennünk. A konfliktusok, betegségek, kudarcok ellenére Isten szívébe van elrejtve az életünk. Hétköznapi valóságunkra a kinyilatkoztatás nézőpontjából kellene tekintenünk.
Ez a gondolat „létünk forrásvidékére”, a Szentháromság valóságába, szeretetközösségéhez vezet: ahhoz az Istenhez, aki egyszerre forrás, remény és cél számunkra, és aki ezt a mai napot is lehetővé tette. Nem érzésekről, tudományról, hanem a hitről van szó. Annak hitéről, hogy az életünk már el van rendezve, hogy biztonságban tudhatjuk magunkat, még akkor is, ha előbb-utóbb mindenki megéli a maga nagycsütörtökét, nagypéntekét. Jézus legyen számunkra az út, az igazság és az élet. Ő azért jött, hogy életünk legyen, és azt mondta a Lázár halála miatt szomorkodó Mártának: „Ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét.” És ez ma, itt és most is így van, nekünk is szól.
A könyörgések után ezen a misén csak a két ünnepelt diakónus vesz részt az oltár előkészítésében, szép jelképeként életük, elmúlt huszonöt évük szolgálatának. Vannak pillanatok, amikor csak ők állnak kétoldalt a püspök mellett, és ez akár a diakónusi hivatás melletti szép közös tanúságtételükként is értelmezhető.
Felfigyelek egy apró, mégis jelentős részletre: a kon­ce­lebráló papoknak Gorove László tartja a mikrofont. Szol­gálattal is ünnepel.
A kórus kifejezetten a mai jubileum tiszteletére énekel. Sík Sándor Te Deumát hallgatjuk, nagy jóérzéssel és örömmel, amely abból táplálkozik, hogy ekkora kincseket gyűjthetünk életünk során: „Hogy boldoggá tett minden, ami szép / és ami rút, nem tett boldogtalanná, / hála legyen. // Hogy sohasem féltem a szeretettől / és szerethettem, akik nem szerettek, / hála legyen. // (…) Hogy ember lehettem akkor is, / mikor az emberek nem akartak emberek lenni, / hála legyen.”
A mise vége felé Füzes Ádám, az állandó diakónusokért felelős referens az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye nevében köszönti az ünnepelteket, majd a házasságról mint Isten szeretetének különleges jeléről és eszközéről beszél, ezúttal arról a formájáról, amely az állandó diakónusok életében mutatkozik meg. Jelesül Gábor és László életében, akik Gabi nénivel és Krisztával annak bizonyítékai, hogy a házasság nem koptat, hanem drágakővé csiszol össze két együtt szolgáló embert.
A diakónus szolgálatának elsődleges terepe a családja, a második a munkahelye, a polgári foglalkozása, a harmadik pedig a helyi közösségben adódó tevékenysége, amelyhez azonban nem kap „munkaköri leírást”. Neki magának kell megtalálnia a helyét. – Hála érte – fordul a két jubilánshoz –, hogy ti meg tudtátok találni, és nem a paptól vártátok el, hogy kijelölje. Bizonyítékául annak, hogy a diakónus nemcsak kisegítő, és egyáltalán nem „pótlék”, hanem saját, pótolhatatlan hivatása van.
A misének vége, ám Gorove László visszatér, és a kertbe invitálja a jelenlevőket enni, beszélgetni, együtt örülni. Odakint sötét, és erős gesztenyevirág-illat, meg rengeteg rohangáló, papírrepülőző, önfeledt gyerek. Az ünneplő sokaság éppen elszabadulna – ami annyit jelent, hogy mindenki mindenkivel beszélgetésbe elegyedik –, amikor Nényei Gábor rövid beszédbe kezd: felidézi diakónussá válásának történetét. „Szerelmes eset volt”, mondja, és az egyházzene meg a liturgia iránti szerelemre gyúlásáról, a szkóla­ala­pításról, a kórus közösséggé formálásának folyamatáról számol be. Kirándulásokról, evező- és sítúrákról, a teológia elvégzéséről, jegyes­oktatásról és cigány fiatalok felzárkóztató oktatásáról, amelyet a jezsuiták megbízásából vállalt. Majd hálát ad a rejtőzködő, csodálatos Úrnak a feleségével végzett közös szolgálat évtizedeiért.
Gorove László köszönetet mond Isten hívásáért, gyermekei kritikus figyelméért a prédikációira vonatkozóan, és a Családok Jézusban közösségért. Diakónusi jelmondatával búcsúzik: „Örvendjetek az Úrban, ismételten mondom, örvendjetek.”
A bensőséges ünneplés, ölelések és kedveskedések nagy kavargásában sikerül elcsípnem és egy rövid időre a sekrestye csendjébe invitálnom Gábort. Mindig az a legkedvesebb feladata, amit éppen csinál – mondja –, mostanában a nyolcadik osztályt el nem végzett cigány fiatalok matematikára, fizikára és számítástechnikára oktatása. Tizenhárom éven át voltak jegyesoktatók a feleségével. Gabi könyve, A család születése sokat köszönhet ezeknek a tapasztalatoknak, teszi hozzá, és kedvesen legfőbb evangelizátorának nevezi a feleségét, hangsúlyozva, hogy minden szolgálatuknak házasságuk szeretetközössége a háttere.
Némi rábeszéléssel Gorove Lászlót is el tudom vonni egy időre a közösségi körből, bár kissé szégyellem magam emiatt. Hosszú történetet fog röviden elmondani, bocsátja előre, majd a szentelése utáni időket idézi fel, amikor már öt pici gyermekük volt. Nem lenne helyes működésmód – ébredtek rá akkor –, ha Kriszta mindig csak a gyerekeket csitítgatná a padban, miközben a férje diakónusként szolgál. Közös szolgálat kell! E felismerés nyomán találtak rá a házasulandó korúak felkészítésére. Az elmúlt évtizedekben ezerhatszáz párral foglalkoztak, és egy közösség is létrejött: hetven házaspár a tagja. Rendszeresen szerveznek lelkigyakorlatokat és hétvégéket jegyesek és házasok számára. Némelyik ilyen alkalomra negyven-ötven pár érkezik hetven-nyolcvan gyerekkel, máskor nyolcvan-kilencven párt fogadnak, és sokan már csak a várólistára kerülhetnek fel. „Sok kegyelem, sok munka” – mondja végül, és ez akár a mai nap szlogenjeként is megállná a helyét. A legfőbb ajándékok egyikeként pedig azt említi, hogy mind a négy házas gyermekük tagja lett a Családok Jézusban közösségnek, noha természetesen sem a felesége, sem ő nem várták el tőlük ezt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.