Embertárs

Eltávolítják a keresztet

Eltávolítják a keresztet

A francia Államtanács október 25-i döntésében úgy határozott, hogy a bretagne-i kisváros, Plormel főterén álló pápaszobor a helyén maradhat, de a tetején álló keresztet el kell távolítani. A köztéri alkotás kálváriája 2015-ben kezdődött, mint arról korábban többször beszámoltunk.
Az északnyugat-franciaországi Plormelben található emlékmű „elhelyezésénél és méreteinél fogva feltűnő jellegű, és mint ilyen, ellentétes a Francia Köztársaság világi jellegét előíró alkotmánnyal, valamint az Egyház és az állam kettéválasztásáról rendelkező 1905. évi törvénnyel” – indokolta 2015. májusi döntését a rennes-i közigazgatási bíróság. „Az ítéletből következően az emlékművet el kell távolítani a jelenlegi helyéről” – közölte a bíróság, amely hat hónapot adott a városnak a döntés végrehajtására.
Bár a közösségi médiában a szobor befogadásának még magyar támogatói oldala is létrejött, a bretagne-i kisvárosnak sem a jelenlegi, sem az egykori polgármestere, de még a helybeliek sem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy sor kerülne a tizenegy éve felállított szobor lebontására, elszállítására és más helyen történő felállítására. A városka lakóinak tiltakozásához korábban Hervé de Charette volt francia külügyminiszter is csatlakozott.
Az emlékmű, amely Zurab Cereteli grúz származású orosz képzőművész alkotása, egyfolytában viták középpontjában áll, amióta felállították a Szent II. János Pál téren.
A nantes-i közigazgatási bíróság 2015. december 15-én másodfokon hozott jogerős ítéletet, s ezzel hatályon kívül helyezte a korábbi ítéletét, amely II. János Pál pápa közterületen emelt emlékművének lebontására szólított fel. Ezt követően került az ügy a legfelsőbb jogi fórumra, az Államtanács elé, amely az Egyház és az állam szétválasztásáról rendelkező 1905. évi törvényre hivatkozva határozott az emlékművön található kereszt eltávolításáról, és helyben hagyta a nantes-i közigazgatási bíróság azon döntését, amely alapján a szobrot nem kell elbontani.

Forrás és fotó: La Croix

Vérré válik

Vérré válik

Fotó: Merényi Zita

 

Pannonhalmára tartva a borokról és a misebor készítéséről, ismérveiről, „problémájáról” beszélgetünk a kocsiban. A probléma abból származik, hogy a miseborra szigorú előírások vonatkoznak; az oltárra elvileg csak olyan bor kerülhet, amely ezeknek megfelel, ezért eleve ennek figyelembevételével kellene készülnie, és nem szabadna ötletszerűen bármilyen, éppen kéznél levő bort misebornak „kinevezni”. De melyek tételesen ezek az előírások? Ez a kérdés zavarba hoz bennünket, ezért telefonos segítséget kérünk a Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet munkatársától. Ő pedig sorolja: nem lehet gyümölcsbor, csak minimális ként tartalmazhat, nem lehet benne savnövelő szer, szí­ne­ző­ada­lék, hozzáadott víz és cukor.
A pincészet udvarára kicsap az erjedés illata, az irodákba, az emeletre tartva lepillantunk az „üvegen túli világba”, ahol a titokzatos folyamatok a hordók mélyén és hatalmas tartályokban lezajlanak. A fenti folyosón sorban oklevelek: ezüstérmes Rajnai Rizlingé, Chardonnay-é, Tri­col­lis Cuvée-é, csúcsborrá minősített Fűszeres Traminié. A másik oldalon laboratóriumnak tűnő szobák elmélyülten dolgozó emberekkel.
A tárgyalóban ülünk le Illés Tamás marketing- és kereskedelmi vezetővel. Tamás attól tart, hogy a szövege talán száraz lesz, ezért eljátszunk a gondolattal, hogy a cikknek azt a címet adjuk majd: Száraz szöveg, száraz borok. Ám aztán gyorsan elhárul ez a veszély, mert nagyon színesen válaszolgat a kérdéseinkre.
Az egyházi előírások betartásán túl Pannonhalmán az újbor Szent Márton-, majd Szent János-napi megáldása november 11-én és december 27-én, végül a Szent Vince-napi (január 22-ei), mintegy harminc kilométeres dűlőjárás, az újbor egy-egy palackjának a tőkékre öntése is mind fontos elem, a bor szakrális jelentőségét hangsúlyozó esemény. A különleges tisztelet kifejezései, amelyek itt sok évszázad óta a hagyomány részei. 2005 óta alapboruk, a hetvenöt-nyolcvanezer palackkal készülő Tricollis Cuvée „a” pannonhalmi misebor, amely belesimul a portfólióba, és csak belső használatra szánt palackjait címkézik miseborként. Magán viseli a termőtáj jellegzetességeit: virágos illat, friss, gyümölcsös aromák, ropogós savkészlet jellemzik, ár-érték arányban verhetetlen. Ezt szeretnék minél szélesebb körben népszerűvé tenni. Az az üzleti filozófiájuk, hogy elérhető áron kínáljanak jó minőséget. „Luxusborokat” nem akarnak készíteni, mert a luxus szó mindig egy elitnek szól, és eleve kizár másokat. Ők ezzel szemben, a főapát kedves gondolatával összhangban, a közösségteremtés médiumaként gondolnak a borra, amely hidat épít szent és profán között, és összehozza az embereket.
Beszélgetésünk itt kissé csapongóvá válik, de örülünk a fejleménynek, mert egy kicsit eltávolodunk a szigorú szakmai részletektől, és a több mint ezeréves múltba rohanunk vissza. 996-ba, amikor Géza fejedelem a borkészítéshez is értő, a mediterrán kultúra hagyományait ismerő itáliai szerzeteseket hívott Magyarországra. Aztán néhány perc alatt az 1800-as évek filoxérajárványáig jutunk, amelyből Pannonhalma környékén sikerült a leghamarabb „kiugrani”, mivel a szerzetesek a szószékről oktatták a gazdákat a teendőkre. Végül a 2000-ben meghozott döntésekről esik szó, akkor kezdte ugyanis a rend visszavásárolni a korábban elvett régi ültetvényeket, majd dolgoztatta ki Gál Tiborral az új termelési technológiát és stratégiát. A pannonhalmi bor valamikor nagyon híres volt: egy Amszterdamból érkezett 1922-es távirat tanúsága szerint az ottani vevők el voltak ragadtatva a bencés nedűktől, és a kereskedő a drága francia borok alternatíváját látta bennük a holland piacon. A kiesett évtizedek romlása, a hagyomány megszakadása mára végleg a múlté; a pannonhalmi borokat újra világszerte ismerik és szeretik New Yorktól Tokióig; a legerősebben azonban most is Nyugat-Európában érdeklődnek irántuk. Ötven hektáron gazdálkodnak itt, évi háromszázötvenezer palack bort termelnek. Ennél többre nem is törekednek, mert az már erős kompromisszumokkal járna.

*

Beszélgetés után sétálni indulunk a pincészetben, megismerjük a szőlő feldolgozásának lépéseit, technológiáját, és megállunk a hatalmas erjesz­tőtartályok mellett, amelyekben az újbor van. Előttük sok-sok hordó: most fertőtlenítik őket ózonnal és kénnel. Tamás ezzel kapcsolatban hangsúlyozza: arányaiban még egy bébiételben is több kén van, mint a pannonhalmi borokban, vagyis ők aggályosan ügyelnek ennek az egyházi előírásnak a betartására.
Pannonhalma százezer látogatója közül legalább tíz itt is megfordul, részt vesz szakvezetéses sétán, borkóstoláson. A pincében negyvennyolc ember fér el, de már egyetlen jelentkezőt is készséggel fogadnak. Amikor ott vagyunk, éppen egy házaspár és vezetőjük ül a hosszú asztalnál néhány borospalack mellett.
A záróprogramunk a sokat emlegetett Tricollis Cuvée-vel való „személyes találkozás”: a kóstolás. Rizlingkarakterű, friss, citrusos, almás, nyári körtés, nagyon „életképes” bor, amely nem fárad el néhány hónap alatt, mondja Tamás. A könnyebb beszélgetésekhez ajánlják, teszi hozzá. Ezen eltöprengünk, elcsodálkozunk, és megkérdezzük, mi való akkor a „súlyosabb” beszélgetésekhez. Például a Hemina, válaszolja. Ez többek között a szőlő érettségi állapotától, a leszedés idejétől függ. Aztán a hemina jelentéséről mesél, amelyről senki sem tudja, hány deci, esetleg liter bort jelent. És azért nem, mert mindenkinek magának kell tudnia, mennyi az ő személyes heminája. A bencés bölcsesség szerint annyi, amennyi közelebb visz a Jóistenhez, és semmiképpen sem szakít el tőle. Vagyis: csak mértékkel!

Vicarius Dei, atletha Christi

Vicarius Dei, atletha Christi

Fotó: Merényi Zita

 

Az eseményen részt vett Bíró László tábori püspök és Makláry Ákos, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ) elnöke is. A konferenciát Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár nyitotta meg, majd Szabadhegÿ Kristóf, a Magyar Máltai Lovagok Szövetségének elnöke köszöntötte a megjelenteket. A máltai lovagrend jelmondata így szól: „Tuitio fidei et obsequium pauperum – A hit védelme és a szegények szolgálata.” Ez a kettő elválaszthatatlan, a hit védelméhez tudatosságra és tettrekészségre is szükség van. A konferencia egy több részből álló sorozat első állomása volt, a jövőben a család, az oktatás, a média és a gazdaság témáját fogják tüzetesebben megvizsgálni.
Török József, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának professzora előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy amikor az ispotályosok fegyvert fogtak, nem egy szerzetesrend kapott felhatalmazást a harcra. A lovagok feladata a hit védelmezőjeként a keresztény helyek megvédése lett. Napjainkban más veszélyek fenyegetik a kereszténységet és így a Katolikus Egyházat is. Az Egyháznak rá kell mutatnia az emberi személy lényegére, amelynek jelentőségét a kereszténység ismerte fel a legjobban. Az idők jeleit figyelembe véve emellett azt is látnunk kell, hogy a keresztény történelemszemlélet szerint Isten a történelem ura.
Bíró László tábori püspök szerint egy „kidőlő fa nagyobb zajt csap, mint egy egész erdő növekedése”. Ma a különféle együttélési formákat tartják pozitívnak, a családot a tradicionális jelzővel illetve bírálják, és nem beszélnek annak öröméről. Nekünk az erdő növekedésének hangját kell meghallanunk. Ha mindig a krízisről beszélünk, azzal magunk is megerősítjük a család hanyatlását.
„Család, mit mondasz magadról? Keresztény család, ki vagy te?” – teszi fel a kérdést Szent II. János Pál pápa. A család és az Egyház között megfelelések vannak: mindkettő ugyanabból a forrásból fakad. A család egy kis Egyház, az Egyház pedig egy nagy család. Sem az Egyház, sem a társadalom nem létezhet családok nélkül: a család öröme az egész társadalom öröme. Az Egyháznak fel kell fedeznie a családot, erre kell építenie evangelizációját. Ennek részeként az is fontos lépés lenne, ha a jövőben a jegyesoktatás nemcsak az esküvőre készítene fel, hanem a házasságra is.
Tokár Imre P. János OFM sze­rint a keresztény hit akkor jelentkezik teljes hatásában, amikor válságos időszakot élünk meg. Az utóbbi években több önkormányzat is jelezte, hogy szívesen átadná iskoláját az Egyháznak. Magyarországon lelki megújulásra van szükség, ebben szerepet vállal az a keresztény oktatás is, amely az emberi szívre hatva a személy fontosságát és a teremtett világ iránti felelősséget helyezi előtérbe.
Makláry Ákos, a KÉSZ elnöke a keresztény szervezetek kihívásairól szólva kiemelte, hogy Szent László uralkodásának fontos eleme volt az egyházszervezés. A KÉSZ ma is a Szent László által megerősített elvek mentén építkezik. Szikora József, a Magyar Katolikus Rádió főszerkesztője szerint a Katolikus Egyház feladata Isten Igéjének hirdetése, a liturgia végzése és a szeretetszolgálat. A média egyik útja az, hogy tudósít az Egyház e tevékenységeiről. „A média szóra és tettre szeretne serkenteni, feladata a szó szoros értelmében vett közszolgálat.” Baritz Sarolta Laura OP a keresztény gazdasági elveket ismertette. Mint elmondta, Szent László is így építette fel gazdaságpolitikáját, jellemzője az „erkölcsre épülő szakértelem” volt. Kásler Miklós, az Országos Onkológiai Intézet főigazgatója egy történelmi tablót vázolt fel Szent István korától egészen Szent László és Könyves Kálmán uralkodásáig, míg Major Balázs, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezetője a keresztes háborúk okaira mutatott rá.
Dénes Zoltán, a Debreceni Egyetem címzetes docense Szent László tiszteletéről és a Szent László-év létrejöttéről beszélt, majd a konferencia végén Kozma Imre, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke mondott zárszót. Mint kiemelte, az egész Kárpát-medence keresztény örökségéért felelősek vagyunk. Az erkölcs a lélek egészsége, a hívő és erkölcsös ember pedig Isten szövetségese. Szent István – a szegletkő – és Szent László – a bástya – tevékenysége arra mutat rá, hogy a magyar ember képes az erkölcsös életre.

„Újjá kell születni”

„Újjá kell születni”

Fotó: Lambert Attila

 

Szita Károly kaposvári polgármester felidézte, hogy az 1991-ben demokratikusan megválasztott új Országgyűlés nyilvánította nemzeti ünneppé október 23-át.
„A naptár piros betűi csak a felszínen ringó piros bóják, a lényeg a felszín alatt van” – idézte Balás Béla püspök szavait a város vezetője, majd hozzátette: „A lényeg valóban a mélyben rejlik, de mi lenne velünk, szegény utazókkal, ha nem segítenének minket a végtelen és ismeretlen mélység felett, a felszínen ringó bóják? Ilyen, a követendő irányt mutató bójákat jelentenek számunkra a Szabadságért Kaposvár Emlékérem kitüntetettjei is.”
Szita Károly Balás Béla méltatásában kiemelte: a Kaposvári Egyházmegye első püspöke nemzedékének és hivatásának azon kiváló képviselői közé tartozik, akik a szabadság szellemét az elnyomás éveiben is megőrizték.

* * *

Balás Béla 1956-ban tizenöt esztendős kamaszként Budapesten élt, és kíváncsian figyelte a forradalmi eseményeket. Az általa „az emberség revolúciójának” tartott ’56-os forradalom napjairól korábban, püspöksége idején többször is mesélt a kaposvári katolikus gimnázium diákjainak. A forradalom hatvanadik
évfordulóján, 2016 októberében is felelevenítette emlékeit egy kerekasztal-beszélgetésen: „Felbolydult az egész város. Otthon, a konyhában szól a rádió szakadatlanul. Félóránként azt hallom: engedélyezik, betiltották, engedélyezik, betiltották. A tervezett nagygyűlésről van szó; a Bem-szoborhoz várnak mindenkit, a Műegyetemtől együtt vonulnak majd a lengyelekkel szolidaritást vállalva. (…) Óriási a tömeg, visszhangzanak a jelszavak, aztán kezd durvulni a helyzet. Újabb lövéssorozatok, a rádiónál csata. (…)” Balás Béla a lélek forradalmáról szólva kifejtette: „A forradalomnak három fázisa volt. Kitörni »könnyű«, főleg idehaza; magyar embernek könnyű forradalmat csinálni, ám jóval nehezebb győzni, és szinte lehetetlen megtartani a győzelmet. Ez azért van, mert a forradalom, ha mélyebben elemezzük, nem felforgatás. Az igazi forradalom az, amit Jézus magyaráz Nikodémusnak a János-evangélium harmadik fejezetében: nem elég születni, újjászületni kell. Reménytelen az a forradalom, amely nem belső meggyőződésből indul, a lélek száznyolcvan fokos fordulatával, teljes belső radikalizmussal” – idézte a Kaposvári Egyházmegye első püspökének szavait a Sonline.hu Somogy megyei hírportál.

Forrás: Sonline – Somogy megyei hírportál

Ahol a befogadás nem fellángolás

Ahol a befogadás nem fellángolás

Fotó: Lambert Attila

 

Egy kongói család gyermekei és egy afgán kisfiú tanulnak jelenleg a Patrona Hungariae Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium és Alapfokú Művészeti Iskolában, tavaly pedig egy iraki kurd család két gyermeke is járt ide. A gimnáziumi részt csak lányoknak tartják fenn, az egyetlen kislány, a kongói Christalline itt szeretné folytatni tanulmányait. A többieknek hatodik osztály után új iskolát kell keresniük – a beszélgetés során kiderül, hogy mint életük sok területén, ebben sem maradnak magukra, tanáraik és a befogadásukat előmozdító jezsuiták szívükön viselik sorsukat.
Miért fogad be menekült gyerekeket egy katolikus iskola? – Rubovszky Rita, a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont igazgatója elmondta, hogy Forrai Tamás akkori jezsuita tartományfőnök kérte meg őket, hogy fogadjanak be iskolájukba néhányat a Jezsuita Menekültszolgálat által pártfogolt családok gyermekei közül. Iraki és afgán gyermekekről volt szó. A kongói család később jött, ők is a jezsuiták és a Fokoláre mozgalom ajánlására. Közben egy budapesti egyházközség felkarolt egy kameruni családot, ők is jelezték, hogy ide íratnák be a gyerekeket. Ehhez természetesen előbb meg kell ismerniük őket, mint ahogy minden más gyerek esetében is történik.
Ebben az iskolában ez nem egy program, nem egy tudatos üzenet, és semmiképpen sem egy keresztény vagy politikai „termék” – hangsúlyozta az igazgatónő. A menekült gyerekek befogadása tökéletesen illeszkedik a nővérek több mint százötven éves rendi hitvallásába, abba, amit más országokban és a többi magyarországi intézményükben is tesznek. Az Egyház több évszázados tudása, karizmája ez: tudjuk, melyek azok a szerzetesrendek, energiák, amelyek mozgósíthatók, amikor segítséget kér valaki, aki a peremen él, ínséget szenved. A rendalapító, Gerhardinger Terézia anya a XIX. században Bajorországban a lányok iskoláztatását tűzte ki célul, mert akkor ők éltek a társadalom peremén. A jelenlegi épületben 1950-ben kezdődött el a gimnáziumi oktatás, egyike volt annak a nyolc szerzetesi iskolának, amely működhetett a szocializmus alatt. 1950-ben a katolikus középpolgárság, értelmiség, a vidéki gazdálkodók, az úgynevezett kulákok voltak a peremen. Ugyanabból a hivatástudatból vállalták el a nővérek, hogy iskolát indítanak a diktatúra idején, amilyen hivatástudatból ma befogadják a menekülteket, vagy romamissziót működtetnek Halmajugrán, Markazon, leánykollégiumokat tartanak fenn a Délvidéken. A menekültek befogadása nem egy fellángolás, hanem ebbe a lelki tartalomba illeszkedik bele. Ezért fogadták be a nővérek ezeket a gyerekeket, ezért biztosítanak számukra ingyen étkezést, vasárnapi ebédet, egy édesanyának pedig munkát.
Beszélgettünk tanárokkal és diákokkal, és mindegyik beszélgetésből az derült ki, hogy nagyon természetes módon élik meg ezt a helyzetet. Úgy működik minden, mint egy nagycsaládban: foglalkozni kell minden gyerekkel, minden családtaggal, a problémákat nem elhárítani, hanem kezelni kell, a leggyengébbeknek pedig különleges figyelemre van szükségük.
A gyerekekkel szóba elegyedve az a közösségi oldalakon látott rajz jutott eszembe, amelyen egy felnőtt és egy kisgyerek beszélget. „Az iskolátokba járnak külföldiek?” – kérdezi a felnőtt. Mire a gyermek csodálkozva válaszol: „Nem tudom. Az én iskolámba csak gyerekek járnak.”
Az afgán származású Hamid ötödik osztályos, olyan gyerek, mint bárki más, sok barátja van. Nem is nagyon érti a kérdést, amit fel szeretnék tenni neki a beilleszkedésről, inkább a nyelvi nehézségekre terelem a szót. Igen, eleinte voltak nyelvi nehézségei, de már azok sincsenek, remekül beszél magyarul. Több tanuló megfogalmazza: „Mi vagyunk a legjobb osztály, mert összetartóak vagyunk.” Mi tartja össze az osztályt? „A barátság, a közösség, hogy nagyon pozitívak vagyunk mindannyian, és segítjük egymást” – mondják.
Hamid osztályfőnökétől, Guzsvinecz Bernadettől megtudjuk, hogy sok nehézségen ment keresztül a kisfiú – konkrétumokat nem mond, talán ő tudja, de nem kérdezgeti a családot, a gyermeket sem. Hamid családja itt akar maradni, fontosnak tartják, hogy beilleszkedjenek. A szülők is tanulnak magyarul. Nyugodt légkört szerettek volna biztosítani a gyereküknek, azért íratták ebbe az iskolába. Jól beilleszkedett, csupa mosoly, csupa derű kisgyerek, könnyen befogadták a többiek, nem voltak előítéleteik. Ugyanolyan csintalansággal van tele, mint a többiek. Bár muszlim, részt vesz a szertartások nagy részén, a reggeli imákon örömmel viszi a gyertyát, időnként mond is imát.
Belucz Györgyné Ildikó, az általános iskola igazgatóhelyettese úgy látja, hogy az integráció útja sokszor menet közben, a tapasztalatok alapján alakul ki. A tanárok például úgy segítették az idegen anyanyelvű gyerekek – köztük egy Budapesten élő portugál kislány – alapvető szókincsének bővítését, hogy kiírták a tárgyakra a magyar nevüket – ez megtetszett a magyar anyanyelvű gyerekeknek, és kérték, írják fel angolul és németül is.
Az iskolába járnak nehéz körülmények között élő magyar gyerekek is, és a diákok nagyon érzékenyek társaik és mások problémái iránt is. A gyerekeket elsősorban az életnek kell nevelnünk, észre kell venniük ezeket a nehézségeket – hangsúlyozza az igazgatóhelyettes. Másokért is összefognak: amikor lakástűz volt az egyik családnál, és vidékre kellett költözniük egy időre, a nagyobbik gyereket befogadta egy másik család, hogy az iskolában maradhasson. Türelemmel, szeretettel segítenek tanulni az idegen anyanyelvűeknek is, akik kezdetben könnyített anyagot, rövid memoritereket tanulnak. Ők általában apránként mondanak el néhány dolgot az életükről, sokaknak kemény tapasztalataik vannak, találkoztak sok szenvedéssel, találkoztak a halállal is. A tanárok mind-
ezekre nem kérdeznek rá direkt módon. Isten végtelen kegyelme, hogy a sok traumát átélt gyerekek gyógyulnak, a többiek pedig nyitottak lesznek az elesettekre. Sokat tanulnak a nehéz sorsú magyar és a menekült gyerekektől is a többiek, megerősödik bennük a közösség érzése, a világot pedig akkor tudjuk jobbá tenni, ha közösségben vagyunk – vallja a pedagógus.
Megkérdezzük Christalline-t, a tizenegy éves kongói kislányt, hogy érzi magát az iskolában. Franciául mesél, de az óvoda szót már magyarul szövi bele a mondatba. Kongóban járt óvodába, az első három osztályt és a negyedik felét is ott végezte, de már Budapesten fejezte be. Kongóban nagyon szigorú az iskolarendszer – tudjuk meg. – Reggel héttől délután kettőig vannak bent az alsósok, egy negyedórás szünet van csak. A felsősök délután négy-öt óráig tartózkodnak az iskolában. A tanárok nem olyanok, mint a budapesti iskolában – mondja Christalline –, kevésbé érződik rajtuk, hogy szeretik a gyerekeket, és mindent azonnal büntetnek. Hatnapos iskola volt, mindennap más egyenruhát kellett hordaniuk. Hallotta, hogy a Patronában egyszer valaki azt mondta a tanárnak, hogy hagyja békén – ezért Kongóban már kirúgták volna. Látszik rajta, és el is mondja, hogy nagyon jól érzi magát ebben az iskolában, új otthonra talált magyar társai között. Örömmel meséli, hogy két magyar barátnőjénél tölti a szombatokat, együtt tanulnak, az egyik édesanya segít neki matematikát tanulni. Nyáron is sok időt töltött velük, még táborba is elvitték.
Rubovszky Rita felhívta a figyelmünket arra, hogy a kongói gyerekek hazát, nyelvet, többen közülük családot is váltottak, most mégis szerető közegben élnek, barátokra is találtak. Van olyan magyar gyerek, akiről nem készítenek riportot, de sohasem várja otthon szerető család – neki nehezebb a beilleszkedés. Nehéz az integráció, a tanárok hősök, ugyanakkor nem látjuk azt a hétköznapi hősiességet, amit a kevésbé egzotikus gyerekekkel gyakorolnak.
Ő maga igazgatóként a fenntartó iskolanővérek világi munkatársának érzi magát, közel áll hozzá a rend karizmája, hitvallása. Ezt a hitvallást kell lefordítani az iskolában, akár a magyar gyerekekkel, akár a menekültekkel foglalkozva. Azzal, hogy tud franciául, nagyon közel került Christalline és Francis családjához. Fontos ugyanakkor megtanulnia, hogy a segítő szakma szabályai szerint mennyire vonódjon bele a családok életébe. Meg kell tanulnia egyszerre mindent adni magából, mert keresztény lelkiismerete ezt diktálja, másrészt nem vonódni be annyira, hogy átlépje a határokat. Pótmamaszerepbe is került, mert a gyerekeknek erre szükségük van, nem mondhat nemet nekik. Ugyanakkor nem lehet a család főtanácsadója, aki magára vállalja a döntések terhét, és a saját gyermekétől sem veheti el az időt.
Az iskola sokat kap a befogadás által, ehhez azonban kell a befogadottak együttműködése – tette hozzá az igazgatónő. Ezek a családok itt akarnak maradni, szorgalmasan dolgoznak, elfogadnak minden közösségi szabályt. Különleges dolog az is, hogy a kongói család érkezésével az iskola közösségéhez eljutott a konkrétan átélt keresztényüldözés híre, amelyről korábban csak a médiából hallottak, és ott sem sokat.
Megtudjuk, hogy a Katolikus Karitász és az Emberi Erőforrások Minisztériuma is sokat segített, lehetővé tette, hogy felvegyenek valakit, aki ezekkel a gyerekekkel foglalkozik. Ez óriási segítség a kongói család esetében: van itt egy szociális munkás, aki beszél franciául, mellettük áll. A hétgyermekes családnak az ő segítségével tudták biztosítani a családi pótlékot, az adókedvezményt, az ingyenes étkezést. A Jezsuita Menekültszolgálat munkatársai is mellettük állnak, önkénteseik sokat segítenek, általuk sikerült lakást is szerezni. Nélkülük nem is tudnák vállalni – teszi hozzá. Az édesanya munkát is kapott az iskolában – tudjuk meg, de amikor vele szeretnénk interjúzni, éppen a munkája révén kicsit jobban belelátunk a helyzetébe: a feketemosogatóban dolgozik – a konyhát és az iskolát is fenntartó Boldogasszony Iskolanővérek biztosítanak munkát számára –, holott egyetemet végzett ápolónő, Kinshasában főnővér volt a kórházban. Szívesen dolgozik, de nagyon hiányzik az eredeti munkája, amelyet nyelvtudás hiányában egyelőre nem végezhet. Érezzük, hogy a család tragédiájának csak egy nagyon kicsiny részét látjuk a könnyeiben. Megrendítő hallgatni ezt a szép, szelíd, szomorú asszonyt, aki azt is elmondja, hogy a rózsafüzér imádkozása ad neki erőt. A család mind a hét gyermekkel naponta elmondja a rózsafüzért, az iskoláért és az őket befogadó nővérekért, Magyarországért is mindennap imádkoznak. A keresztényüldözés elől elmenekült család számára ez nagyon fontos.
Nagyon pozitív üzenetet hordoz, hogy a gyerekeket az osztályok nemcsak befogadták, hanem mindenki, a szülők is próbáltak segíteni: ruhát, bútort hoztak, berendezték az otthonukat, próbáltak munkát keresni a szülőknek. És ez a segítség folyamatos, szinte minden héten felajánlanak valamit.
Megtudjuk, hogy tavaly év végén a Te Deumon a kongói édesapa családja nevében megköszönte az iskola közösségének ezt az összefogást. Kimentek az oltárhoz, a szülők és a hét gyermek, szépen felöltözve álltak ott hétszáz ember előtt. Az édesapa hálája jeléül gyönyörű, zengő hangon elénekelt egy kongói spirituálét a befogadásról. Mindenki érezte, hogy itt valami komoly dolog történik – idézte fel Rubovszky Rita. Mi is éppen ezt éreztük a riport során végig: itt nagyon komoly dolog történik.
A Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal meghatározása szerint az a személy lehet menekült, aki faji, illetve vallási okok, nemzetiségi vagy meghatározott társadalmi csoporthoz tartozása, avagy politikai meggyőződése miatt hazájában üldöztetést szenvedett el, vagy ilyen üldöztetéstől megalapozottan fél, jelenleg Magyarország területén tartózkodik és menekültstátusz iránti kérelmet terjesztett elő.
A fent említett gyermekek családjai a befogadási eljárás hivatalos útját végigjárták, minden magyar hivatalos okmánnyal rendelkeznek, a magyar állam számukra a teljes befogadást biztosította.

Iskolaigazgatók találkozója Egerben

Iskolaigazgatók találkozója Egerben

A program kezdetén Juhász Ferenc, a helyi Egyházmegyei Katolikus Iskolai Főhatóság elnöke köszöntötte a jelenlévőket. Bemutatta az idei tanévtől egyházmegyei fenntartásba vett körömi iskola igazgatóját, továbbá az apci, a szerencsi és a mezőkövesdi intézmények új vezetőit.
Ternyák Csaba egri érsek elmélkedésében leszögezte: a katolikusság önmeghatározása azért fontos, hogy pontosan tudjuk, mi a feladatunk. „A katolikus szó azt jelenti: egyetemes – mind a teljesség, mind az épség vonatkozásában. A katolikus vallás az egész világra kiterjed, s a krisztusi tanítást közvetíti, változtatás nélkül. Egy zsinati megfogalmazást idézve az érsek hangsúlyozta: az Egyház katolikus, mert Krisztus az emberi nem egészéhez küldte, s így az Egyháznak és a főpásztoroknak minden emberhez küldetésük van. Mindez nagy felelősséget jelent” – mondta Ternyák Csaba. A program szakmai előadásokkal folytatódott.

Forrás és fotó: Egri Főegyházmegye

Az éhezés, a társadalmi konfliktusok és a klímaváltozás ellen

Az éhezés, a társadalmi konfliktusok és a klímaváltozás ellen

A Szentatya beszédében utalt a FAO 1945. október 16-i megalapítására. A szervezet akkor, a háború utáni zűrzavarban azt a célt tűzte maga elé, hogy a mezőgazdaság fejlesztése révén felszámolja az éhezést a világon. A feladat napjainkban nemcsak a szükséges élelem biztosítása, hanem főként a szükséges élelemhez való hozzájutás alapvető emberi jogának védelmezése. E kérdésen áll vagy bukik ma az egész nemzetközi intézmény hitelessége.
Ferenc pápa az élelmiszerigény növekedését tapasztalva elengedhetetlenül szükségesnek tartja, hogy a föld javai mindenkinek a rendelkezésére álljanak. „Van, aki szerint elegendő lenne csupán csökkenteni az éhes szájak számát. E megoldás hamis volta azonban rögtön megmutatkozik, ha a nagymértékű élelmiszer-pazarlásra gondolunk, és arra a fogyasztói magatartásra, amely eltékozolja az erőforrásokat. Csökkenteni valamit könnyű, ahhoz azonban, hogy osztozni tudjunk másokkal, meg kell térnünk, ez pedig odaadást igénylő feladat” – mutatott rá a pápa.
Az éhínség és a migráció kapcsolatának kérdésére utalva a Szentatya a megoldást abban látja, ha a probléma gyökeréig hatolunk. Az ENSZ és a civil társadalom különféle szervezetei által e témában folytatott kutatások egyöntetűen azt mutatják, hogy a két legfontosabb akadályt kell legyőzni: a társadalmi konfliktusokat és a klímaváltozást.
A konfliktusokat a nemzetközi jog eszközeivel előzzék meg vagy haladéktalanul oldják meg, „elkerülve, hogy elhúzódjanak, és nyomort, pusztulást okozzanak a társadalom szövetében” – fogalmazott a pápa, azokra a népekre utalva, amelyek immár évtizedek óta tartó háborúktól szenvednek. E konfliktusokat el lehetett volna kerülni, vagy legalábbis meg lehetett volna állítani. Ehelyett azonban egyre nagyobb a háborúk pusztító hatása. Az érintett területeken nem megfelelő az élelmiszer-ellátás, ezért az emberek kénytelenek elvándorolni. A megoldáshoz elengedhetetlen a jóakarat és párbeszéd.
A Szentatya szólt arról is, hogy naponta érzékeljük a klímaváltozás következményeit. Tudományos ismereteinknek köszönhetően tudjuk, hogyan kell szembenéznünk e problémákkal. A nemzetközi közösség ki is dolgozta az ehhez szükséges jogi eszközöket, például a párizsi klímaegyezményt, amelytől azonban többen kezdenek eltávolodni. Újra felüti a fejét a nyereségvágy, az ökoszisztémák kényes egyensúlyát figyelmen kívül hagyó gondatlanság és az az elbizakodott feltételezés, hogy manipulálhatjuk és ellenőrzésünk alatt tarthatjuk a bolygó korlátozott erőforrásait. Ezért szükség van arra, hogy újabb erőfeszítéseket tegyünk a konszenzus érdekében. Csak így kerülhetjük el a még tragikusabb következményeket, amelyek súlya továbbra is a legszegényebb, a legvédtelenebb emberekre nehezedik. A mi feladatunk, hogy változtatásokat javasoljunk az életstílusra, az erőforrások felhasználására, a termelésre és a fogyasztásra vonatkozóan. Ez utóbbi pazarló, sok élelmiszer kárba vész. Nem törődhetünk bele ebbe, nem mondhatjuk, hogy majd valaki más megoldja” ezt a gondot – fogalmazott a Szentatya.
Beszédében végül szorgalmazta, hogy a nemzetközi együttműködés nyelvezetébe vezessék be „a szeretet kategóriáját, amely alatt azt értjük: ingyenesség, egyenlő bánásmód, szolidaritás, az ajándékozás kultúrája, testvériesség, irgalmasság”.
(KI)

Istennel a „grundon”

Istennel a „grundon”

Fotó: Merényi Zita

 

A Kávéházi esték Tóni atyával programsorozat részeként elhangzott beszélgetésen – az estek hagyományát követve – először a családi háttér került szóba. Miklós nem mindennapi gyermekkort tudhat magáénak: hatan testvérek, az egyik bátyja örökbefogadott. „Ő az egyik legjobb barátom, és rengeteget tanultam tőle az integrációról” – mondta Miklós. A testvére cigány, mozgássérült és értelmi sérült.
Máshol is megtapasztalta a társadalmi különbségeket. Szülei munkája miatt tanítás után többnyire nem hazament, hanem – egyik húgával együtt – a budapesti Miklós utcai hajléktalanszállóra. „Amíg a szüleim az épület emeletén működő iskolában dolgoztak, addig mi a hajléktalanokra voltunk bízva. Sok örömöt, emberi találkozást és tudást kaptam tőlük. Miklós így emlékszik ezekre az évekre: „Szegények voltunk, de idillikus volt az életünk.”
Szülei válása azonban nehéz megpróbáltatást jelentett számára, ahogy az egész családnak is. Úgy érezte, összedőlt az életében minden, ami biztos. Ez volt az az időszak, amikor a gyermekként örökölt vallás személyes hitté vált benne. „Jártam templomba, ministráltam, de egy gyereknek nincs igazán szüksége Istenre, hiszen természetes módon magában hordozza őt. Önző dolog, de az ember akkor találja meg Istent, amikor szüksége van rá, amikor veszteség éri, és rájön: kell, hogy a dolgoknak valami mélyebb értelmük legyen. Nekem tizen­öt-tizenhat éves koromban lett szükségem Istenre, amikor úgy éreztem, a helyzeten, amelybe kerültem, ember már nem tud segíteni. Mindenki mást gondol Istenről, és ugyanaz az ember is mindennap mást érezhet vele kapcsolatban, de ami a lényeg: ő biztos, stabil, van.”
Ez volt a hivatáskeresésének időszaka is. „Kiskoromban régész, űrhajós, a szüleim után tanár, majd pszichológus és pap is akartam lenni” – mesélte Miklós. Végül mindent megváltoztatott egy színházi előadás: a Pesti Színház Az ünnep című darabja.
„A jó színház szakrális: amikor valami olyat érzünk – együtt, közösségként –, amit nem tudunk szavakkal kifejezni, de tudjuk, hogy ott van. Ez az az állapot, amikor az ember a »gyomrából él«, amikor a felesleges dolgok leválnak az életünkről, és kikristályosodik, hogy mi a fontos – ez általában a másik ember. Ez az energia fogott meg azon az előadáson” – mondta Miklós. Beadta a jelentkezését a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahova elsőre felvették. „Szerencsés vagyok, mert nem számít nekem a karrier, a siker – tette hozzá. – De olyan hivatásom lehet, ami sokaknak szól.”
A beszélgetés során szóba kerültek a darabok, amelyekben Miklós játszik, illetve az írások, amiken dolgozik. Szeretne egy borkóstolóval egybekötött önálló estet összeállítani Hamvas Béla A bor filozófiája című könyvéből.
„Nagy izgalommal tölt el az Isten-kérdés. Hamvas azt írta: »Elhatároztam, hogy imakönyvet írok az ateisták számára. (…) Tudom, hogy ezt a szót, Isten, ki sem szabad ejtenem. Mindenféle más neveken kell róla beszélni, mint amilyen például csók vagy mámor vagy főtt sonka.« Hamvas Béla különleges módon beszél Istenről, gyönyörű, de emberi, szinte profán választ tud adni arra a kérésre: ki Isten? – magyarázta Miklós. – Szeretném megtanulni a szavait, és valahogyan átadni, hátha ezáltal fogékonnyá válnak erre a kérdésre olyanok is, akik egyébként elzárkóznak tőle.”
A Vígszínház sikerelőadásában, A Pál utcai fiúkban Vecsei H. Miklós Nemecseket játssza. „A darab felfrissítette bennem azt a tudást, mit jelent az igazi, az egymásban feloldódó barátság, amikor nincsenek titkok. És azt is, mi a »grundélmény«, milyen, ha a barátaiddal vagy, egy saját helyen, ahol nincs idő, és ahol együtt éltek meg valamit. Az embernek éveket kell eltöltenie ezen a »grundon« ahhoz, hogy kiteljesedjen, sőt az a jó, ha az egész élete során elkíséri ez a »grundélmény«… Ezt szeretnénk átadni a nézőknek is.”

* * *

A Kávéházi esték Tóni atyával programsorozat következő alkalma november 14-én, kedden lesz, amikor Keresztes Ilona rádiós szerkesztővel beszélget Michels Antal a Nem Adom Fel Cafe & Barban (Budapest VIII. kerület, Magdolna utca 1.).

 

29 / 46Első...282930...Utolsó