Embertárs

A közeljövőben szentté avathatják Boldog IX. Piusz pápát

A közeljövőben szentté avathatják Boldog IX. Piusz pápát

A Giovanni Maria Mastai-Ferretti néven született Boldog IX. Piusz volt a pápaság történetében a leghosszabb ideig – harminckét évig (1846–1878) – regnáló pápa. A posztulátor az olasz Agensir hírügynökségnek elmondta: „Olyan gyorsan halad előre a kanonizációs folyamat, hogy gondoskodtam a római templomban eltemetett pápa testének újbóli exhumálásáról, ez még a nyáron megtörténik. És nemcsak ez: szeretném felújíttatni a kriptát is.” Hozzátette: Lourdes-ban imádkozott a Szűzanyához, aki emlékeztette arra, hogy IX. Piusz hirdette ki szeplőtelennek az egész világ előtt, és arra kérte őt, hogy segítsen a szentté avatásában. Liberati elmondta, hogy IX. Piusz a pápasága alatt százharminchárom új püspöki széket alapított és ötven vikariátust hozott létre a missziós területeken. Védelmébe vett elnyomott népeket, a lengyeleket és Latin-Amerika őslakóit. Nagy hatású egyházfő volt, aki egy nehéz történelmi korban került a hanyatló pápai állam élére, egy olyan időszakban, amikor az Egyház elvesztette gazdasági hatalmát. IX. Piusz megértette az új idők szavát, igyekezett értelmezni azt, és annak megfelelően cselekedni.

Forrás és fotó: Vatican News
Fordította: Thullner Zsuzsanna

Ifjúsági virrasztás Máriapócson

Ifjúsági virrasztás Máriapócson

Fotó: Gazdag Tibor

 

Elsőként Kocsis Dániel, a nyíregyházi Szent Miklós-székesegyház káplánja és a Nyíregyházi Egyházmegye ifjúsági megbízottja tartott előadást A kereszt a mi életünkben címmel.
Ezt követően a Szent Kereszt akatiszt énekei hangzottak fel Kovács Csaba parókus, a Szent Miklós Görögkatolikus Gimnázium lelki igazgatója vezetésével, aki az állva végzett imádság után bemutatta Máriapócs spiritualitását, és ismertette a kegyhely történetét. A virrasztás első részét Trella Tibor, a nagykállói Korányi Frigyes Görögkatolikus Gimnázium és Kollégium lelki- vezetője zárta. Előadásában a kereszt mélységeit az ikonográfia motívumai és a bizánci himnuszköltők alkotásai segítségével mutatta be a fiataloknak.
Az est második szakasza ismerkedő játékokkal indult a rendezvényház nagytermében, majd közös étkezés, beszélgetés következett. Az éjszakai virrasztás csúcspontjára, egyben utolsó részére ismételten a templomban került sor. Az erre az alkalomra összeállt zenekar énekszóval és halk kísérettel segítette a ráhangolódást egymásra és Istenre.
Ezt követően a fiatalok szimbolikusan Krisztus keresztje elé helyezték kérő, hálaadó és felajánló imáikat.

Forrás: Grunda Dávid/Nyíregyházi Egyházmegye

Villanófényben Czap Zsolt

Villanófényben Czap Zsolt

Fotó: Merényi Zita

 

Ha Czap Zsolt atya nevére rákeresünk a világhálón, az első találatok egyike egy tandemugrást bemutató videó­fel­vétel lesz. Ezt az élményt aján­dékba kapta a plébániai közössége tagjaitól, amikor Pestszentlőrinc-Szeme­re­te­lep­ről Pesterzsébetre helyezték. „Jól ismernek a híveim” – fűzi hozzá magyarázatként Zsolt atya, aki szereti a magasságokat. Szabadidejében nemcsak ő jár falat és sziklát mászni, hanem a hittanosait is viszi magával. „Hetente megyek, télen terembe, nyáron a szabadba. A falmászás koncentrációs játék is. Amikor az ember egy falon lóg, elfelejt minden mást. Ez nagyszerű kikapcsolódás, ugyanakkor nagy fizikai meg­erőltetést is jelent.” Zsolt atya szerint fontos a mozgás, mert a pap nem fizikai munkát végez. „A testünk kincs. Jézus magára vette emberségünket, a testünket is. Azzal is foglalkozni kell. Az egészség test és lélek harmóniája.”
Szükség is van a kikapcsolódásra, Zsolt atya ugyanis fáradhatatlan a szolgálatban – mondja az egyik munkatársa. Ő maga pedig arról beszél, hogy munkájában az ifjúságra, a közösségépítésre és az evangelizációra helyezi a hangsúlyt. „A kereszténységben nagyon fontosnak érzem a közösségi dimenziót, magam is tagja vagyok egy papi körnek. Minden kedden reggeli a papokkal, gyakran közös ebéd a munkatársakkal, hetente ifjúsági és felnőtt­csoportok a plébánián, jegyes­kurzus, hittanos hétvégék, sze­mélyes beszélgetések. A papi közösségben nemcsak az örömeinket és a bánatainkat tudjuk megosztani egymással. Közös nyári táborokat, bálokat, hittanórákat, ifjúsági napokat tartunk, amelyek összehozzák a plébániáink fiatalságát, nem egy házasság is így köttetett” – meséli.
A közösségi jelenlétet és a lelkigondozást hivatott segíteni a tavaly indult mentálhigiénés képzés. „Érdemes szellemi kihívásokat vállalni az életben. A tanulás segít az önismeretben, és lehetőséget ad a reflexióra. Negyven fölött jó visszatekinteni arra, hogy mi történt az ember életének első felében.”
Szívesen mesél a kezdetekről: Kisgyerek volt, amikor felbomlott a szülei házassága. Édesanyja ezután fordult vissza a hithez, és gyermeke is templomba járó lett. Zsolt atya kisiskolás korától szívesen vállalta a ministrálást, szerette a hittanokat. „Benne éltem a liturgiában, volt olyan időszak, amikor naponta jártam misére a barátommal. Ez volt az esti programunk.” Szülővárosa, Nyergesújfalu káplános hely volt, és ez sokat jelentett a fiataloknak. „Nyáron táborozni mentünk, rendszeresek voltak a túrák is, és ezek az alkalmak nagy hatással voltak rám. Én is sok mindent átvettem ebből a gyakorlatból.”
A gépészeti technikumban továbbtanuló fiú életében némileg háttérbe szorult a vallásgyakorlás, de megmaradt a kapcsolata a plébániával. Nem jutott be az egyetemre, és egy rosszul sikerült műtét miatt hosszú kórházi kezelésre szorult. Így a technikusi vizsga és az érettségi után munkába állt. De nem adta fel továbbtanulási szándékát, egy évvel később fel is vették a műszaki főiskolára. Ekkor követezett be az életében a nagy fordulat. Zsolt atya közösségével részt vett II. János Pál pápa Népstadion-beli szentmiséjén, és ez óriási hatással volt rá. „Ott eldöntöttem, jó keresztény leszek, mindenkit szeretni fogok. Világossá vált számomra, hogy csak szeretetben érdemes élni, hiszen ­Isten a szeretet, és ezt nagyon komolyan kell venni.” Ezzel a tudatossággal kezdte el a főiskolát. „Megváltozott bennem valami. Hittanra jártam, ifjúsági közösségvezetői tanfolyamot végeztem, és sok minden történt velem akkoriban, ami mélyítette a hittel való kapcsolatomat.” Bár szerette a főiskolát, mégis valami belső nyugtalanság élt benne. „Magamnak sem tudtam megfogalmazni, mi ez. Egyszer egy mise után imádkoztam, és nagy békességet éreztem. Tisztán és világosan megszólalt bennem egy hang: legyél pap. Nem akartam engedelmeskedni a hívásnak, háromnegyed évig tartott a visszakozás. Aztán beszéltem a kétségeimről és a kérdéseimről egy pappal. Felmerült bennem a gondolat, hogy érdemes-e befejeznem a főiskolát. Az akkori hitoktatónk, Kállay Emil atya biztatott, szerezzem meg a diplomát, mert erkölcsi tartást ad, ha az ember befejez valamit, amit elkezdett.” Zsolt atya így elvégezte a főiskolát, de már nagyon várta a szemináriumot. „Vágytam arra, hogy végre rend legyen az életemben, és örültem, hogy teológiát tanulhatok.”
A szemináriumi évekre visszaemlékezve dicséri az évfolyamát, az összetartást, a vidám együttléteket, de bevallja, az utolsó évben már örült, hogy vége. Meglátása szerint sokat jelent a növendékeknek a rend és a fegyelem. Nagy segítség, hogy nyugodtan tanulhatnak, hiszen főznek, mosnak rájuk. „Ugyanakkor ettől valahogy gyerek marad az ember. Egy ideig lehet élvezni ezt, de nem életszerű.” Zsolt atya papi életében fontosnak tartja az öngondoskodást, csak a takarításba és a vasalásba engedi, hogy besegítsenek. A főzés pedig egyenesen kikapcsolódást jelent számára.
Tevékeny életet él, így nem­igen vannak tipikus napjai. Éppen ezért a reggel mindig kitüntetett idő a számára. „Korán kelek, és bevackolom magam az ágy sarkába egy fél- órára. Ilyenkor igyekszem csendben jelen lenni magamban, az életemben. Nem feltétlenül ima ez, de rendeződnek a gondolataim. Utána szentmise és zsolozsma következik. Ez a gyakorlat stabilitást ad, és a kapcsolataim mellett ez jelenti számomra az erőforrást.”
Napjai gerincét a liturgia mellett hittanok, közösségi alkalmak – ifjúsági, felnőtt-, család- és kateku­men­cso­portok –, jegyesoktatás, hittanos hétvégék, gyóntatás és személyes beszélgetések jelentik. Pest­erzsébeten az ő lelkipásztori szolgálata idején erősödött meg a templomhoz való kötődés. Hat-hétszázan járnak a vasárnapi szentmisékre, és a hívek között egyre több a gyerek, a fiatal. Vállalkozói felajánlásból, a hívek adományából és az egyházmegye támogatásával a plébánia mellett most épül a közösségi házuk, amely a pesterzsébeti, a kertvárosból és a lakótelepről érkező híveknek is otthona lesz.
A papot erős közösségi háló tartja, Zsolt atya szerint még­is a magány a legnehezebb a hivatásában. „Elhibázott dolog lenne azon keseregni, hogy egyedül vagyok. Abból kell kiindulnom, hogy mit tehetek magamért. Igyekszem jó kapcsolatokat kiépíteni, ez rajtam is múlik.” Czap Zsolt tudja, a papi pálya küzdelmes, de vallja, ez az ő útja, és keresi, miként élhető meg szépen a cölibátus, amely „szépségekkel és nehézségekkel jár, változó arányban”.

Magyar ásatások Szíriában

Magyar ásatások Szíriában

Major Balázs 2007 óta vezet ásatásokat a szíriai partvidéken: legfőképpen Margat várát kutatja, amely 1185 és 1287 között az ispotályos lovagok – a későbbi máltai lovagrend – regionális központja volt. A várnál végzett régészeti kutatásokról szóló római előadáson a nagymester helyettese, Fra’ Giacomo Dalla Torre is jelen volt. A programot Magyarország Szentszéki Nagykövetsége és a Szuverén Máltai Lovagrend szervezte a rend nagymagisztériumával közösen. Major Balázs a vár stratégiai jelentőségéről beszélt fényképekkel illusztrált előadásában. Rajzok segítségével bemutatta Margat várának, ennek a megerősített citadellának az építészeti struktúráját, ismertette a különböző várrészek funkcióit és az erődítménynek az adott kor viszonyaihoz képest igen fejlett vízvezetékrendszerét, valamint konyháját. A várkápolnában falfreskósorozatot találtak – többek között Keresztelő Szent János lefejezéséről –, amely minden bizonnyal európai festő alkotása. E falfestményeket a Szíriában található legfontosabb XIII. századbeli freskóknak tartják – hangzott el a római előadáson. A régész beszélt II. András magyar király 1217. évi szíriai katonai expedíciójáról, továbbá arról, hogy a király az ispotályosok két nagy szíriai várának – Margatnak és Krak des Cheva­liers-nak – jelentős pénzbeli adományt biztosított, hogy megerősítse stratégiai szerepüket. Habsburg-Lotharingiai Eduárd, Magyarország szent­széki nagykövete a kö­vetkező szavakkal mutatta be Major Balázs professzort: „Nemcsak kiváló régész, hanem eminens példája a Magyarországot és a máltai rendet összekötő erős szálaknak.” A Rómában tartott rendezvényen elhangzott: a magyar kormány támogatásának köszönhetően az ásatásokban kétszáznyolcvankét szíriai diák is részt vehetett, akik ösztöndíjhoz jutottak Magyarországon. Ezek a fiatalok jelentik a reményt, hogy Szíriában egyszer megújul a régészet, és az ispotályos lovagok történelmi és kulturális hagyatékát méltón megőrzik.

Forrás és fotó: mmlsz.hu

A sportban is összetartozunk

A sportban is összetartozunk

Fotó: Lambert Attila

Egy nemzetközi verseny szellemiségétől, hangulatától inspirálva hozták létre katolikus iskolák testnevelői a Katolikus Iskolák Diáksport Szövetségét 1993-ban. A KIDS évente megrendezett versenyei a mozgás, az összetartozás öröméről is szólnak. Magó Kinga szakmai elnökkel beszélgettünk.

Milyen indíttatásból jött létre a KIDS?

– A piarista oktatási intézményeket 1992-ben meghívta egy olaszországi versenyére a katolikus iskolákat tömörítő nemzetközi sportszövetség, a FISEC. Hatalmas dzsembori volt, és a testnevelőket annyira megfogta a hangulata, hogy elhatározták, Magyarországon is szövetségi összefogással igyekeznek majd erősíteni a katolikus iskolák sportéletét. 1989-től sorra alakultak az újabb és újabb intézmények, és a testnevelők azzal szembesültek, hogy kicsi tornaterem, szedett-vedett felszerelés. A Magyar Diáksport Szövetség versenyrendszerébe a katolikus iskolák nem tudtak bekapcsolódni, a lehetőségeik nem voltak megfelelőek ahhoz, hogy esélyük legyen a feljutásos rendszerű versenyeken. De sportélet természetesen ezekben az intézményekben is létezett, hiszen a katolikus iskolákban mindig is fontos volt a mozgás. Így született meg az ötlet, hogy jöjjünk össze évente egyszer, ismerjük meg egymást, mutassuk meg, hogy ezek vagyunk mi, és ilyen a katolikus szellemiség. Huszonnyolc iskola alapítóként csatlakozott a kezdeményezéshez.

A KIDS célja is a versenyeztetés. Miben más mégis, mint a Magyar Diáksport Szövetség?

– Valóban felmerülhet a kérdés, minek a KIDS, ha ott van az állami versenyrendszer. A kerületi versenyre elmehet a diák, és ha jó, tovább is juthat. De az csak egy verseny, ahol egyedül a győzelem számít. Ha megnyerte, megy tovább, ha nem, akkor számára véget ért a történet. Mi úgy szerettünk volna együtt sportolni, hogy ne a mindenáron való győzelem legyen a cél, hanem az együttlét. Az, hogy új kapcsolatokat alakítsunk ki, szurkoljunk egymásnak, közösen részt vegyünk egy szentmisén, és megmutathassa magát a fogadó iskola. A KIDS-ben egyszerre van jelen a katolikus egységünk és a sportban való összetartozásunk.

A kezdeti háromszázas versenyzői létszám mára háromezerre nőtt. Minek köszönhető ez?

– Évről évre nőtt a katolikus iskolák száma, és ezzel párhuzamosan a mi tagságunk is. A 2000-es évekig folyamatos volt a növekedés, egyre nagyobb létszámban vettek részt a diákok a versenyeken. Ezért ma már az évi egy alkalommal megrendezett nagy KIDS Kupa mellett, ahol a labdajátékoké a főszerep, több kisebb versenyünk is van. Sportágaink az atlétika, asztalitenisz, szertorna, úszás, sakk, mezei futás, kötélmászás, minitrampolin. Az évzáró kupa, a nagy rendezvény több napon át tart, sok a gyerek és a részt vevő iskola is. A program dzsembori jellegű.

A kis iskolák együtt versenyeznek a nagyokkal. Miért érdemes elmenni egy ilyen rendezvényre?

– Valóban, örök kérdés, hogy miért menjek el a kupára egy kezdő csapattal, amelyik várhatóan mindenkitől ki fog kapni. Nagyon jó, hogy az országos versenyre azok az iskolák is eljöhetnek, amelyekben csak tömegsport jelleggel van sportélet. Egy egész tanéven át motivációt jelenthet a gyerekeknek, hogy biztosan eljuthatnak az országos megmérettetésre, ahol ott lesznek a legjobbak is. Tavaly például eljött egy éppen akkor alakuló iskola. A teljesen kezdő játékosokból összeállítottak egy röplabdacsapatot. Tudásban nagyon távol álltak az elsőktől, de fegyelmezetten, nagy küzdeni akarással játszottak. Mindenkitől kikaptak, de még soha nem láttam csapatot, amelyik ilyen emelt fővel veszített volna. Látszott, hogy nagyon küzdöttek, és hogy egész évben erre az alkalomra készültek. Kikaptak, de mindent beletettek a mérkőzésekbe, és ez a lényeg. Az nem gond, ha az ellenfél a jobb. Azt tudomásul lehet venni. Ha minden tőlünk telhetőt megtettünk a győzelemért, akkor a vereség is értékes lehet. Ez az egésznek az értelme. Ott van például az úszás. Együtt versenyeznek azok a gyerekek, akik tanóra keretében úsznak, és azok, akik versenyszerűen, hetente hatszor. Aki nem versenyző, annak is nagy élményt jelenthet, hogy kipróbálhatja magát. És abban is van valami jó, hogy valaki megmutathatja, hol tart. Az iskolájában esetleg ő a legjobb, de kiderülhet, hogy egy széles mezőnyben már nem elég, amit tud. Ennek is van nevelő ereje, megmutatja, hogy van még mit fejlődni. És fontos felismerés lehet például valaki számára az is, hogy ha csak heti egyszer tud edzeni, az erre az eredményre elég, de milyen fantasztikus, hogy mások mennyi energiát tesznek bele a sportba!

Vannak sikertörténetek?

– Szívesen említem a saját csapatomat. Harmadikosként kezdtek kosarazni egy másik kollégával. Már akkor az volt az álmuk, hogy eljuthassanak egy KIDS-versenyre. Hetedikben már én edzettem őket, és el is mentünk. A mezőny vége felé végeztünk. Akkor eldöntötték, hogy egyszer szeretnék megnyerni. Kérték, hogy eddzünk többet. Nem volt megfelelő a tornatermünk, ezért a kérésükre béreltünk egyet, és esténként kosaraztunk. Amikor tizedikesek lettek, megnyerték a kupát. És ami még fontosabb, már leérettségiztek, de ma is együtt játszanak, heti egy este jöhetnek, és jönnek is. Életre szóló élményt jelentett nekik az iskolai kosarazás.

Milyen a KIDS nemzetközi elfogadottsága?

– Amikor a ’90-es években tagok lettünk, a FISEC épp leszállóágban volt. Négy nemzetközi versenyt is mi szerveztünk, kettőt Kecskeméten, kettőt Nyíregyházán. Hamar bekerültünk a nemzetközi elnökségbe, Vazul Zsolt személyében mi is delegáltunk elnökségi tagot. Perendy László atya pedig közel tíz éven át a pasztorális bizottság vezetője volt, ahol a versenyek lelki programjait állítják össze. Sokat jelentett a FISEC-ben a mi friss lendületünk, és az, hogy élő katolikus szellemiséget vittünk magunkkal. A jövő azonban nemzetközi szinten is bizonytalan. Haldoklik a szövetség, az ok leginkább a szekularizációban keresendő.

Részt tudnak venni nemzetközi versenyeken?

– Sajnos nagyon költséges a részvétel, de időről időre azért kiutaznak egy-egy versenyre a diákjaink. A kijutók mindig szépen szerepeltek. Úszóink rendszeresen nyernek, de az atlétáink is éremszerzők. A csapatjátékban is megerősödtek az iskoláink, a Fráter kosarasai például eljutottak Franciaországba. Keressük a forrást, az Erasmus+ nemzetközi kapcsolatok programja segíthet. Motiváló tényező lenne, ha a kupagyőztes támogatással kimehetne a nemzetközi versenyre.

Mennyire erős nálunk a lelkiségi szál?

– Aki részt vesz a szentmiséken, az láthatóan szívvel-lélekkel teszi. Tudja, miért fontos ez. Örülök, hogy az elnökünk, Török Csaba meg tudja szólítani a gyerekeket. Úgy kapcsolja össze a rendezvényeket a hitünk tartalmaival, hogy az megérinti őket.

Miből tartja fenn magát a szövetség?

– Kezdetben a sportcélú állami támogatásból évente és gyerekenként ezer forintot kapott a KIDS. Aztán még ez a forrás is megszűnt. Volt tíz nagyon ínséges évünk, amikor az iskolák teljesen önzetlenül vállalták fel a verseny megrendezését. Így tudott fennmaradni az egyesület. Az utóbbi időben pályázati forrásból működünk, az elmúlt két évben több lehetőségünk is nyílt, ezért színvonalas versenyeket tudtunk szervezni, a gyerekeknek ajándékot adtunk, és idén először a testnevelőket is meg tudtuk jutalmazni. Ma a kétszázötven körüli katolikus iskolából mint­egy hatvan tagja a szövetségnek.

Melyek a jelen legfontosabb feladatai?

– Főként az, hogy megismertessük magunkat, és erősítsük a katolikus iskolákban a sport megbecsültségét. Az elmúlt húsz évben alig voltunk jelen a médiában, amióta Csaba atya az elnök, ez a helyzet is sokat javult. Együttműködés alakult ki a Katolikus Pedagógiai Intézettel is. Versenyeink megjelennek a honlapjukon, és lehetőségünk nyílt arra, hogy az iskolaigazgatóknak bemutathassuk a KIDS-et. Hírlevelünk is van már, az iskolákat így tájékoztatjuk a programokról. A honlapunkon elérhető a versenynaptár és egy nevezési felület. A Facebook-oldalunkon meghirdetünk minden versenyt, és jelen vagyunk a Twitteren, az Instagramon is. Ami a megbecsültséget illeti, azért küzdünk, hogy egy KIDS Kupa-győzelem ugyanolyan értékesnek számítson, mint egy matematikaversenyen elért első helyezés.

Bízik abban, hogy jobb évek jönnek?

– Húsz éven át az édesapám volt a KIDS-iroda egy személyben. Ma többen is dolgozunk a szövetségben: az elnökség tagjai és az irodai munkatársak is. Olyan fiatalokkal bővült a csapat, akik maguk is versenyeztek a KIDS-ben, szívügyük a jövőnk, és beleteszik a munkába azt a pluszt, amit csak az tud, akinek fontos ez az ügy. Úgy gondolom, ez az életben maradás legfőbb feltétele.
Mit terveznek a jubileum alkalmából?
– Idén egy éppen jubileumát ünneplő iskola rendezi a kupát, Kisvárdán. Ez az iskola is az alapítók közé tartozik, nagy a versenyszervezési tapasztalatuk, így nagyon színvonalas verseny várható. Mivel az ország keleti csücskébe nehéz az eljutás, örülnénk, ha a fenntartók támogatni tudnák az iskolákat az utazásban. És szeretnénk minden gyereket megajándékozni, hogy legyen emlékük a versenyről. Kiadunk egy jubileumi évkönyvet is, és ünnepi közgyűlést tartunk, amelyre meghívjuk az elmúlt huszonöt év versenyszervezőit és kiemelkedő versenyzőit.

Püspökségi területre helyezik át Szent II. János Pál pápa szobrát

Püspökségi területre helyezik át Szent II. János Pál pápa szobrát

A kilencezer lakosú franciaországi kisváros önkormányzata március elsején szavazott arról, hogy átadja az Egyháznak az emlékművet, amelyet tizenkét évvel ezelőtt állítottak fel a városháza melletti parkolóban. Egy, most nyilvánosságra hozott dokumentum szerint a vannes-i püspökség vállalja, hogy a műemléket, amelyet 2006-ban Zurab Cereteli orosz szobrász adományozott Plor­mel városának, tulajdonba veszi és áthelyezi magánterületre. „A két fél közötti megállapodás értelmében a szobrot húszezer eurós áron adja át a város az Egyháznak ” – olvasható a dokumentumban. Az önkormányzati jóváhagyást követően a köztéri alkotást – a Katolikus Egyház költségére – mintegy tizenöt méterrel helyezik arrébb egy, a parkoló mellett álló katolikus középiskolához tartozó területre, ahol továbbra is látható és látogatható lesz a közterületről is. A szobor tetején egy 7,5 méter magas kereszt található, amely ellen már a 2006-os szoboravatás előtt tiltakoztak a városban, mondván, az sérti a francia közélet és közterület vallási semlegességének alkotmányos elvét. A közigazgatási legfelső bíróság szerepét betöltő francia államtanács 2017. október 25-én rendelte el a kereszt eltávolítását a lengyel pápa tiszteletére állított emlékműről. A törvényszék az Egyház és az állam szétválasztásáról rendelkező 1905. évi törvényre hivatkozva – amely tiltja vallási szimbólumok közterekre történő kihelyezését – úgy határozott, hogy Zurab Cereteli alkotásáról hat hónapon belül el kell távolítani a keresztet, különben az egész emlékművet lebontják. A szobor egyházi területre történő áthelyezésével az alkotás jogi helyzete rendeződik végre.

Nagyböjti lelkinapot tartottak Veszprémben

Nagyböjti lelkinapot tartottak Veszprémben

A szentmise főcelebránsa Márfi Gyula veszprémi érsek volt, Fodor János, a főegyházmegye családreferens papja koncelebrált. A főpásztor szentbeszédben a tékozló fiú hazatérésének történetéhez kapcsolódva elmondta, hogy sok fiatal nem értékeli, amit a szüleitől vagy az államtól kap. Tanulmányaik végeztével jó néhányan rögtön külföldre mennek a nagyobb fizetés reményében, semmit nem adnak vissza az országnak abból, amit kaptak, nem ismerik a hála érzését, nem akarnak idehaza dolgozni és tenni a jót.
A tékozló fiú evangéliumi története ma is aktuális. Rabul ejt minket a játék-, az okos­te­lefon-, az internet-, a munka- vagy más szenvedély. Szenvedélyeink rabságában olyan mélyre juthatunk, hogy már semmi sem okoz számunkra örömet. Mert a bűn elvakítja és nyomorba dönti az embert. De ahogy a bibliai példa is mutatja, nyitva áll előttünk a lehetőség a megtérésre, hogy újból rátaláljunk a jó útra. Kérdés, hogy tudunk-e bocsánatot kérni szüleinktől, barátainktól, a mennyei Atyától. Ahogy a tékozló fiú irgalmas apja szeretettel fogadta elveszettnek hitt fiát, olyan szeretettel vár minket, eltévelyedetteket is az Atyaisten.
Darnai János atya, az iskola lelki igazgatója is jelen volt a programon, a nagyböjti készület részeként lehetőséget adott a családoknak a szentgyónásra. A szentmisét követően Magyar Lóránt mentálhigiénés szakember, diakónus elakadásainkról, élet­sza­kasz­vál­tá­saink­ról, útkereséseinkről beszélt. A boldog és hosszú élet japán titkának lényege, hogy megtaláljuk az életcélunkat. Ehhez a következő kérdéseket kell feltennünk magunknak: Mi lelkesít, mit szeretünk csinálni? Miben vagyunk tehetségesek, milyen talentumokat kaptunk a Jóistentől? Mire van szüksége a világnak belőlünk, mit igényelnek a körülöttünk élők? Mit honorálnának mások? Életünk rendeltetése, hogy e kérdésekre választ találjunk. A mi feladatunk, hogy csiszoljuk a gyémántjainkat, melyeket tehetségekként kaptunk, és csendben várjunk. Az időzítést bízzuk a Jóistenre. Magyar Lóránt úgy építette föl előadását, hogy az egyúttal egybecsengett a családpasztoráció idei jelmondatával: „Közeledjünk Krisztushoz, és ő utat mutat!” Amíg a felnőttek az életük értelmét fejtegető kérdésekre keresték válaszaikat, addig a gyermekek érdekes és játékos foglalkozásokon vehettek részt.

Forrás és fotó: Veszprémi Főegyházmegye

Elhunyt Szilágyi Vilma Mária kalocsai iskolanővér

Elhunyt Szilágyi Vilma Mária kalocsai iskolanővér

Vilma nővér 1926. november 25-én Budapesten, a VIII. kerületben született, ott is járt iskolába. Szülei siketek voltak. Egyetlen húgával, Izabellával fiatalon, titokban léptek be a Szent József Családja szerzetesközösségbe. Vilma nővér 1942 és 1949 között A Szív című folyóirat főszerkesztője mellett látott el titkári feladatokat. A szétszóratás után egy ideig egy cipőgyárban dolgozott, majd a Villamos Automatika Intézetben volt okleveles árszakértő. Testvérével 1951-ben titokban tettek el­ső­fo­gadalmat. Szüleikkel éltek, és munka után szeretetből nagycsaládokhoz jártak, hogy segítsenek a házimunkában, és hittant tanítsanak a gyerekeknek. A Ward Mária Hitoktatóképzőben szereztek hitoktatói képesítést.
Az 1960-as években szüleik siket barátai összefogtak, és hitoktatást, illetve lelki beszélgetést szerveztek. Évente két alkalommal egy pap rövid beszédet tartott nekik, amit Izabella és Vilma tolmácsoltak. Így kezdték meg szolgálatukat a hallássérültek körében, „hallhatóvá” tették számukra Isten igéjét.
1972 decemberétől Budapesten, később több vidéki városban is lehetőség nyílt arra, hogy szentmisét szervezzenek hallássérültek számára. Vilma nővérék még időskorukban is rendszeresen eljártak különböző vidéki városokba, hogy szentmiséken tolmácsoljanak, és segítsenek a siketek hitoktatásában. A siketek és nagyothallók, valamint a halmozottan fogyatékosok iskolájában évekig tartottak hittanórákat, s emellett felnőttekkel is foglalkoztak: felkészítették őket a szentségek vételére. Tolmácsoltak minden egyházi szertartáson, ahová csak hívták őket. Közösségi programokat, zarándoklatokat szerveztek siketeknek. Bejárták Európa nagy kegyhelyeinek többségét, Rómába és a Szentföldre is eljutottak. Havi rendszerességgel összeállították és kiadták a Hallássérült Hívek Hírlapját, és tolmácsként segítették a hallássérülteket hivatalos ügyeik intézésében.
Vilma nővér 1981-ben ment nyugdíjba, ezután a Katolikus Szeretetszolgálatnál dolgozott. Testvérével együtt kapcsolatba kerültek a kalocsai iskolanővérekkel, és 1990-ben Consummata nővér hívására csatlakoztak a világi rendhez, majd 1992-ben végleg beköltöztek a Mária utcai rendházba. Magukra öltötték a szerzetesi ruhát, és folytatták sajátos hivatásukat, a hallássérült-pasztorációt.
1996-ban tettek örökfogadalmat. Vilma nővér, amikor már kora és különféle betegségei miatt nem tudott részt venni a hallássérült-pasztorációban, a Mária utcai Szent Szív Otthonban a betegágyban fekvőket áldoztatta, beszélgetett velük, és sok időt töltött a kápolnában. Mindig segítőkész, szolgálatot vállaló nővér volt. Türelemmel viselte a cukorbetegségével együtt járó nehézségeket, látása és hallása fokozatos romlását. A teremtő Isten nem várta meg, míg teljesen erejét veszti, váratlanul magához szólította őt.

Forrás és fotó: Katolikus Hallássérült Pasztoráció