„Istennél mindig van hely az újrakezdésre”
Fotó: Lambert Attila

 

Nem először vagyunk jelen ezen a zarándoklaton, mégis ugyanolyan megrendítő erővel hat, mint korábban. Az az érzésem, ezt minden hívőnek át kellene élnie. Olyan emberek zarándokoltak ide, akik az igaz­ságszolgáltatás által kiszabott büntetésüket töltik. Uniformist viselnek. Mindannyian „két éven belül szabaduló, alacsony vagy közepes biztonsági kockázatba sorolt, együttműködő, szabálykövető fogvatartottak” – ahogy a büntetés-végrehajtás sajtóközleménye fogalmaz. Szépek, figyelmesek, többnyire szomorúak, elgondolkodóak. Az arcokat látom, nem a rabruhát. Olyanok, mint általában a templomokban az emberek, az arcuk talán meggyötörtebb, és nincs szép ruhájuk. Tornyai Gábor székesfehérvári börtönlelkész tanúságtételében megerősíti ezt az érzést: ugyanazt prédikálja vasárnap a börtönben, mint a plébánián, hiszen ugyan­olyan emberek hallgatják. Arra gondolok, hogy mindannyiunk szívében ott van az ember bűne és Isten szeretete. Bárcsak Isten végtelen irgalmából a bűn kisebbedne, s a szeretet növekedne a szívünkben! Annyira rászorulunk mindannyian!
Orosz Lóránt testvér, a ferences kegyhely igazgatója fogadja a vendégeket, zarándokként köszönti őket, akik útra keltek, mert elintéznivalójuk van Istennel. Köszöntésében tanítás rejlik: Isten meghallgatja a kéréseinket, ha az akarata szerint valók – és ha belesimulunk akaratába, akkor nagyobb békességgel térhetünk haza.
Bíró László püspök a büntetés-végrehajtásban szolgáló papokkal koncelebrált szentmise elején köszönti a fogvatartottakat, a börtönök dolgozóit és a lelkészeket. Később, beszélgetésünkben elmondja, milyen szépen működik a börtönökben az ökumené, igazi összefogás van, ajándék az együttlét.
„Az Úr lelke van rajtam, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, szabadulást a foglyoknak” – nagy erővel szólnak ebben a közegben Izajás próféta szavai, szinte tapintható a figyelem. Mindannyiunk dolga, hogy hirdessük az örömhírt: a rácsok mögött a lelketek nincs megbilincselve – buzdítja Bíró László a fogvatartottakat. – Szabadok vagytok arra, hogy szép jövőt álmodjatok, és arra is, hogy felemeljétek egymást! A tanítványok lábát megmosó, szolgáló Isten vendégei vagyunk.
Ő küld minket a világba, ahogyan az evangéliumi történetben elküldte a hetvenkét tanítványt a világ minden részébe. Nem vittek magukkal semmit, csak a Lélek volt velük – ez az eszközük a fogvatartottaknak is megvan, eldönthetik, milyenné formálódnak, és formálhatják a körülöttük élőket is: egy ember hite sok mindent megváltoztathat.
Szent Antal ünnepére utalva a püspök elmesélte, hogy a legenda szerint Antal még a rablóbanda tagjainak a szívét is hitre indította, megváltoztak, meggyóntak, és a legtöbbjük meg is maradt a jó úton. Forduljunk bizalommal a Szűzanyához, ő valóban pártfogol bennünket! – buzdította a püspök a zarándokokat a Mária-kegyhely bazilikájának oltáránál bemutatott szentmise homíliájában. Nagy derültséget keltett a mandarinos Szűzanyáról szóló története, akit a délolasz mandarintolvajok a védőszentjüknek tartanak: az a legenda járja, hogy egy meghalt társukat belopta a mennyországba.
„Sürgős kulturális megtérésre van szükség. Nem a büntetés az utolsó szó az életünkben, meg kell nyílni a kiengesztelődés, az igazságosság és a visszailleszkedés távlatai előtt – idézte a püspök Ferenc pápa szavait. – Istennél mindig van hely az újrakezdésre.”
A fogvatartottak könyörgéseikben személyes kéréseik mellett olyan imákat is megfogalmaztak, amelyek messze túlmutattak nemcsak a börtön zárt világán, de egy hétköznapi ember szűk világán is: mind­annyian szeressük egymást; legyen béke a világban; szülessen megoldás az Európába érkező menekültek helyzetére… Milyen különös: a lélek falak közé zárva is messzire szárnyalhat. Bizonyára ezzel bátorítják a fogvatartottakat a lelkészek is, akik a világnak ezen a bűnnel, erőszakkal, szenvedéssel terhelt perifériáján teljesítik küldetésüket, és a bűnöktől való szabadulás útján a világ más tájain szenvedők felé irányítják a rabok szívét.
Vajon kik ezek az emberek, akik ilyen megrendülten, figyelmesen ülnek itt, akikről sejtjük, hogy nehéz, gyakran erőszakos élet áll mögöttük? Miklós a Balassagyarmati Fegyház és Börtönből érkezett. Azt meséli, huszonkilenc évesen csoportos rablás miatt került börtönbe, akkor hét hónapos volt a kislánya. Megbánta, amit tett, szabadulása után szeretne új életet kezdeni, és szerencsésnek érzi magát, mert bár élettársával különváltak, ő szépen, gondosan neveli a kislányukat. Szerinte elhatározás kérdése, hogy tud-e valaki változni, ez csak azon múlik, van-e miért. A börtöncursillo volt az első vallási élménye. A bezártságban valamibe kapaszkodnia kellett, és úgy érzi, ilyen helyzetben az ember könnyebben fordul Istenhez: ő minden este imádkozik a zárkájában.
Egy másik fogvatartott, ­Eleonóra azt meséli, hogy csodálatosan szép élmény számára a zarándoklat. Mint mondja, ő korábban is hívő ember volt, de a bezártság miatt sok mindent átértékelt az életében, ma már másként gondolkodik, mint azelőtt. Jobban örül apró dolgoknak is, és tudja, hogy a családon, a szereteten kívül semmi másra nincs szüksége. A börtönben ő orgonál a szertartásokon. Kissé belém fagy a szó, amikor kiderül, hogy emberölésért tartják fogva. Nem nagyon merek tovább kérdezni. Don Matteo bizonyára tudná, mit kell ilyenkor mondani, nyíltan rákérdezne, pontosan hogyan történt ez a szörnyűség, és megtalálná az együttérzés vigasztaló szavait. Annyit azért sikerül megtudom, hogy Eleonóra nem szándékos emberölést követett el, az áldozat hozzátartozói meg is bocsátották, ami történt, ő maga pedig megtanult együtt élni mindazzal, amit visszafordítani már nem lehet. Ugyanakkor tudja, hogy húsz nap múlva, amikor szabadul, kint nehezebb lesz. Várja a család – mondja, és ezzel megerősíti Takács Péter márianosztrai főlelkész tanúságtételét, aki a családi kötelékek megtartó erejére hívta fel a figyelmet. Arra, hogy az élet zarándokútjának ezen a nehéz szakaszán mennyire fontos segíteni, támogatni egymást. Eleonóra az elmúlt tizen­egy nehéz évet együtt járta be a családjával. Várják haza, s a külvilágtól való félelme is enyhül ettől, így könnyebb hazatérni.
Bíró László püspök nagy együttérzéssel fordul a rabokhoz, otthonosan mozog közöttük, jobban hasonlít Don Matteóra, mint a kíváncsi riporterek. A szünetben történeteket mesél, harsány nevetés hallatszik ki a templomból. Barátságos, emberi gesztussal fordul a fogvatartottakhoz, nagy lelkesedésemet látva ugyanakkor bölcsességre int: azért nem kell mindent elhinni, kemény világ ez. Utal arra is, amit nem látunk, csak sejtünk a börtönökről: kegyetlen az élet ott bent, az uniformisban eltűnik a személy. Nehéz azoknak, akik meg akarnak változni. Igaz, már vannak kísérletek vallásos körzetek létrehozására, ahol egymás között élhetnek a megtért rabok.
A tábori püspökség mellett a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága a rendezvény szervezője. Nevükben Kovács Mihály ezredes köszönti a jelenlévőket. Intézményeikben a négy nagy felekezetből harmincöt lelkész teljesít szolgálatot. Elmondja, hogy a jelenlétük nagyon fontos, támogatja a fogvatartottak visszailleszkedését a társadalomba. Biztos abban, hogy akik hisznek, és istentiszteletekre, vallásos csoportokba járnak, azok jó helyen vannak, és erőt meríthetnek a hitükből. Hozzáteszi, hogy az állomány tagjaival, vagy­is a börtönben dolgozókkal is foglalkozni kell, hiszen nem egyszerű körülmények között végzik a munkájukat.
Bíró püspök éppen azt meséli nekünk, milyen nagy öröm számára, hogy már kétszer is tartottak zarándoklatot a börtönszemélyzet számára. Ha ők maguk is átélik ezt a vallásos élményt, sokkal könnyebb együttműködniük a lelkészekkel.
A zarándoklat célja, hogy segítse a reintegrációt, amelyhez a társadalom fogadókészségére is szükség van. Fontos volna, hogy a híradások tudatosítsák az emberekben: a világot nem lehet jókra és rosszakra felosztani. A legtöbben nehezen értik meg Jézus példabeszédét, amely arról szól, hogy a konkoly és a búza együtt növekszik. A börtönben ülők közül nem mindenki tartozik a konkoly közé, és kint sem mindenki a búzához.
A délutáni programon, a kérdezz-felelek során a püspök a fogvatartottakkal is igyekszik megértetni ezt. Tevékeny szeretetre, a hitük tovább­adására biztatja őket, mondván, soha nem lehet tudni, mikor talál el valakit egy-egy szó. A szeretet mindig megérinti a másikat, és akkor könnyebben odafigyel arra, amit mondunk. Elmesél egy történetet is: Egy sorkatona látványosan utálta a kispapokat, akik a kötelező katonai szolgálat ideje alatt rendszeresen összegyűltek imádkozni. Egyszer karácsony után a lelkipásztornak készülő társai vittek neki néhány narancsot. A katona sírva fakadt. Elmondta, hogy állami gondozott volt, és soha senkitől nem kapott még narancsot. Ettől az élménytől egészen megváltozott. Ilyen a börtönmisszió, amit egymás között végezhetnek a fogságukat töltők – segített a püspök konkrét példával is megvilágítani, mit jelent a szolgáló Isten tanítványának lenni.
A Cursillo közösség képes segíteni a szabaduló visszailleszkedését a társadalomba, ami nehéz feladat – hangsúlyozza a püspök. Fontos ez, mert a család, a környezet gyakran elfárad. Bíró László mesél nekünk egy férfiról, aki valóban meg akart változni, de senki sem bízott benne. A szabadulása után hajléktalanként élt. A rendőrség azonnal őt gyanúsította egy újabb kasszafúrással, s a bizalmatlanság légkörében, támogató család, közösség híján végül engedett a régi banda hívásának, és ismét bűnelkövetővé vált.
A fogvatartottakhoz intézett utolsó szó a remény szava volt: „Soha ne feledjétek a reményt! Nem kell szabadulni ahhoz, hogy belül megváltozzunk” – biztatta a zarándokokat a püspök, mielőtt áldását adta rájuk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..