Embertárs

Bencések a pártállami diktatúra idején

Bencések a pártállami diktatúra idején

Fotó: Lambert Attila

 

A könyv a Pannonhalmi Főapátságban 2016. február 18–19-én rendezett konferencia előadásainak bővített, szerkesztett változata; tizenhárom szerző tizenhárom tanulmánya olvasható benne. Szerkesztői Dénesi Tamás és Boros Zoltán. A kiadványt a Pannonhalmi Főapátsági Levéltár gondozta, német nyelvű összefoglalóit Zádor Éva készí­tette.
Szabó Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója köszöntőjében kiemelte, hogy harmonikus az együttműködés az MNL, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) és a bencés rendtörténeti közelmúlt néhány éve létrejött kutató­csoportjai között. A cél az, hogy a három intézmény – az MNL, az ÁBTL és a bencés levéltár – által őrzött anyagokból megpróbálják bemutatni a bencések és a Katolikus Egyház közelmúltját, az 1945 és 1990 közötti időszakot.
Cseh Gergő Bendegúz, az ÁBTL főigazgatója is kiemelte a három kutatócsoport közötti harmonikus és hatékony együttműködést, amelynek eredménye ez a kötet. Mint elmondta, a második konferencián elhangzott előadások szerkesztése is folyamatban van már.
A könyvet Balogh Margit egyháztörténész, az MTA tudományos főmunkatársa mutatta be. Az első témakörben Várszegi Asztrik tanulmányát emelte ki, melyben a főapát arról írt, hogyan zajlottak a XX. században a magyar bencések főapátválasztásai. A XX. században összesen hét főapátja volt a bencés rendnek, és közülük a leghosszabb ideig, huszonhét évig (1991–2018) Várszegi Asztrik volt hivatalban. Ebben a tanulmányban is megmutatkozik a rá jellemző mentalitás: szembe kell néznünk a múltunkkal, még akkor is, ha abban a felemelő pillanatok mellett vannak kínos, szégyenteljes elemek is.
A második blokkból Balogh Margit Mikó Zsuzsanna A bencések elleni büntetőperek 1945–1963 között című tanulmányát elemezte. Megfigyelhető, hogy 1952-ben még halállal büntették a perbe fogott egyházi személyeket, 1957-ben hosszú börtönbüntetéssel, 1968-ban viszont időnként már szóbeli feddéssel is megelégedett a politikai rendőrség.
A harmadik blokkba sorolt tanulmányok szerzői – Ring Orsolya, Dénesi Tamás, Bandi István, Boros Zoltán – összefoglalják az 1945 utáni egyház­politikai fejleményeket, melyeknek két csúcspontja az iskolák 1948. június 16-ai államosítása, illetve a szerzetesrendek 1950-es feloszlatása.
A negyedik blokkban Pethes Róbert tanulmánya egy eddig nem vizsgált területet helyez nagyító alá: Bencések a Magyar Néphadseregben. A teológushallgatóknak 1965-ig nem kellett bevonulniuk sorkatonának, ekkor azonban rendelettel kötelezték őket huszonnégy hónapos szolgálatra. 1980-ban ezt tizennyolc, majd 1987-ben tizenkét hónapra csökkentették. Akik 1965-ben vonultak be, azok még teljesen tapasztalatlanok voltak. A legnagyobb nehézséget az jelentette számukra, hogy miként kezeljék a Belügyminisztériumhoz tartozó elhárítótisztet.
Szabó Csaba A Pannonhalmi Szociális Otthon és lakói című tanulmányából kiderül, hogy az állami kezelésű pannonhalmi otthon a szerzetesrendek 1950-es feloszlatását követően három és fél évtizedes működése alatt 50 bencés, 40 ciszterci – köztük Endrédy Vendel apát –, 86 jezsuita, 68 ferences, 13 piarista, 18 premontrei, 16 szalézi és vagy két tucat más szerzetesközösség tagjainak nyújtott ellátást és gondozást. „A pannonhalmi szerzetesi temető egyforma fehér műkő keresztjei, az örökzöldekkel befuttatott dísztelen sírok mintegy ötszáz szerzetes nyughelyét jelzik. Akárcsak életük utolsó éveiben a szociális otthonban, a sírkertben is nagy a zsúfoltság… Ez a szerzetesi temető egyedülálló emléke a magyarországi kommunista diktatúrának és ateizmusnak” – idézte Balogh Margit a tanulmány szerzőjét, Szabó Csabát.
Az ötödik blokkban végül, Keresztes Csaba A bencés rend írott és tárgyi műkincseinek sorsa 1949–1952 között című tanulmányából kiderül: míg az 1945 utáni háborús viszontagságok idején az arisztokraták kastélyai ebek harmincadjára jutottak, s a bennük őrzött értékek vagy elégtek, vagy ellopták, elhordták őket, addig az egyházi épületekben lévő kincsek nagy része átvészelte a nehéz időket.
Balogh Margit történész szerint ez a kötet – amely fénysugár – nem azt jelenti, hogy a tényfeltáró munka véget ért volna, de azt igen, hogy a szembenézés a közelmúlttal megkezdődött, legyen az akár kellemetlen, akár kellemes.

A lelki élet modellje

A lelki élet modellje

Fotó: Lambert Attila

 

A budapesti D18 könyvesbolt-kávézó előadás-sorozatot indított Avilai Nagy Szent Teréz A belső várkastély című műve alapján. A harmadik előadást január 26-án, pénteken este tartották. Az előadók Béri ­Renátó kármelita szerzetes, lelkigondozó és Baráth Évi mentálhigiénés orvos voltak.
Avilai Nagy Szent Teréz A belső várkastély című könyvében a történelem során először és azóta is egyedülállóan összefoglalást adott a keresztény misztika teljességéről. Hét lakásra osztotta fel a várkastélyt – ezek szimbólumok, a lelki élet modelljei. Béri Renátó, utalva a két korábbi előadás témájára, felidézte: az első lakásban Teréz az önismeret fontosságát emeli ki, ahhoz ugyanis, hogy megismerhessük Istent, először önmagunkkal kell tisztában lennünk. A második lakásban az Istennel való kapcsolat hirtelen nehézzé válik. A lélek fejlődni kezd, és közben krízishelyzetbe kerül, átalakulnak az érzések. A legnagyobb válságot az önmagunk sötétségével való szembenézés jelenti. Ez arra késztethet bennünket, hogy forduljunk vissza az első lakásba. Ahhoz, hogy teljesen ráhagyatkozzunk Istenre, erős elhatározottságra van szükség. A lényeg, hogy bármilyen megpróbáltatásokkal kell is szembesülnünk, határozzuk el, hogy semmi áron nem fordulunk vissza.
A harmadik lakásról szólva a kármelita szerzetes kifejtette: ez a farizeizmus, a képmutatás, a középszerűség lakása. A farizeizmus ma is ugyanúgy jelen van az Egyházban és a mindennapi életünkben, mint Jézus korában – mondta Béri Renátó. Mit jelent ez? A vallási cselekedetek, a törvények abszolutizálását. Azt, hogy Isten elől a templomba, a gyónásba, az imádságba menekülünk.
Ezért nem is találkozunk Istennel. Kettős életet élünk: látszólag szép a vallási életünk, de belül egészen mások vagyunk. Együtt élni a zárt ajtók mögött a farizeussal keresztút – állapította meg az előadó, példaként említve az evangéliumból az önmagát bűnösnek tartó vámos és a gőgös farizeus esetét. Figyelmeztetett: ez a kettős élet a leghatékonyabb antievangelizáció. A mindennapi életben, emberi kapcsolatainkban ugyanis pillanatokon belül lelepleződünk, és ezzel elűzzük Istentől embertársainkat. Ha nem vigyázunk, egész életünkben beleragadhatunk ebbe a maga­tartásba. Megrögzötten hajtogatjuk: nem vagyok én olyan rossz ember, hiszen nem én szerepelek a címlapokon valami rettenetes bűn elkövetőjeként. Betartom a vallási előírásokat, nincs velem semmi különösebb baj.
A kármelita szerzetes rámutatott: a harmadik lakásban a vallásgyakorlat áll szemben a kapcsolati kereszténységgel. Mindkettőre szükség van, de létezhet vallás­gyakorlat istenkapcsolat nélkül is. Renátó atya A belső várkastélyból idézett: „De egy dologra figyelmeztetlek benneteket: azért, mert ilyenek vagytok, és ilyen Anyátok van (Szűz Mária – a szerk.), még nem vagytok biztonságban. Hiszen nagyon szent volt Dávid, és látjátok, milyen lett Salamon. Ne bizakodjatok az elzártságban és a vezeklésben, amelyben éltek, és ne nyugtasson meg az, hogy mindig Istennel társalogtok, és folyamatosan az imádságban gyakoroljátok magatokat, és olyannyira visszavonultok a világ dolgaitól, amelyektől állításotok szerint irtóztok. Mind­ez jó (…), de nem elég (…)” Béri Renátó kulcsszónak nevezte a biztonságot. A kérdés, hogy miben találom meg ezt: a vallásgyakorlásban vagy az istenkapcsolatomban? Ha csak az előbbiben, akkor a vallás védőpajzs lesz Istennel szemben, menekülési útvonal. A puszta vallásgyakorlat ugyan­is lehet elhárítás, védekezés, hogy ne kelljen szembesülnöm Istennel és önmagammal, a gyengeségeimmel, a hibáimmal. Az előadó Szent Pált hozta fel példának, aki vallásgyakorlóként embereket üldözött, majd hívővé vált, amikor találkozott Istennel és önmagával. Ma azonban nem ez a jellemző, hanem a „Ringasd el magad” vallásosság, utalt Renátó atya a Képzelt ­riport egy amerikai popfesztiválról című musical egyik híres betétdalára. A vallásgyakorlók többsége vallja: nem kell fejlődnöm, minden rendben van, hiszen misére járok, gyónok, áldozok. A gonosz lélek legnagyobb fegyverténye, hogy emberek tömegeivel képes elhitetni ezt. Egyesek a templomba menekülnek Isten elől, mások a kocsmába, de az utóbbiak legalább elismerik ezt. Talán nem véletlen, hogy csak ritkán idézzük az evangéliumból Jézusnak a fő­­pa­pokhoz és a farizeusokhoz intézett szavait: „Az utcanők és a vámosok megelőznek benneteket a mennyek országában.” Ők ugyanis tudják magukról, hogy megváltásra szoruló, nyomorult lelkek – tette hozzá Renátó atya. Föltette a kérdést: hogyan lehet kijönni a harmadik lakásból? Teréz a gazdag ifjú példáját említi, aki minden törvényt megtartott, de érezte, valami még hiányzik az életéből. S bár nem követi Jézust, valami megmozdult a lelkében. Ha egy vallásgyakorló érzi ezt a hiányt, akkor előbb-utóbb ki fog jönni a harmadik lakásból. Ehhez valódi megtérésre van szükség, a gondolkodásmódunk megváltozására, az önmagunkról alkotott bálványkép elvetésére, bensőséges kapcsolatra Istennel, s az önmagunkkal való őszinte szembenézésre. Ha ki merjük mondani, hogy életünk végéig fejlődnünk kell a hitben, akkor meg vagyunk mentve, akkor vallásgyakorlóból Istennel kapcsolatba lépő emberré válunk. Teréz erről ad nekünk útmutatót A belső várkastélyban – fejezte be előadását Béri Renátó.
Baráth Évi emlékeztetett arra, hogy Teréz azt javasolja, ha tudjuk, kerüljük el a harmadik lakást. Az előadó szerint azonban ez nem lehetséges, ugyanis az maga a nagybetűs élet.
Brené Brown amerikai pszichológus a szégyenről és a sebezhetőségről írt könyvét elemezve Baráth Évi kiemelte, hogy a sebezhetőség egyetemes, nem gyengeség, hanem kincs. A szégyenérzet pedig el akarja hitetni velünk, hogy rosszak vagyunk, ami az emberi kapcsolatainkban és az Istennel való kapcsolatunkban is akadályoz bennünket. Teréz azt mondja, hogy a lélek a harmadik lakásban kezdi jól érezni magát, vallásilag rendben van. Ennek a lakásnak a veszélye az ítélet. Ha hiányzik a személyes istenkapcsolat, az emberben könnyen rögzülhet az a tévhit, hogy ő rendben van Istennel, de a másik nem. A mentálhigiénés orvos is megemlítette az evangéliumból a vámos és a farizeus példáját. A farizeus gőgös magatartása nemcsak a vallásos emberekre jellemző, hanem mindazokra, akik azt hiszik magukról, hogy megérkeztek, nincs szükségük gyógyulásra, fejlődésre, és nincs bennük empátia mások gyengeségei iránt, csak ítélkezni tudnak. A vámos viszont beismeri a vétkeit, tudja, hogy gyógyulásra szoruló lélek, és szüksége van Isten irgalmas szeretetére. Ugyanúgy, ahogyan a házasságtörő asszonynak is. Jézus nem azt mondja neki, hogy minden rendben van, hanem azt, hogy menj, és ne vétkezz többet. Ha átérzed annak fájdalmát, amit tettél, ha végiggondolod, hogyan jutottál ide, akkor leszel képes az újrakezdésre. Jézus irgalmas szeretetébe beletartozik a biztatás is, hogy tudsz másképp élni. Teréz pedig A belső várkastélyban azt mondja nővértársainak: Nézzétek meg, honnan hová jutottam Isten segítségével. Ha nekem sikerült, nektek is sikerülni fog.
Baráth Évi arról is beszélt, hogy Teréz szerint miként lehet kijönni a harmadik lakásból. Ehhez le kell győzni a függőségeket, a nehéz érzéseket, a félelmet a betegségektől és a haláltól. Nagy kísértést jelent a szégyen is, amikor elhiszem magamról, hogy rossz vagyok. A kiút Teréznél az alázat, a helyes szeretet, az irgalom és az igazság. Az, ha elfogadom, hogy sebezhető vagyok és tökéletlen, s hogy vannak hibáim, amelyekkel őszintén szembe kell néznem. Teréz sem túl soknak, sem túl kevésnek nem gondolta magát, és feltétlenül hitt Isten szerető irgalmában és szeretetében. Az előadó leszögezte: Isten irgalma határtalan, az Úr állandóan itt van a közelünkben, bennünk, és arra vágyik, hogy elfogadjuk a szeretetét. Ha megnyílunk előtte, válaszol.

Soha nem adom fel

Soha nem adom fel

Fotó: Lambert Attila

 

Márialigeti Kristóf háromezer jelentkező közül jutott el a tízfős döntőig a TV2 népszerű Ninja Warrior ügyességi vetélkedőjében. A negyedik kihívásig kitartott, mindössze hárman előzték meg. Kulissza­titkokról, sportolásról, hivatásról beszélgettünk a budapesti Piarista Gimnázium testnevelőjével.

Hogyan épült fel ez az ügyességi vetélkedő?

– Háromezer felett volt azoknak a jelentkezőknek a száma, akiket behívtak egy előválogatóra. Egy nyolc feladatból álló fizikai tesztet kellett elvégezni, és részt vettünk egy beszélgetésen, így választották ki a versenyben szereplő háromszáz­harminc nindzsajelöltet. Az első fordulóban három csoportba osztva kellett teljesítenünk a nemzetközi stáb által felállított akadálypályát, és két további versenyszám győztesei kerültek a húszfős döntőbe, amely szintén két fordulóból állt. Tízen álltunk a végső rajthoz. Az egész július végén kezdődött, és nyolc-kilenc nap alatt zajlott le. Nekem négy napot kellett a stúdióban töltenem.

Ez a nagy nemzetközi karriert befutott műsor mennyire szólt a sportról, és mennyire a nézőszám növeléséről?

– Egy tévéműsor részesei voltunk, amely természetesen nem csak a versenyről szólt. Fontosak voltak a reklámidők és a közönség megjelenítése is. Mi reggeltől a stúdióban vártuk, hogy sorra kerüljünk, s előfordult, hogy ez csak késő délután történt meg. Képernyőn keresztül figyelemmel kísérhettük a versenyt, az arénába azonban csak akkor léphettünk be, amikor a mi húszfős csoportunk következett. Hosszú volt a várakozás, közben egy fodrász próbált szebbé varázsolni minket. A legnehezebbnek azt éltem meg, hogy nem lehetett tudni, ki mikor következik. Úgy kellett végezni a bemelegítést, hogy akár egy órát is várakoznunk kell, arra koncentrálva, hogy bármikor szólíthatnak. Segítségünkre volt a hangulat, a nézők fantasztikus szurkolása, és a tudat, hogy ott vannak az arénában a barátaink, a hozzá­tartozóink. Jólesett a biztatásuk, kihallottam hangjukat a tömegből.

Hogyan lehetett felkészülni erre a megmérettetésre?

– A versenyen az akadályokat nem próbálhattuk ki előre, profik mutatták be, hogyan kell végigmenni a pályán. Ez azt jelentette, hogy rögtön éles helyzetben kellett teljesítenünk. Ezért a verseny közben arra figyeltem, hogyan haladnak a többiek, és igyekeztem tanulni a jó megoldásaikból és a hibáikból. Az egyik leesésemkor például láttam, mi a rossz fogás, mégis ragaszkodtam a magam elgondolásához. Kár volt.

A képernyőn keresztül is jól látszott, hogy mentálisan is igénybe veszi a játékosokat a verseny.

– Szerencsére nekem ösztönösen jól megy az összpontosítás. Már az egyetemi éveim alatt is azt tapasztaltam, hogy versenyhelyzetben mindig jobban teljesítek. Fontos, hogy az embernek legyen egészséges ön­bizalma, ez az alap. Verseny vagy vizsga előtt nagyon tudok izgulni, talán túlságosan is, de amint elkezdődik a megmérettetés, ki tudom zárni a külvilágot, és csak arra figyelek, amit csinálok. Mindig a következő feladatot látom magam előtt, és tudom, hogy soha nem adom fel.

Aki a verseny végén következett, az előnyhöz juthatott azáltal, hogy láthatta a többieket.

– A döntőn kívül ezzel a körülménnyel egyáltalán nem foglalkoztak a verseny rendezői. Csak a döntőben próbálták egyenlővé tenni az esélyeket, ott nem lehetett nézni egymást. Az első fordulót nekem kellett kezdenem. A profi nindzsa már a harmadik akadálynál leesett, azután azt mondták, én jövök. Szerencsére jó volt a pálya, nagyon tetszett, sikerült vennem az akadályokat. Bejutottam a végső, tízes döntőbe. Azt is nekem kellett kezdenem. Kértem, hogy legyen sorsolás, kapjak egy esélyt arra, hogy ne én legyek az első. Sorsoltak, de ismét az én nevem jött ki. Mivel nem nézhettük egymást, végül is mindegy volt, hányadiknak indulok, de mentálisan mégsem esett jól, hogy mindig én kezdek.

Nagyon rossz volt leesni, amikor már olyan közel volt a cél?

– Enyhén szólva nem volt jó. Amikor nekiindultam, és láttam az akadályokat, úgy éreztem, el tudok jutni a döntőig. A testsúlyomat elbírom, jól koordinált a mozgásom, ezért úgy gondoltam, nekem ez menni fog. Amikor bejutottam a döntőbe, eljátszottam a gondolattal, hátha megnyerem. Csalódás volt leesni. Főleg azért, mert a kapkodás okozta a hibát. Meg kellett volna csinálnom. Akkor már időre versenyeztünk, de menet közben nem láttuk, hány másodpercet használtunk el. Tíz emberből hét ugyanott esett le, mert mindenki kapkodott.

Testnevelő tanárként honnan jött az ötlet, hogy jelentkezzen a versenybe?

– Egy barátom hívta fel a figyelmemet a Ninja Warriorra. Aztán megnéztem, miről szól ez a verseny, és tetszett. Mindig is szerettem az akadálypályákat, a játszótéren nőttem fel. Sokan unszoltak, és úgy éreztem, jól menne. A fő sportágam az egyetem végéig a labdarúgás volt. Aztán jött a síelés, a barlangászat, a vitorlázás, a siklóernyőzés – ezek talán már egy kicsit közelebb állnak ehhez a küzdelemhez. Két éve rendszeresen járok egy cross tréning nevű saját testsúlyos edzésre, ez jó felkészülés egy ilyen megmérettetésre. De a verseny előtti két hónapot a piarista vitorlástáborban töltöttem oktatással.

Hogyan kezdődött a kapcsolata a sporttal?

– Gyerekkoromban rengeteget fociztam, tanulás után minden délutánomat a játszótéren töltöttem. Általánosba a Patronába, gimnáziumba a piaristákhoz jártam – minden elképzelhető sportversenyen részt vettem. A családommal rengeteget kirándultunk, mozogtunk, és benne voltam a cserkészetben is. Az egyetemig nem voltam igazolt sportoló. A szüleim a nyelv- és a zenetanulásra helyezték a hangsúlyt. A továbbtanulás volt a cél, orvosnak szántak. Sokáig én is úgy gondoltam, hogy az orvosin szeretném folytatni a tanulmányaimat, a gimnáziumban kémia és biológia fakultációra jártam. Aztán úgy döntöttem, hogy inkább mással foglalkoznék. Otthon gyakran adódtak emiatt vitáink. Ma már megértem a szüleim álláspontját.

Minek a hatására változtatott a továbbtanulással kapcsolatos elképzelésein?

– A testnevelő tanár osztályfőnököm, Szakács Zoltán hatása volt a döntő. Ma már kollégám, és a bérma­apám is. Akkor még egyedülálló volt, rengeteg időt töltött velünk. Volt olyan nyár, hogy négy túrát is szervezett, egy evezőst, egy biciklist, egy magashegyit és egy balatoni lazulóst. Tetszett, hogy az egész életét sportolással tölti. A gyerekekkel is szerettem foglalkozni, ez kiderült a cserkészetben.

Mit szóltak a szülei, amikor megtudták, hogy nem akar az orvosira menni?

– Először nagyon nem örültek. Arra kértek, gondoljam át még egyszer a döntésemet. Amikor másodjára is átbeszéltük, hogyan tovább, elfogadták, bár nem kitörő örömmel. De bíztak bennem, abban, hogy ebből is valami jót fogok kihozni. Kezdetben csak annyit tudtam, hogy a sporttal akarok kezdeni valamit. A tanárság csak később jött, és azt hiszem, a szüleim ekkor nyugodtak bele a döntésembe.

A diákjai sorfalat álltak, úgy várták a döntő után. A verseny alatt pedig a tévé épülete előtt izgultak a tanárukért. Szereti a hivatását?

– A diákokat igyekszem úgy tanítani, hogy a testnevelésóra ne csak a mozgásról szóljon, hanem kapjanak a sporttal, a testükkel, a fizikai állapotukkal kapcsolatos számos információt is. Tanuljanak például az olimpiai bajnokokról, vagy akár Széchenyiről, aki maga is nagy sportoló volt. Remélem azt is, hogy a versenyen való részvételem motiválja őket. Azt azért nem gondolom, hogy a Ninja Warrior volna számukra a legjobb példa. Egy magyar bajnokságon vagy egy nemzetközi sportversenyen elért eredmény sokkal nívósabb. A Ninja Warriort én játéknak fogtam fel. De abból a szempontból mindenképpen hasznos volt, hogy a fiúk láthatták, én is aktív részese vagyok a sportnak. Nemcsak tőlük várom el a jó teljesítményt az órákon, hanem én is próbálom fejleszteni magam, és megállni a helyem a versenyben.

Testnevelőként a fizikum fejlődése szempontjából jónak tartja az olyan, ma divatosnak számító mozgásformákat, mint ez az akadálypálya, a parkour vagy a street workout?

– Én a kalandparkokat is nagyon szeretem. Azt a sportolót tartom különösen nagyra, aki elbírja a saját testsúlyát, illetve aki jól koordinálja azt. Már az is nagyon jó és hasznos, ha a gyerek felmászik a fára, és cseresznyét szed. Ez is fejleszti az erejét, a mozgását. Fontos, hogy az ember minél többet sportoljon. A jó sportoló gyerekek általában jó tanulók is. Szülőként azt kell elfogadni, hogy nem feltétlenül baj az, ha nem kitűnő a bizonyítvány. Fejlődjön, tanuljon a gyerek, nem számít, ha négyesei is vannak, de a sport nagyon fontos, azt nem szabad elhagyni.

Milyen tervei vannak a jövőben? Lesz a Ninjának utóélete?

– Nem tudom, lesz-e következő verseny. Most úgy látom, én nem indulnék el ismét. Ez egy egyszeri alkalom, jó móka volt. Néhány döntős létrehozott egy csoportot, Hungarian Ninja Challenge a nevük, benne vagyok én is. Havonta szerveznek versenyeket. Tervezem, hogy egyszer elmegyek, már csak a hangulat kedvéért is, és mert szeretem az akadálypályákat. De jobban érzem magam a gyerekekkel a Balatonon, a vitorlástáborban. A Ninja Warrior utóéletét pedig az jelentheti számomra, hogy a lelkes osztályoknak esetleg szervezek majd egy házi versenyt.

Perselypénz bankkártyás fizetéssel

Perselypénz bankkártyás fizetéssel

A párizsi Saint-François de Molitor-plébánián január 21-től kísérleti jelleggel olyan kosarakat használnak a miséken a perselyezésre, amelyekkel a hívek egy beépített rendszernek köszönhetően bankkártyával is adakozhatnak.
A francia főváros XVI. kerületében található templomban a gyűjtéskor felajánlott adományokat már elektronikus úton is be lehet fizetni. A mini képernyőn négy összeg (2, 3, 5 és 10 euró) közül választhatnak a hívek, majd a bankkártya érintésével – a PIN-kód megadása nélkül – fizethetnek. A technológiát egy hagyományos adománygyűjtő kosárba építették be, amelybe a misén jelen levők a szokásos módon, készpénzben is bedobhatják felajánlásaikat. A templomban a mise alatt a pénzcsörgésbe belevegyül az öt kosár elektronikus rendszerének csipogása.
A párizsi érsekség egyelőre csak kísérleti jelleggel próbálja ki az adománygyűjtésnek ezt a módját, megoldást kínálva ezzel azoknak, akik elfelejtenek pénzt vinni magukkal a szentmisére. A rendszer kialakítása során ügyeltek arra, hogy az adakozásnak ez a módja is névtelen legyen.
A plébánia vezetői hangsúlyozták: szívesen lesznek előfutárai a modern technológia bevezetésének, és úgy látják, van jövője ennek az újításnak. Didier Duverne, a templom ötven­nyolc éves plébánosa meg van győződve arról, hogy bizalmat kell szavazni a fejlesztéseknek, különösen egy olyan plébánián, mint a Saint-François de Molitor, ahol a hívek eleve nyitottak az újdonságokra. Véleménye szerint a bankkártyás fizetés nem lesz zavaró a szentmiséken. Franciaországban első alkalommal kísérleteznek ezzel a modern megoldással, ezért nagy médiavisszhangot váltott ki az eset.

Forrás és fotó: Avvenire.it
Fordította: Thullner Zsuzsa

A test és a lélek orvosa

A test és a lélek orvosa

A magyar orvosképzés, a hazai orvosok hivatástudata világviszonylatban is kiemelkedő. Orvosaink a kellő eszközök és a megbecsülés gyakran tapasztalt hiányának ellenére is nagy odaadással és szakértelemmel végzik gyógyítói feladatukat. E szolgálat elismeréseként, valamint annak érdekében, hogy a hit és az orvosi hivatás kapcsolatát az egészségügyben dolgozók lelkében megerősítse, a Szombathelyi Egyházmegye az idei esztendőtől kezdve minden évben kitüntet egy kiváló orvost.
A díjat Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóról nevezték el, aki hosszú éveken át áldozatos munkával gyógyította a betegeket a körmendi kastélyában berendezett kórházában. A „szegények orvosa” 1931. január 22-én halt meg. Emléknapja az idei évtől kezdve az orvosok és egész­ségügyi dolgozók találkozójának napja is a Szombathelyi Egyházmegyében, s emellett ünnep Körmend városa számára is, hiszen a település január 22-én patrónusának választotta a szent életű orvost.
Az ünnepség a Szent Erzsébet-templomban vette kezdetét, ahol Székely János megyéspüspök hálaadó szent­misét mutatott be. Szent­beszédében kiemelte: Bat­thyány-Strattmann László mindennap imádkozott a betegeiért, így vált a test és a lélek orvosává. Tudta, hogy e kettő elválaszthatatlan egymástól. A Bibliában a gyógyítani szó azt is jelenti: üdvözíteni. A test és a lélek gyógyulását a Szentírás ugyan­azzal a szóval fejezi ki.
Az ünnepség további részében Gyürki László nyugalmazott körmendi plébános előadást tartott Batthyány-Strattmann László életéről, majd Csákváry Violetta csecsemő- és gyermekgyógyász beszélt a hitről és az orvosi munkáról.
Ezt követte a díj átadása: A test és lélek orvosa – Boldog Batthyány László-díjat több évtizedes kiemelkedő orvosi munkásságának és példamutató keresztény életének elismeréseként a kilencvenegy éves Széll Kálmán nyugalmazott sebész, traumatológus és aneszteziológus professzor vehette át Székely János megyéspüspöktől.
Nagyon meghatott az elismerés – mondta a díjazott, és hangsúlyozta, hogy soha nem titkolta meggyőződését, mindig megvallotta hitét. Véleménye szerint a hit fontos egy orvos életében: erőt ad a munkához, és segítséget jelent a másik emberrel való együttérzés fenntartásában is. Hozzátette azt is, hogy Bat­thyány-Strattmann Lászlóról már gyermekkorában sokat hallott. „Bat­thyány László példa minden orvosnak, mert olyan ember volt, aki imádkozva dolgozott és dolgozva imádkozott” – fogalmazott a kitüntetett professzor.
Széll Kálmán 1926. május 29-én született Herényben (jelenleg Szombathely), régi Vas megyei történelmi családban. Iskoláit Szombat­helyen (Kámonban, illetve a Szent Norbert Premontrei Gimnáziumban), majd Kőszegen, a Hunyadi Mátyás katonai alreál iskolában, illetve Nagyváradon, a Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskolában végezte. 1945-ben érettségizett Győrben.
1946-ban beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára. Az intézmény államosításáig a budai Szent Imre Kollégium lakója volt, ahonnan – miután az államosítási kérelmet nem írta alá – 1948-ban kiutasították. Az egyetemet a szülők áldozatos támogatása mellett főként saját erőből végezte, és 1952-ben fejezte be.
Nős, két gyermeke van. 1952-től a szombathelyi Markusovszky Kórházban dolgozott. Előbb Szabolcs Zoltán osztályvezető főorvos mellett a sebészeti osztályon, majd 1963 őszétől függetlenített aneszteziológus adjunktusként, 1968-tól pedig osztályvezető főorvosként. Az országban az elsők között alakult Aneszteziológiai és Intenzív Betegellátó Osztály alapító főorvosa volt. Saját kérésére 1992. november 1-jével nyugdíjba vonult. Ezt követően a Pécsi Orvostudományi Egyetem Főiskolai Karának Szombathelyi Tagozatán főiskolai adjunktus (1993), majd tanár (1994–1997), illetve tagozat-igazgatóhelyettes (1993–1997) volt, 2001 óta emeritus főiskolai tanár.
1956-ban beválasztották a kórház forradalmi bizottságának négytagú elnökségébe. Szakmai és közéleti tevékenységét számtalan díjjal elismerték. 1992-ben a Köztársasági Érdemérem tisztikeresztjével tüntették ki. Szombathely városától 1994-ben Pro Sanitate Savariae díjat kapott, a megyei önkormányzat 2001-ben a Vas Megyéért díjjal ismerte el munkásságát. 2002-ben Pro Ecclesia et Pontifice pápai kitüntetésben részesült, továbbá megkapta a legmagasabb egészségügyi minisztériumi kitüntetést, a Batthyány-Strattmann-díjat is. A Pécsi Tudományegyetem Főiskolai Karának hallgatói önkormányzata 2004-ben az év legjobb előadójának választotta. 2008-tól Szombathely díszpolgára.

Forrás és fotó: Szombathelyi Egyházmegye

Síelés reverendában

Síelés reverendában

Immár huszonegyedik alkalommal rendezték meg a II. János Pál pápa-síkupát január 20-án, a lengyelországi Wisłában. Szent II. János Pál pápa híres volt arról, hogy szeretett sportolni, különösen síelni. A versenyt két évtizeddel ez­előtt azzal a céllal alapította, hogy a papoknak az imádságon túl lehetőségük nyíljon példát mutatni a becsületes versengésben és a kikapcsolódásban is.
A kupát minden évben a Wisła melletti sípályán rendezik meg. Elsősorban papoknak és szeminaristáknak szervezik, de világi hívők is részt vesznek rajta, sőt néhány éve már más felekezetek képviselői is neveznek rá. A rendezvény különlegessége, hogy sok résztvevő reverendában siklik le a pályán – bár a papi öltözet viselése nem kötelező.
Idén a legidősebb versenyző a hetvenhat éves Wła­dysław Nowobilski atya volt.

Forrás és fotó: Euronews.com
Fordította: Szalontai Anikó

Isten számít ránk

Isten számít ránk

Fotó: Lambert Attila

 

Szeretett hely a pálosok számára Márianosztra: ez az 1352-ben Nagy Lajos által alapított templom és kolostor a rend ma is működő állomáshelyei közül a legrégebbi kegyhely, ahol már a szocializmus évei alatt is összegyűltek az illegalitásban fogadalmat tett testvérek és atyák. A rend 1989-ben visszakapta a templomot, majd 2005-ben a plébániaépületet is, és megkezdődött a pálos konvent márianosztrai életének harmadik korszaka.
A közösség évek óta itt mutat be szentmisét kiemelkedő ünnepén, Esztergomi Boldog Özséb halálának évfordulóján, amit minden évben a január 20-ához legközelebb eső szerdán ülnek meg.
A rendalapító 1270. január 20-án halt meg a pilisi Klastrompusztán. A pálos rend számos tagja, a konfráterek, valamint a rend barátai, köztük a MotorkerékPálosok közösségének tagjai évről évre összegyűlnek Mária­nosztrán Boldog Özséb emléknapján.
A zarándokokat Vízi András, a márianosztrai pálos közösség elöljárója köszöntötte. A szentmise főcelebránsa és szónoka Beer Miklós püspök, pálos konfráter volt. Számos pálos atya és paptestvér koncelebrált, akik Magyarország különböző területeiről, Erdélyből és a Felvidékről érkeztek.
Beer Miklós személyes vallomással kezdte szentbeszé­dét: „Mindig megilletődve jövök Márianosztrára. Ez az a hely, ahol Isten nekem – ahogy sokunknak – megmutatta személyes küldetésem útját. Számolom az éveket. Fiatal plébánosként itt kezdtem lelkipásztori életemet, és most, amikor püspöki szolgálatom végéhez közeledek, különös meghatottságot jelent itt hálát adnom a hivatásomért.”
Mit vár tőlem Isten? Mit akar megvalósítani általam csodálatos tervéből? Ezeket a kérdéseket mind­annyiunknak fel kell tennünk magunknak – hangsúlyozta a főpásztor. – Mindnyájan azért vagyunk ma itt, hogy engedjük munkálkodni magunkban a Szentlelket. Ez segít megérteni a jeleket, melyek egyértelművé teszik számunkra, mi a hivatásunk.
Egész történelmünk azt igazolja, hogy az Úr mellettünk áll – mutatott rá a főpásztor, és arról beszélt, hogy népünk életének embert próbáló időszakaiban mindig voltak meghívottak, akik Boldog Özsébhez hasonlóan vállalták az országépítés fel­adatát. „Ez a templom is tanúskodik arról, hogy az egymást követő nemzedékek felelni tudtak a kor kihívásaira. Engesztelő szolgálat, odaadott élet volt az eszközük” – emlékeztetett a püspök.
Ahogy végigtekintünk a történelmünkön, látjuk, hogy Isten küldetése új és új helyekre visz, s az emberben mindig ott él az ismeretlentől való félelem. Mostani helyzetünk is aggodalommal tölti el a szívünket, nem tudjuk, mi lesz öt-tíz év múlva. A váci megyés­püspök Ferenc pápát idézte biztatásul: Fontos, hogy mindig merjük bevallani gyengeségünket, és tudnunk kell azt is, nem vagyunk csak a magunk erejére utalva.
A szentmise után a konfráterek, a pálos rend tiszteletbeli tagjai az oltár köré állva megújították fogadalmukat. „Jézusom, Szűzanyám, mindent átadok nektek, hogy ti rendelkezzetek velem. Égi édesanyám és királynőm, te ajánld fel imáimat, áldozataimat a Szentháromságnak. Testemet-lelkemet, minden külső és belső javamat, a múlt, a jelen és a jövőbeli jó cselekedeteim minden értékét neked adom” – imádkozták.
Az ünnep végén Csóka ­János, a Magyar Pálos Rend tartományfőnöke köszönetét tolmácsolva arról beszélt, milyen örömet és megerősítést jelent a rendtagok számára, hogy együtt ünnepelhetnek barátaikkal. A tartomány­főnök azt is bejelentette, hogy megújult a mindennapi lelki útravalót tartalmazó pálos mobil­applikáció.
A pálos rend – hivatalos nevén Szent Pál első remete szerzeteseinek rendje (OFSPPE) – az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend. Boldog Özséb esztergomi kanonok alapította a XIII. században. II. József 1786-ban elrendelte a szerzetes­közösség eltörlését. A pálosok 1934-ben térhettek vissza Magyarországra. A rend központja a lengyel­országi Częstochowában, a Jasna Góra-i kolostorban van, a magyar tartomány székhelye Pécs. Hazánkban Budapesten, Márianosztrán és Petőfiszálláson működik pálos közösség. 2014 óta Erdélyben, Hargita­fürdőn is jelen vannak a pálosok.

Az Iránytű tíz éve

Az Iránytű tíz éve

Fotó: Fecske Orsolya SSS

 

Az Iránytű hivatástisztázó műhelysorozat 2007 óta működik a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán azzal a céllal, hogy segítse az isten- és önismeretben azokat a tizennyolc és harmincöt év közötti szabad állapotú fiatalokat, akik a hivatásukat keresik. Fecske Orsolya SSS tájékoztatta szerkesztőségünket.
A műhely története azzal kezdődött, hogy több magyarországi szerzetesközösség hivatásgondozója úgy látta, együtt többre mennek, ezért elindítottak egy korábban három, ma két féléves kurzust a hivatásukat kereső fiatalok számára.
Az Iránytű célja a mai napig az, hogy segítse az isten- és önismeretben azokat a tizennyolc és harmincöt év közötti, szabad állapotú fiatalokat, akik a hivatásukat keresik. Rendszeres, kéthetenként tartott alkalmaikon sorra kerülnek a legfontosabb kérdések, amelyekkel napjainkban szembesülhet egy útkereső. A kurzus során felkeresnek szerzetesközösségeket, családos műhelyt rendeznek, és alkalmanként több vendég előadó, tanúságtevő is érkezik a közös együttlétekre. Évről évre átlagosan mintegy harminc fiatal vesz részt a kurzuson.
A kezdeményezés egyik gyümölcse az is, hogy 2017-től, korábbi iránytűs vezetők útmutatásával és az Iránytű tematikáját követve, elindult a Tájoló lelkiségi és hivatás­tisztázó műhely a szegedi ferences Kilátó mentálhigiénés szolgálat és a Szegedi Egyetemi Lelkészség keretein belül. A műhelyt vezető csapatot jelenleg négy szerzetes és egy világi pap alkotja, az elmúlt évek során összesen tizenhat tagja volt különböző közösségekből. A tízéves születésnapra a Sodrás utcai jezsuita rendházban összegyűltek az egykori és jelenlegi csapat­tagok, hogy megünnepeljék a jeles évfordulót, hálát adjanak a fiatalokért, illetve Isten kegyelmeiért, amelyeknek oly sokszor tanúi lehettek és lehetnek, valamint hogy kérjék az Úr áldását az elkövetkező évekre.