Keltsd életre a templomodat! – Boldogság

Egyszer volt, nem is olyan régen volt, a kapuvári Szent Anna-templom karzatán éldegélt egy apró pókocska. Fiatal, tapasztalatlan kis pókgyerek volt, aki szívesen hallgatta a miséket, az emberek imádságait.
Egyszer csak feltűnt neki, hogy azt a kellemes hangot, amit úgy szeret hallgatni, egy ideje nem hallja már. Mivel nemcsak kíváncsi, hanem bátor is volt a pókocskánk, elhatározta, hogy elindul kideríteni, hová is tűnt az a hang.
S itt álljunk meg egy pillanatra, kedves olvasó, mert biztosan nem tudod, de a pókok bizony azért üldögélnek annyit egy helyben, mert van egy különleges tulajdonságuk: beszélgetni tudnak a szobrokkal és a falfestményekkel. Persze nem szavakkal, mint az emberek. Nem, ők gondolatokkal, apró mozdulatokkal értetik meg magukat a falfestményekkel, a képekkel, a szoboralakokkal, akik szintén különös jelekkel válaszolnak nekik.
Pókocskánk tehát elindult nyomozóútjára. Az elsők, akikkel találkozott a Szent József-oltárnál, Szent István király és Szent Antal szobrai voltak. Finoman, nehogy tiszteletlennek tűnjön, megérintette a lábacskáival Szent István király szobrát.
– Nem szeretnélek zavarni meditálásodban, királyom, de én azt a szép hangot keresem, amelyet egy ideje nem hallottam már.
– Szép hang? Az emberek énekére gondolsz? Majd ha kezdődik a mise, gyönyörködhetsz benne – mondta bölcsen a király, s Szent Antal is mosolyogva bólogatott.
– Nem, én nem erre gondoltam – mondta a pókocska, és továbbindult.
Megállt Szent Rita festménye előtt, hosszan nézte a képet, és nagyot sóhajtott.
– Mi a baj, pókocska? – kérdezte a lehetetlen helyzeteket is megoldó Szent Rita.
– Régóta nem hallom már azt a fenséges hangot, azt a gyönyörűt, amitől a szívem úgy megtelik szeretettel.
– A templom tornyában lévő harangszóra gondolsz, pókocska? Amely mély kongásával hirdeti és dicsőíti a mi Urunkat?
– Nem, én nem rá gondoltam – szólt szomorúan főhősünk.
– Pedig a templomi harangszónál nincs szebb – szólalt meg az üvegablakból Árpád-házi Szent Erzsébet. Pókocskánk csak a fejét rázta, s olyan szomorú volt, hogy a győri Könnyező Szűzanya még egy csepp könnyet is hullatott érte.
Hősünk a lourdes-i barlangnál megállt, s a Szűzanyára nézve egyszerre elmúlt a szomorúsága.
– Nem adom fel – gondolta dacosan a kis pók, és átfutott a templom bal oldali hajójába.
A rózsafüzér-oltár mellett Keresztelő Szent János és Szent Mihály szobra állt. Félve arra sietett.
– Bocsánat a zavarásért – intett szelíden a lábacskáival. – Nem tudjátok, mi lehet az a gyönyörű hang, ami eltűnt, és sehol sem találom?
– Gyönyörű hang? – gondolkodott Keresztelő Szent János.
– Tudom már! – kiáltott fel Szent Mihály. – A kórus énekére gondolsz? Bizony annál nincs gyönyörűbb!
– Nem, én nem arra gondoltam – és sírásra görbült pókocskánk szája.
– Talán Tamás atya vagy Krisztián atya énekére gondolsz? – próbált segíteni Apor Vilmos püspök úr.
A kis pók ekkor már bizony elsírta magát, és elkeseredetten rohant a főoltár felé. A Fekete Madonna és Goretti Szent Mária még utánakiáltott, de ezt már nem hallotta meg.
A főoltárnál megpihent. Páduai Szent Antal kérdőn nézett rá:
– Mi lelt, pókocska?
– Keresem azt a szép hangot, amely mosolyt csal a szívembe, és mindig öröm fog el, ha megszólal.
– A gyermekek hangjára gondolsz? Ha meghallom a gyermekhangokat, az én szívemet is betölti a szeretet csodás érzése.
– Igen, az is szép, de én nem erre gondoltam.
– Akkor a templomi csengőre gondolhatsz – vette át a szót Szent Vendel, ki az oltár másik oldalán állt.
Pókocskánk csak a fejét rázta. – Nem, én nem rá gondoltam.
A főoltáron Szent Anna és Szent Joachim tanácstalanul nézett egymásra. Ám ekkor egy különös, kellemes érzés kerítette hatalmába a pókocskát.
– Ha hiszed, hogy megtalálod, amit keresel, meg is fogod találni. Légy kitartó és alázatos!
S a kis pókot egyszerre elöntötte a szeretet és a remény! Igen, megtalálom!
– Te a templom orgonájának hangját keresed oly kitartóan. A szent három nap miatt nem szólalt meg eddig, de ma este, meglásd, újra meghallod, s szívedet újra elöntheti a boldogság.
– Köszönöm, bárki is vagy. Igen, érzem, hogy ezt a hangot kerestem!
A templom összes festménye és szobra felvidult, hogy pókocskánk megtalálta az annyira áhított hangot.
Este aztán a kicsi pók újra meghallotta az orgona kellemes dallamát, a templom harangját, a hívek éneklését, a gyermekek csodás hangját, s úgy érezte, ennél szebbet még soha életében nem hallott, és ő a legboldogabb lény az egész világon.
Bérci Dorka, 7. osztály, a kapuvári Páli Szent Vince Katolikus Általános Iskola és Óvoda tanulója

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..