Új életre született
Fotó: Merényi Zita

 

A soproni Szent Imre-plébánia hívei és a város schönstattos családjai, a közösség tagjai, amelyhez Petrekovich-Perjés Borbála és Kalicz Péter tartoznak, különleges alkalomra gyűltek össze június 15-én délután. Veres András püspök a családok éve alkalmából felajánlotta, hogy szívesen elmegy megkeresztelni az egyházmegye minden olyan babáját, aki háromgyermekes vagy még annál is nagyobb családba érkezik. Így aztán örömmel mondott igent, amikor meghívták, hogy szolgálata által Mária Filoména, a család hatodik gyermeke új, isteni életre szülessen.

A keresztelő ötkor kezdődik, de mi előtte, kettőkor meglátogathatjuk a családot. Mindig azt hiszem, hogy ahol sok a gyerek, ott nagy a káosz is, de Kaliczék rácáfolnak erre. Olyannyira, hogy a gyerekek majdnem azonnal csoportképbe rendeződnek a szüleik mellett a kanapén és környékén, és mindvégig élénken-támogatóan figyelik, ahogyan mesélnek.
– Kincső lányunk nagyon jól rajzol, és részt vett az Apor Vilmos-rajzversenyen. Amikor a díját átvette, kezet fogott Pápai Lajossal, az előző győri püspökkel, aki mély benyomást tett rá. Ezért ő különösen lelkes, hogy ma ismét egy püspökkel találkozhat.
De mint látja, a többiek is – mondja Borbála. – Küldetésként fogjuk fel, hogy sok gyermekünk van, és nem akarjuk elrejteni a gyertyát, a lámpát, a világosságot – teszi hozzá Péter. – A Schönstatt mozgalom házas ágához tartozunk; sok idősebb házaspár példája, tanácsai erősítenek bennünket. Legfőképpen pedig a Szűzanyával kötött szeretetszövetség. Az, hogy ő a „nevelőnőnk”, meg annak tudatosítása, hogy nekünk, szülőknek folyamatosan dolgoznunk kell magunkon ahhoz, hogy a gyermekeinknek jó példát tudjunk mutatni – folytatja Borbála. – Táj- és kertépítészként sok olyan embernél jártam, aki nagy jómódban él. Megtapasztaltam, hogy nem jár vele automatikusan nagy boldogság is. És a vagyont, a gazdagságot el is lehet veszíteni. Úgyhogy mi inkább a lelki előrehaladásunkra koncentrálunk; például azzal, hogy reggelenként, miután a gyerekeket elvittük iskolába, Filoménával együtt misére megyünk Péterrel. Szerencsére újra meg újra megtapasztaljuk a gondviselést. – Annak igazságát, amit egy ismerősünk mondott: hogy aki báránykát kap, kap hozzá legelőt is – mosolyodik el Péter. – Igen, így van, hiszen például Filoménának az elmúlt fél évben még csak egy nyári sapit kellett vennem – helyesel Borbála. – Megbeszéltem én ezt a Jóistennel, amikor született. A gondviselésére bíztam magunkat.
*
Hogyan neveli a gyermekét egy mélyen vallásos szülő, hogy vonzó, és ne ellenállást kiváltó legyen a példa? Borbála határozottan úgy gondolja, hogy lemondásra és életrevalóságra kell nevelni. A jövőt öt-tíz évre sem ismerjük előre, ezért munkára, helytállásra kell megtanítani a gyerekeket. Na és persze az életpéldával előttük járni. Ők például nemrég rózsafüzér társulati tagok lettek, és otthon is mondják az Üdvözlégyeket. A gyerekekkel együtt is, akik „vészhelyzetekben” – például amikor félnek a vihartól, vagy éjszaka rosszat álmodnak – már maguk is elkezdték alkalmazni a módszert. Megerősíti ezt a beszélgetésbe bekapcsolódó Kincső, felidézve a leg­utóbbi imaélményét.
A Schönstatt biztos „karámot” jelent a gyerekek számára, amelyen belül szabadok lehetnek. Ha időnként egy-egy lécet lerúgnának, a szülők dolga visszahelyezni. Aztán egyre tágabb lesz a karám, ahogyan a gyerekek növekednek.
A közös étkezések Borbála szerint a Szeleburdi család mintájára zajlanak náluk. Értik a jelentőségüket, és az ünnepi alkalmakat mindig igyekeznek minél szebb terítékkel megülni, de a mindennapokban nem csinálnak nagy ügyet belőlük. A répát nem kötelező megenni, és a levest is ki lehet hagyni: ezek nem sarkalatos kérdései az életnek, véli Borbála. Esténként azért igyekeznek együtt vacsorázni. Borbála sok kelt tésztát süt, és ma már a gyerekek segítségére is számíthat e téren. A reggelit a szülők minden gyermeküknek a szobába viszik. A nyaralás első hete Óbudaváron, a Schönstatt-központban fog telni („a lelki otthonomban”, mondja Kincső), a második egy barát balatoni nyaralójában. De már a nyár valamennyi hete be van táblázva: regnumtábor, néptánctábor, vidéki üdülés Péter anyukájánál, kettesével.
*
Az apuka által felolvasott olvasmány, János első levelének részlete egészen radikális módon mondja ki, milyen életprogramról szól ez a mai esemény, hogy mit jelent kereszténynek lenni, a keresztények nagy családjának tagjává válni: „Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életre, mert szeretjük testvéreinket. (…) Abból ismertük meg a szeretetet, hogy ő életét adta értünk, tehát nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért. Aki birtokolja a világ javait, és szűkölködni látja testvérét, de a szívét elzárja előle, hogyan marad meg abban az Isten szeretete? Gyermekeim! Ne szeressünk szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!”
Az evangélium, a plébános által felolvasott szakasz Lukácstól, a hegyi beszédből szinte megüt, annyira átjön belőle Jézus határozottsága, eltökéltsége: „Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket. Annak, aki arcul üt téged, tartsd oda a másikat is; és attól, aki a köntösödet elveszi, ne tagadd meg az ingedet sem. Adj mindenkinek, aki kér tőled; és ha valaki elveszi, ami a tiéd, vissza ne kérd. Amint akarjátok, hogy cselekedjenek veletek az emberek, ti is hasonlóképpen cselekedjetek velük.”
Örömét és bátorítását kifejezni érkezett, kezdi a püspök a prédikációját. Az örömét és a tiszteletét, amelyből a sok gyermeket vállalóknak sokkal több járna. Azt az örömet és tiszteletet, amelyet minden jóérzésű emberből minden gyermek születése kivált. Isten szeretetének jele ugyanis, továbbá a szülők rendíthetetlen szeretetének, felelősségtudatának bizonyítéka, akik készek Isten szeretetére figyelve élni, és istenszeretetüknek embertársaik iránti szeretettel tanújelét adni. Ferenc pápa mondta, majd írta 2016-ban, a családról szóló szinóduson, illetve az annak nyomán született dokumentumban, hogy minden családnak olyannak kell lennie, mint az Egyháznak, az Egyháznak pedig olyannak, mint egy családnak. Fontos lenne, hogy mindkettőt az egymás iránti felelősség- és áldozatvállalás, valamint a nyitottság, a befogadókészség jellemezze, hogy ha ismeretlen vendég érkezik, ő is rögtön megérezze a közösség melegét. Családi közösség legyen minden egyházközség is, amelynek tagjait az oltár körül és otthon egyaránt az Istenben való öröm járja át.
A keresztelés kedves jelenete, amikor a kislánynak szülein és keresztszülein kívül öt nagyobb testvére is keresztet rajzol a homlokára. Az egész szertartás alatt érezni, hogy ezt a gyermeket nagy családján túl egy még nagyobb, összetartó, gondoskodó közösség veszi körül.
A mise után először Horváth ­Róbertet és Beát, a keresztszülőket kérdezem. Negyedik gyermeküknek Borbála és Péter a keresztszülei.
A családok akkor ismerték meg jobban egymást, amikor Borbáláék ötödik, ma nyolcéves lánya született – Horváthék is jelentkeztek ugyanis a komatálas körbe, amely a kórházból hazatérő kismamát segítette az első hetekben-hónapokban. Úgy gondolják, hogy könnyű dolguk lesz keresztszülőkként, hiszen a szülők példamutató katolikusok. Imáikkal folyamatosan segíteni akarják a családot, akárcsak a Kalicz házaspár tette az ő javukra, amikor Bea és Róbert második gyermeke beteg volt. „Fontos, hogy érezzék: számíthatnak ránk” – mondja Bea.
„Bori és Péter vonzóvá teszik a nagycsaládi létet – kezdi Kálmán ­Imre plébános, miután leülünk egy csendes teremben. Eközben odakint zajlik a közösség ünnepe a tagjai által rengeteg finom falattal megrakott svédasztal körül. – Többet is keresztelhettem hat gyermekük közül, és ők valóban mindig hitből kérték a keresztséget, »Istennek ajándékozták« a gyermekeiket.
A Kalicz család a Schönstattban és itt, a plébánián is intenzíven jelen van. Érdekes volt megfigyelnem, hogy a nagycsaládok tagjai mintha a plébániáért, a nagyobb közösségért is könnyebben vállalnának áldozatot. Talán mert az áldozatvállalás már eleve, a családon belül is természetes számukra.
Plébániánk a közösségek közössége próbál lenni. Könnyű dolgom volt, amikor hét évvel ezelőtt idekerültem, mert az elődöm, Turner Lajos idején, huszonegy éve – éppen abban az esztendőben, amikor pappá szenteltek – felépült az új templom, és az épület, amely templom is, közösségi ház is, vonzó teret jelent mindenféle közösségi aktivitás számára. Mindent megtettünk, hogy elférjen a sokféle program, például felszabadítottunk egy raktárhelyiséget. Jöttek is a gyerekek rengetegen, aztán »indirekt evangelizációval« gyakran hozták a szüleiket is.
Egy apró, de számomra sokat jelentő részlet még: az oltár keresztjét II. János Pál pápa áldotta meg, akinek akkori látogatásakor, győri miséjén én voltam a diakónusa.
Szerintem az új nemzedékek keresztény elköteleződése szempontjából a közösség, a szolgálat a megoldás. A tudat, hogy szükség van rám, hogy tartozom valahova. Például hogy füvet kell nyírnom, mert megkért a plébános. És mivel idetartozom, megcsinálom, pedig talán nem mindig annyira szívesen.
Az Isten tervét nem írhatjuk felül az egyes fiatalok életében. Egyetemi lelkészként tapasztaltam, hogy a hittől eltávolodó egyetemisták később, amikor apukák lettek, egyszer csak mennyire katolikussá váltak. De csak akkor! Talán azért, mert rádöbbentek, hogy szülőként csak úgy tudnak jól működni.
Nyitott közösség vagyunk, hozzánk bármikor be lehet jönni az utcáról. Közösséget kínálunk mindenkinek. Megújulást, sőt új életet. Mint amilyet ma a kis Filoména kapott vízből és Szentlélekből.”

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..