Embertárs

„Sok kegyelem, sok munka”

„Sok kegyelem, sok munka”

Fotó: Merényi Zita

 

A sok gyerek jelenléte a legfeltűnőbb ezen a péntek esti misén. Mégis nagy a csend. Talán a legelevenebb gyerekekre hátul vigyáznak? A kolléganőm éppen egy, az egész padot betöltő családot fotóz, annyira megragadja az orgonasípokhoz hasonló, kicsi, közepes és nagyobb gyerekek látványa, kedvessége. Úgy tűnik, nekik sincs ellenükre az érdeklődése. A misére bevonulók között – érthető okból – a szokásosnál több a diakónus, elöl néhány egészen pici ministráns érkezik; a papok után, a menet végén pedig Nényei Gábor és Gorove László, a két ünnepelt, Varga László társaságában. A püspök első gondolatainak egyike az, hogy noha ma a két diakónusért és a hivatásukért mondunk hálát, mégsem őket ünnepeljük, hanem azt, aki meghívta és felszentelte őket.
A szentleckében az Apostolok cselekedeteiből vett részben (ApCsel 13,26–33) Pál apostol az üdvösség nekünk szóló híréről, ennek történelmi eseményeiről beszél. Hangsúlyozza, hogy Jézus halálában és feltámadásában az ősatyáknak tett isteni ígéret teljesedett be. Majd a második zsoltár e sorát idézi: „Fiam vagy, ma adtam neked életet.” Az evangélium a Jézus búcsúbeszédéből vett részlet (Jn 14,1–6), megnyugtatónak szánt szavak arról, hogy helyet készít nekünk, egyszer pedig visszatér, hogy magával vigyen bennünket. A zárás a Tamás bizonytalanságáról árulkodó kérdésére adott válasz: „Én vagyok az út, az igaz­ság és az élet.”
Világunk a hit krízisében vergődik, kezdi prédikációját a püspök. Az a bajunk, hogy a tapasztalataink, a tudásunk, az életünk tényei fölébe kerekednek a kinyilatkoztatott igazságoknak. Pedig fordítva kellene lennie ahhoz, hogy béke lehessen bennünk. A konfliktusok, betegségek, kudarcok ellenére Isten szívébe van elrejtve az életünk. Hétköznapi valóságunkra a kinyilatkoztatás nézőpontjából kellene tekintenünk.
Ez a gondolat „létünk forrásvidékére”, a Szentháromság valóságába, szeretetközösségéhez vezet: ahhoz az Istenhez, aki egyszerre forrás, remény és cél számunkra, és aki ezt a mai napot is lehetővé tette. Nem érzésekről, tudományról, hanem a hitről van szó. Annak hitéről, hogy az életünk már el van rendezve, hogy biztonságban tudhatjuk magunkat, még akkor is, ha előbb-utóbb mindenki megéli a maga nagycsütörtökét, nagypéntekét. Jézus legyen számunkra az út, az igazság és az élet. Ő azért jött, hogy életünk legyen, és azt mondta a Lázár halála miatt szomorkodó Mártának: „Ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét.” És ez ma, itt és most is így van, nekünk is szól.
A könyörgések után ezen a misén csak a két ünnepelt diakónus vesz részt az oltár előkészítésében, szép jelképeként életük, elmúlt huszonöt évük szolgálatának. Vannak pillanatok, amikor csak ők állnak kétoldalt a püspök mellett, és ez akár a diakónusi hivatás melletti szép közös tanúságtételükként is értelmezhető.
Felfigyelek egy apró, mégis jelentős részletre: a kon­ce­lebráló papoknak Gorove László tartja a mikrofont. Szol­gálattal is ünnepel.
A kórus kifejezetten a mai jubileum tiszteletére énekel. Sík Sándor Te Deumát hallgatjuk, nagy jóérzéssel és örömmel, amely abból táplálkozik, hogy ekkora kincseket gyűjthetünk életünk során: „Hogy boldoggá tett minden, ami szép / és ami rút, nem tett boldogtalanná, / hála legyen. // Hogy sohasem féltem a szeretettől / és szerethettem, akik nem szerettek, / hála legyen. // (…) Hogy ember lehettem akkor is, / mikor az emberek nem akartak emberek lenni, / hála legyen.”
A mise vége felé Füzes Ádám, az állandó diakónusokért felelős referens az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye nevében köszönti az ünnepelteket, majd a házasságról mint Isten szeretetének különleges jeléről és eszközéről beszél, ezúttal arról a formájáról, amely az állandó diakónusok életében mutatkozik meg. Jelesül Gábor és László életében, akik Gabi nénivel és Krisztával annak bizonyítékai, hogy a házasság nem koptat, hanem drágakővé csiszol össze két együtt szolgáló embert.
A diakónus szolgálatának elsődleges terepe a családja, a második a munkahelye, a polgári foglalkozása, a harmadik pedig a helyi közösségben adódó tevékenysége, amelyhez azonban nem kap „munkaköri leírást”. Neki magának kell megtalálnia a helyét. – Hála érte – fordul a két jubilánshoz –, hogy ti meg tudtátok találni, és nem a paptól vártátok el, hogy kijelölje. Bizonyítékául annak, hogy a diakónus nemcsak kisegítő, és egyáltalán nem „pótlék”, hanem saját, pótolhatatlan hivatása van.
A misének vége, ám Gorove László visszatér, és a kertbe invitálja a jelenlevőket enni, beszélgetni, együtt örülni. Odakint sötét, és erős gesztenyevirág-illat, meg rengeteg rohangáló, papírrepülőző, önfeledt gyerek. Az ünneplő sokaság éppen elszabadulna – ami annyit jelent, hogy mindenki mindenkivel beszélgetésbe elegyedik –, amikor Nényei Gábor rövid beszédbe kezd: felidézi diakónussá válásának történetét. „Szerelmes eset volt”, mondja, és az egyházzene meg a liturgia iránti szerelemre gyúlásáról, a szkóla­ala­pításról, a kórus közösséggé formálásának folyamatáról számol be. Kirándulásokról, evező- és sítúrákról, a teológia elvégzéséről, jegyes­oktatásról és cigány fiatalok felzárkóztató oktatásáról, amelyet a jezsuiták megbízásából vállalt. Majd hálát ad a rejtőzködő, csodálatos Úrnak a feleségével végzett közös szolgálat évtizedeiért.
Gorove László köszönetet mond Isten hívásáért, gyermekei kritikus figyelméért a prédikációira vonatkozóan, és a Családok Jézusban közösségért. Diakónusi jelmondatával búcsúzik: „Örvendjetek az Úrban, ismételten mondom, örvendjetek.”
A bensőséges ünneplés, ölelések és kedveskedések nagy kavargásában sikerül elcsípnem és egy rövid időre a sekrestye csendjébe invitálnom Gábort. Mindig az a legkedvesebb feladata, amit éppen csinál – mondja –, mostanában a nyolcadik osztályt el nem végzett cigány fiatalok matematikára, fizikára és számítástechnikára oktatása. Tizenhárom éven át voltak jegyesoktatók a feleségével. Gabi könyve, A család születése sokat köszönhet ezeknek a tapasztalatoknak, teszi hozzá, és kedvesen legfőbb evangelizátorának nevezi a feleségét, hangsúlyozva, hogy minden szolgálatuknak házasságuk szeretetközössége a háttere.
Némi rábeszéléssel Gorove Lászlót is el tudom vonni egy időre a közösségi körből, bár kissé szégyellem magam emiatt. Hosszú történetet fog röviden elmondani, bocsátja előre, majd a szentelése utáni időket idézi fel, amikor már öt pici gyermekük volt. Nem lenne helyes működésmód – ébredtek rá akkor –, ha Kriszta mindig csak a gyerekeket csitítgatná a padban, miközben a férje diakónusként szolgál. Közös szolgálat kell! E felismerés nyomán találtak rá a házasulandó korúak felkészítésére. Az elmúlt évtizedekben ezerhatszáz párral foglalkoztak, és egy közösség is létrejött: hetven házaspár a tagja. Rendszeresen szerveznek lelkigyakorlatokat és hétvégéket jegyesek és házasok számára. Némelyik ilyen alkalomra negyven-ötven pár érkezik hetven-nyolcvan gyerekkel, máskor nyolcvan-kilencven párt fogadnak, és sokan már csak a várólistára kerülhetnek fel. „Sok kegyelem, sok munka” – mondja végül, és ez akár a mai nap szlogenjeként is megállná a helyét. A legfőbb ajándékok egyikeként pedig azt említi, hogy mind a négy házas gyermekük tagja lett a Családok Jézusban közösségnek, noha természetesen sem a felesége, sem ő nem várták el tőlük ezt.

A szentatya békefelhívása a közép-afrikai merényletek után

A szentatya békefelhívása a közép-afrikai merényletek után

Ferenc pápa május 6-án is elimádkozta a szokásos vasárnap déli Mária-imádságot, amelyet követően a Közép-afrikai Köztársaságban elkövetett merényletekre is reagált.
Beszédében, amelyben a kialakult helyzetre utalt, a Szentatya hangsúlyozta: „Hívlak titeket, hogy imádkozzunk a Közép-afrikai Köztársaság lakosságáért. Abban az örömben lehetett részem, hogy meglátogathattam ezt az országot, és a szívemben is hordozom. Az elmúlt napokban súlyos erőszakos cselekmények történtek ott, sok a halott és a sebesült, akik között egy pap is van. Szűz Mária közbenjárására az Úr segítsen mindenkit, hogy nemet mondjon az erőszakra és a bosszúra, és hogy közösen építsék a békét.” Május elsején a Közép-afrikai Köztársaság fővárosában, Banguiban fegyveresek megtámadtak egy katolikus templomot, egy mecsetet és egy kórházat. Eddig tizenhat halálos áldozatról lehet tudni. A hírt az ENSZ és az Orvosok Határok Nélkül segélyszervezet tette közzé. Helyi katolikus hírforrások szerint a Fatimai Miasszonyunk-templomot érte támadás, ahol a hívek a Szent József Testvérület ünneplésére gyűltek össze. (A Miasszonyunk-templomot már korábban, 2014 májusában is támadás érte.) A szentmise alatt hirtelen felfegyverzett férfiak jelentek meg a templomban, és kézigránátokat dobáltak az emberek közé. A halálos áldozatok és a sebesültek számáról egyelőre nem tudunk pontos adatokat. Az egyik halálos áldozat bizonyosan a testvérület papja, Albert Toungoumale-Baba, akit szerettek és tiszteltek a hívek. A 2013-ban kitört polgárháborúban több ezer menekültet befogadott, a békéért és a párbeszédért munkálkodott. A templom ellen elkövetett merénylet után tüntetés kezdődött, az emberek a pap holttestét az elnöki palotához vitték – mondta el Federico Trinchero, egy Banguiban élő sarutlan kármelita szerzetes.
A testvérület lelkipásztorán kívül biztosan meghalt egy gyermek és egy rendőr is. A támadás az alapvetően keresztény főváros főleg muszlimok lakta PK5 nevű negyedének – az ország kereskedelmi központjának – peremén történt, ahol öt évvel ezelőtt kezdődtek az összecsapások. Harcok törtek ki a rendfenntartó erők és a Force nevű bűnözői csoport között; Lakoun­gában egy mecsetet is megtámadtak. A nemzetközi média etnikai-vallási konfliktusról beszél, Trinchero atya szerint azonban nem lehet azonosítani az elkövetőket, és nem ismert a támadások pontos célja sem. Minden oldalról gyakoriak az erőszakos cselekedetek, azt azonban valóban el lehet mondani, hogy az utóbbi időben megnőtt a keresztények és a papok elleni támadások száma. Nem sokkal húsvét előtt néhány hívével együtt egy másik papot is meggyilkoltak Sékóban, a Bam­bari Egyházmegyében, az ország középső részén. A keresztény közösségben és a civil társadalomban az erőszakos támadások hatására egyre nő a félelem. A 2013-ban kezdődött polgárháború ugyan már nem terjed ki az egész ország területére, de számos tűzfészek maradt. Akkoriban a Szeleka és az Anti-Balaka szervezet között zajlottak véres összecsapások; mára a csoportok szétforgácsolódtak, újjáalakultak, és új lázadó csoportok jöttek létre. Mindenki a saját érdekéért küzd, szinte az egész ország területén fellángolnak időnként a harcok. Federico Trinchero szerint a Közép-afrikai Köztársaság elszalasztotta a megfelelő alkalmat a békekötésre, ami akkor kínálkozott, amikor 2015-ben új elnököt választottak, és Ferenc pápa is az országba látogatott –akkor minden feltétel adott volt az újrakezdéshez. Hozzátette, a jelen helyzetben a hívek várják Dieudonné Nzapalainga bíboros üzenetét, mert ő az egyetlen ember, aki képes lecsendesíteni az indulatokat, és gondolkodásra ösztönözni az embereket.

Forrás: Avvenire

Visszaadta lelkét Teremtőjének Alfie Evans

Visszaadta lelkét Teremtőjének Alfie Evans

A kis Alfie Evans neurodegeneratív, vagyis az idegsejtek leépülését eredményező ismeretlen betegségben szenvedett. A liverpooli bíróság a szülők akarata ellenére döntött úgy, hogy megszakítja a kisfiú életben tartásához szükséges kezelést, a brit legfelsőbb bíróság pedig nem adott helyt a szülők kérésének, hogy Ferenc pápa hívására a római Bambino Gesù Kórházba szállítsák a gyermeket. A liverpooli Alder Hey Gyermekkórház orvosai úgy foglaltak állást, hogy a gyermek szenvedéseinek meghosszabbítása embertelen cselekedet lenne. Április 23-án 22 órakor a liverpooli kórházban levették Alfie Evanst a lélegeztetőgépről.
A szülők hat órán keresztül szájon át mesterségesen lélegeztették a kisfiút, aki ezt követően kilenc órán át önállóan lélegzett, majd az orvosok visszatették a gépekre, oxigént és infúziót kapott. A bíró délután fél ötre újabb tárgyalást hívott össze. Alfie mellett ott volt az édesapja, Thomas és az édesanyja, Kate, valamint egy olasz pap, aki támogatta a családot az elmúlt napokban. A Szentszék gyermekkórháza készen állt Alfie fogadására, Mariella Enoc, a kórház igazgatója az előző napokban Liverpoolba utazott. Alfie az olasz belügyminiszter és a külügyminiszter együttes engedélyével megkapta az olasz állampolgárságot, hogy azonnal átszállíthassák Rómába, ebbe azonban a liverpooli kórház nem egyezett bele. Az olasz hadügyminisztérium egy katonai repülőgépet helyezett készenlétbe, ha megkapják az engedélyt a szállításra. Az engedély azonban nem érkezett meg.
Az édesapa április 28-án hajnalban a következő üzenetet tette közzé: „A gladiátorom letette a pajzsát, és ma 2 óra 30 perckor elnyerte a szárnyait… Megszakad a szívem… SZERETLEK, FIAM.”
Az édesanya a következő üzenetet posztolta a támogatói Facebook-oldalra: „A kisbabánk 2 óra 30 perckor felöltötte a szárnyait. Megszakad a szívünk. Mindenkinek köszönjük a támogatást.”
Ferenc pápa korábban, április 18-án reggel a Szent Márta-házban fogadta Alfie Evans édesapját, és az aznapi általános kihallgatás végén a következőket mondta: „Ismét felhívom a figyelmet Vincent Lambert és a kis Alfie Evans helyzetére. Szeretném újra hangsúlyozni és határozottan megerősíteni, hogy Isten az élet egyetlen ura, annak kezdetétől a természetes végéig! Nekünk pedig az a kötelességünk, hogy mindent megtegyünk az élet védelmezésére. Most csendben gondolkozzunk el, és imádkozzunk!”
A pápa április 15-én, vasárnap a Regina Coeli imádság alkalmával is beszélt Alfie-ról, és azt kérte, imádkozzunk azért, hogy tartsák tiszteletben minden beteg méltóságát, és valamennyien részesüljenek állapotuknak megfelelő ellátásban családtagjaik, orvosaik és a többi egészségügyi dolgozó harmonikus együttműködésében és segítségével, nagy tiszteletben tartva az életet.
A Szentatya április 28-án ezt a bejegyzést tette közzé Twitter-oldalán: „Mélyen megrendített a kis Alfie halála. Különösen imádkozom ma a szüleiért, miközben a kisfiút az Atyaisten gyengéd ölelésébe fogadja.”

Forrás és fotó: Avvenire
Fordította: Thullner Zsuzsanna

Szent László-zarándoklat Nagyváradon

Szent László-zarándoklat Nagyváradon

A Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye április 29-én, húsvét ötödik vasárnapján hagyományosan ünnepi szentmisével és körmenettel egybekötött egyházmegyei zarándoklatot tartott a nagyváradi Szent László-székesegyházban.
Az ünnepi szentmise főcelebránsa Palánki Ferenc, a szintén Szent László oltalma alatt álló Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye főpásztora volt.
A hagyomány szerint ezúttal is megérkeztek az ünnepre Magyarországról a Szent László gyalogos zarándoklat résztvevői, Dénes Zoltán újirázi plébános vezetésével. A száztíz kilométer hosszú, négynapos zarándoklat Böcskei László, a Nagyváradi Egyházmegye püspöke kezdeményezésére indult el először 2015-ben.
Palánki Ferenc az ünnepi szentmise homíliájában Szent László példamutató életéről beszélt. Hangsúlyozta, a magyar uralkodót az Istennek való odaadottságában követhetjük, különösképpen a kettős szeretetparancs, az isten- és az emberszeretet parancsának megélésében.
Mi az, amit csak az Isten iránti szeretetből teszünk meg? – a főpásztor a fiatalok szemszögéből adott választ erre a kérdésre, hiszen Ferenc pápa őket helyezte az idei év középpontjába a róluk szóló püspöki szinódus meghirdetésével.
A fiatalkor ajándék, de egyúttal feladat és felelősség is. Nem mindegy, hogyan éljük meg, képesek vagyunk-e elfogadni Istentől kapott hivatásunkat: a papságot, a szent szüzességet vagy éppen a családanyaságot, a családapaságot, keresztény hivatásunkat. El tudjuk-e fogadni, amire Isten hívott el bennünket, vagy pedig csak addig teljesítjük, amíg jólesik? Isten elvárja tőlünk a kemény küzdelmet, amiben szintén Szent László lehet a példaképünk, hiszen a harca nem róla szólt, hanem a rábízottakról, akiket megvédett, s akiket el akart vezetni Istenhez. Ha valaki pusztán a maga ügyéért küzd a maga eszközeivel, kudarcra van ítélve, még ha időről időre kisebb győzelmeket is arat. Olyan győzelem ez, mint megnyerni egy kártyapartit a süllyedő Titanicon. Az igazi küzdelem, a jóért, a szeretetért, az Istenért való küzdelem határvonala a szívünkben van – hangsúlyozta Palánki Ferenc.
A debrecen-nyíregyházi püspök szerint a fiatalok előtt példaként áll Szent László „igen”-je, amelyet Isten hívására, az ő akaratára mondott.
Az ő példáját kövessük az Istennel való kapcsolattartásban, az imában is. A „vasárnapi keresztények – hétköznapi pogányok” a hétvégén elmennek a templomba, és így imádkoznak: „Uram, elhoztam a terveimet és az összes problémámat, most leteszem, hogy segíts rajtam, és egy hét múlva újra eljövök. Addig te maradj itt.” Ők Isten nélkül élik az életüket. Szent László éjszakákat töltött imádsággal. Az imádkozás nem csupán a papok és a szerzetesek dolga. Gyakran időhiányra, fáradtságra, kimerültségre, türelmetlenségre hivatkozunk. Hiába minden, a sok munka, a szabályok maradéktalan betartása, ha a legfontosabbról, az Istennel való szeretetkapcsolatról megfeledkezünk. Ám ha Isten jelenlétében élünk, az kihat a hétköznapjainkra is, és megtermi a szeretet gyümölcseit. Ezért nagyon fontos követnünk Szent Lászlót az imádságban – buzdított a megyéspüspök.
Milyen a mi istenkapcsolatunk? Csak néha-néha szólunk Istenhez, amikor segítségre van szükségünk, vagy az ő jelenlétében élünk, egy olyan szeretetkapcsolatban, amely éltet, és másoknak is gyümölcsöt hoz? Imádságainkban Istent kell megdicsőítenünk, s egész életünkkel is ezt tehetjük, azáltal, hogy teljesítjük akaratát, elfogadjuk hivatásunkat, és hűségesek vagyunk a kimondott igenhez. Ez a teljes önkifejezés azt jelenti, hogy megtagadom magam azért, akit szeretek – hangsúlyozta Palánki Ferenc.
Az istenszeretet után a főpásztor az embertársi szeretet parancsáról beszélt, amely meghatározza a mindennapjainkat. Ez megmutatkozhat a keresztény szeretet alapján meghozott döntéseinkben is. Példaként említett egy házaspárt, akik arról vitatkoztak, hogy városban vagy vidéken telepedjenek le. Mindkettő más-más érveket hozott fel a saját elképzelése mellett. Végül a férj felhagyott a vágyával, és azt mondta, legyen úgy, ahogyan a felesége szeretné, mert ott akar élni, ahol ő boldog lesz.
Ez a keresztény szeretet és ez a teljesség – mutatott rá a szónok –, hogy ott akarok élni, ahol a másiknak jó, vagy ahol a másik szolgálatáért élhetek.
A korábbi ima helyett a következőt ajánlotta Palánki Ferenc: „Uram, itt vagyok, segítek, hogy a Te akaratod teljesedjék, a Te akaratod valósuljon meg az életemben és a körülöttem lévők életében, mert tudom, hogy a szándékod az örök életet jelenti.”
A szentek nem azt akarják, hogy ünnepeljük, hanem hogy kövessük őket – tette hozzá.

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

A jelenlétből fakad minden

A jelenlétből fakad minden

Fotó: Merényi Zita

 

A bőrünk alá bújt Isten című könyvet, amelyben Varga László kaposvári megyéspüspökkel beszélget Bodnár Dániel. A Magyar Kurír gondozásában, az Új Ember Kiadványok sorozatban megjelent kötetet Versegi Beáta Mária nővér, a Nyolc Boldogság Közösség tagja ismertette.
A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége kaposvári csoportjának rendezvényén házigazdaként Csillag Gusztáv, a csoport vezetője köszöntötte a megjelenteket, majd a kiadó részéről Kuzmányi István, a Magyar Kurír és az Új Ember főszerkesztője szólt néhány szót. „Azt szerettük volna, hogy ez a kötet Varga László püspökről szóljon, de mégse legyen egyszerűen csak egy életrajz. A célunk az volt, hogy bemutassuk személyes tanúságtételét, hiszen ezen keresztül Jézus Krisztushoz lehet közelebb jutni.” A megélt, hiteles szavak pedig képesek arra, hogy átformálják az életünket.
Versegi Beáta nővér, a Központi Oltáregyesület vezetője a könyvet ismertetve elmondta, hogy szerzőjét már régóta ismeri, ezért is vette nagy érdeklődéssel a kezébe ezt a kötetet. „Ha a műfaja nem életrajz, akkor tulajdonképpen mi lehet ez? Először azt hittem, olyan ez, mint amikor belépünk egy szobába, ahol két ember mély beszélgetését hallhatjuk – egy elkötelezett hívő ember kérdez egy másik elkötelezett hívő embert. Olyan kérdések kerülnek elő, amelyek megérintik a világban tájékozódó embert.” E felvetések mögött ott húzódik az a vívódás, melynek során a mondatokat az „igen, de…” szavakkal fűzik egymás után.
Ennek a könyvnek tulajdonképpen nincs kezdete, és nincs befejezése sem. Belépünk a körébe valahol, és egy másik ponton kilépünk. Biztos, jól megfogható válaszokat nem találunk benne, mégis azt érezzük, „Laci atya úgy beszél, mint akinek a bőre alá bújt az Isten”. Erős meggyőződéseket közvetít, melyek mögött ott érezzük a tapasztalatot.
Mi lehet ennek a könyvnek a célja? Az biztos, hogy semmit nem akar eladni nekünk.
A könyvet olvasva el kell engednünk az elvárásainkat. És ha ez sikerül, akkor rátérünk arra az „emmauszi útra”, melynek során kirajzolódhat számunkra az üzenete. Az olvasó egy utazáshoz csatlakozik, s miközben Isten országútján gyalogol, egy életút bontakozik ki előtte. Ennek egyik ösvénye a „kapcsolatba lépés”, annak megtapasztalása, hogy „a jelenlétből fakad minden”. Nagyfokú őszinteség jellemzi e kötetet, amely arra hív, hogy igazak legyünk önmagunkkal szemben is. „Szaván kell fogni az Istent – mondja Laci atya –,teljesen függetlenül attól, milyen helyzetben is vagyunk. Egyszerűen hinnünk kell abban, amit Isten mond.” Remélnünk kell, hogy megmutatkozik, és el kell hinnünk azt is, hogy Isten nemcsak általában az embert szereti, de „engem is, személy szerint”.
Versegi Beáta azt is hangsúlyozta, hogy Varga László gyakran beszél az Oltáriszentségről. Arra hívja fel a figyelmünket, hogy az Eucharisztiában a megtört Krisztus lett a miénk. „A megtört ostya és a megtört ember pedig összetartozik.” Hitünk központi titka akkor nem lesz ideológia, ha az, aki erről beszél, találkozik a saját törékenységével is. Az eucharisztikus élet e megtörtségben jelenik meg – ezt helyezzük Isten kezébe azért, hogy átformáljon minket.
Bodnár Dániel a beszélgetés különleges légköréről mesélt a bemutatón. „Mint mindig, most is felkészültem, összeírtam hatvan-hetven kérdést. Bár sok interjút készítettem, ilyet még nem tapasztaltam: már az elején teljesen más irányba kanyarodtunk, ezért az előre felírt kérdésekből alig tettem fel néhányat. Úgy éreztem, hogy Laci atya válaszai vezetnek engem is.” Varga László élete során gyakran vállalta a „kérjetek, és adatik” kockázatát: számtalan élethelyzetben mondta ki: „Uram, most te következel.” Nagyon mély hittel, bizalommal kell lennie valakinek Isten iránt, ha vállalja ezt. „Laci atya sokszor arra is képes volt, amire mi talán kevésbé, hogy a legnagyobb konfliktushelyzetekben is keresztényként viselkedjen.”
„Igen, de a Szentlélek a főnök” – csatlakozott a beszélgetéshez Varga László. A kötetről szólva elmondta, hogy nem tudta, mennyi ideje lesz majd minderre, de a nagyfokú figyelmet érzékelve szívesen válaszolt a kérdésekre, sőt, „alig tudta abbahagyni” a beszélgetést. Ha az emmauszi út hasonlatánál maradunk, a mellénk szegődő emberben fel kell ismernünk Jézust. Ebben az evangéliumi történetben olvassuk azt is, hogy „lángolt a szívünk”. Nekünk pedig hagynunk kell elégni magunkat ebben a tűzben. Az „ötödik evangélium” ott íródik bennünk, engednünk kell vezetni magunkat a Szentlélek által, aki soha nem merül ki, soha „nem megy szabadságra”. „Ha elfogadjuk Jézus barátságát, akkor ez egy gyönyörű kapcsolat és egy nagy kaland lesz, amelyet nem szabad kihagynunk, s amely soha nem gondolt távlatok felé visz el bennünket.”
A könyvbemutató dedikációval zárult.
A bőrünk alá bújt Isten című interjúkötet megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest V. kerület, Ferenciek tere 7–8. Nyitvatartás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek: 9–17 óráig; szerdán 10–18 óráig), vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban (bolt.ujember.hu).

„Leborulok a legkisebbek előtt”

„Leborulok a legkisebbek előtt”

Fotó: Lambert Attila

 

A kávézó alagsora, mint a hasonló rendezvényeken általában, ezúttal is megtelt. Tóni atya első kérdésére, hogy milyen gyermek volt, Böjte Csaba elmondta, papi jelmondata egy kívánság: „Isten azt akarja: az emberiség egy nagy családot alkosson, és mindannyian egymásnak testvérei legyünk.” Gyermekként arról ábrándozott, hogy a barátaival sátorvárost alapít, mert nagyszerű érzés lehet közösségben megélni az együvé tartozás örömét. Társaival sokat kirándultak, bejárták az erdélyi hegyeket, táboroztak a Szent Anna-tónál.
Csaba testvér föltette a kérdést: Az, hogy a tizenkét éves Jézus eltűnt, vajon azt jelenti-e, hogy Mária és József felelőtlen szülők voltak, vagy pedig azt, hogy Jézus már korábban is „bandázott a haverokkal”? Az utóbbi a valószínűbb, vagyis hogy a gyermek Jézus is szeretett együtt lenni a barátaival, nem ült egész nap Mária szoknyája mellett vagy József lábai körül. Ezért először fel sem tűnt a szüleinek, hogy eltűnt.
A ferences szerzetes nem tagadta, hogy „a falra mászna”, ha a „gyerekei” úgy viselkednének, ahogyan ő tette kamaszként. Nyolcadikos korában például az egyik barátjával úgy érezték, be kellene járniuk a világot. Ezért, azt füllentve, hogy a távol élő nagymamához mennek látogatóba, kölcsönösen elkérték egymást a szüleiktől – Csaba testvér édesapja akkor már nem élt –, majd kimentek az állomásra, és felszálltak egy tehervonatra, amely elvitte őket Bukarestbe. Egy hetet töltöttek ott, miközben a szülők abban a tudatban voltak, hogy a nagyszülőknél vannak. Ellen­őrzésre nem volt módjuk, hiszen a telefon ritka kincs volt akkoriban.
Nem feltétlenül ezzel összefüggésben, de Csaba testvér arra biztatja a gyerekeket, hogy legyenek önállóak – a létért küzdeni kell, mindenkor bízva az isteni gondviselésben.
Michels Antal kérdésére, hogy kik voltak a példaképei, Böjte Csaba elsőként Márton Áron gyulafehérvári püspököt említette, aki bérmálta, és aki fölvette őt a teológiára. „Székelyföldön Áron püspök megkerülhetetlen példakép – fogalmazott Csaba testvér. – Mindnyájunknak meg kellene tanulnunk és követnünk kellene a mentalitását. »Soha nem ment át kutyába«, üldözhették, börtönbe zárhatták, megfigyelhették, ő mindenkivel tisztelettel beszélt. Leírta azt is, hogy népének sorsa soha nem lehet közömbös számára. Márton Áron útja a damaszkuszi út, a párbeszéd útja. Jézus sem kiabált Saullal, nem kérte számon, hogyan tudott erre vetemedni, hiszen még ott piroslik rajta István diakónus vére… Ehelyett azt kérdezte tőle: »Saul, Saul, miért üldözöl engem?«, és megmondta neki, mit kell tennie: az Úr kiválasztott edényeként sokat kell szenvednie.”
Az újabb kérdésre, hogy a tanárai közül voltak-e olyanok, akikre szívesen emlékezik, Böjte Csaba megemlítette egykori fizikatanárát, akinek segítségével eljutott az országos diákolimpiára. „Azok a tanárok maradnak meg az emlékezetünkben – mutatott rá a ferences szerzetes –, akik kihozzák belőlünk a maximumot. Egy pedagógusnak, edzőnek az a dolga, hogy a rábízott gyereket kivigye a léte peremére, hogy ott megtapasztalhassa: van tovább. Sokszor nem a fizikai adottságaink vagy a politikai környezet korlátoz bennünket, hanem mi magunk, amikor azt mondogatjuk, hogy csak ennyire vagyunk képesek. Ki se nézzük magunkból a többet. Kivinni valakit a lét peremére azt jelenti, hozzásegíteni ahhoz, hogy megtapasztalja: több, mint amennyit gondol magáról, mint amit a tükörben lát.”
Böjte Csaba arról is beszélt, hogy az ember szüntelenül döntéseket hoz az élete során. Ha egy ajtó kinyílik, sok másik becsukódik. A legfontosabb az, hogy az ember kitartson. Az biztos, hogy a Jóisten nem játszik velünk, nem visz ki bennünket az erdőbe, hogy aztán otthagyjon egyedül egy fa mögött, ő pedig elbújva nevessen rajtunk. Ha egy fiatal férfinak azt sugallja, hogy ott van az a szép leány, vedd feleségül, a lánynak pedig azt, hogy menj hozzá ahhoz a fiúhoz, az biztos, hogy egy életre szól. Isten semmit sem von vissza.
Engem elhívott a teológiára, és rám bízta az elhagyott gyermekek gondozását – mondta Csaba testvér. Azt is elmesélte, hogy amikor az egyik tanár kollégája el akart menni Afrikába missziós munkát végezni, ő figyelmeztette: ezt a küldetést, az árva gyermekek nevelését, közösen vállalták, s ha elmegy, az olyan, mintha félbehagyná a munkát. Azt mondta neki: „Együtt kezdtük el, együtt is kell végigvinnünk. Ha leraktál valahol egy téglát, építsd fel ott a házat. Még akkor is, ha ez nem mindig könnyű.” A lényeg, hogy mindig Istent szolgáljuk, szeretetben. És akkor teljesen mindegy, hogy milyen munkát végzünk, utcát söprünk, perselyezünk, vagy prédikálunk a bazilikában. Ki kell kapálnunk a gazt a szívünkből, hogy ne a hiúság, a beképzeltség, hanem a tiszta szeretet vezessen bennünket az utunkon. Teljesen oda kell adnunk magukat a Jóistennek, akit nem tudunk felülmúlni az ajándékozó szeretetben. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, örök élete legyen” – idézte a ferences szerzetes János evangéliumát.
Ezután arról is beszélt, hogy mindig hihetetlen élményt jelent számára, amikor koldusoktól, a legszegényebbektől kap ajándékot. Elmesélt két történetet.
Van Déván egy szemétdomb, afféle senki földje, ahol azonban él negyven-ötven szegény család. Csaba testvér gyakran ellátogat ide. Az egyik alkalommal megszólította őt egy körülbelül tizenöt éves fiú, és arra kérte, szentelje meg a házát. „Talán az apád házát” – jegyezte meg Csaba testvér. A fiú azonban öntudatosan azt mondta, a saját házáról van szó. Kiderült, hogy ez a „ház” a szemétből kiszedett gumicsizmákból, üvegpalackokból, félredobott téglákból épült, sárral, földdel egybetapasztva. A fiú egyedül végezte ezt a munkát, a házikó falára pedig felírta: „Isten hozott, drága feleségem!” Arra készült, hogy a kórházból hazavigye a feleségét és újszülött gyermeküket, s hogy méltóképpen fogadhassa őket, ezért kérte Csaba testvért otthonuk megáldására.
A másik történet arról szólt, hogy a ferences szerzetes hazaengedte téli vakációra az egyik serdülőkorú kislányt. Egy szép új farmernadrágban ment el, s egy szakadt ruhában tért vissza. Mi történt? – kérdezte tőle Csaba testvér. Tudta, hogy a gyermek édesapja durva természetű, alkoholista, terror alatt tartja a családját. A kislány elmesélte, hogy az apja pénzt akart szerezni – hogy milyen úton-módon, azt a ferences inkább nem részletezte –, de nem sikerült neki. Ezért a kislány eladta a farmernadrágját, s így megvolt az étel karácsonyra, még ajándékokra is futotta. A gyermek azt is elmondta, hogy bár az apja szörnyű ember, ő még emlékszik arra, hogy amikor négy-öt éves kislányként egyszer leforrázta magát, és kórházba vitték, az apja elkísérte. Nem engedték be vele, ezért hazament, forró vizet öntött magára, így őt is bevitték a kórházba, és ápolhatta, gondozhatta a gyermekét.
Amikor ilyen történeteket hallok, leborulok a legkisebbek előtt, akikben valóban megjelenik Krisztus. Soha ne a látszat alapján ítéljünk, mert nem tudjuk, mi van egy-egy tragikus, szomorú élet mögött – mondta végül Böjte Csaba testvér.

Bemutatkozott az egyéves kaposvári Irgalmasság Háza

Bemutatkozott az egyéves kaposvári Irgalmasság Háza

Fotó: Merényi Zita

 

A szolgálat abból a spirituális felismerésből született, hogy az Oltáriszentségben és a megtört ember testében ugyanaz a Krisztus van jelen. Ezt szeretnénk életre váltani a szükséget szenvedőkhöz való odafordulásban olyan önkéntesekkel, akiket lelki és szakmai képzéssel készítünk fel a szolgálatra – mondta el Hágen Ilona Edit, az Irgalmasság Háza koordinátora.
Az Irgalmasság Háza elsősorban lelki épület, amelynek négy alappillére van: az Eloldozva szolgálat, az Imádság Háza szolgálat, a kritikus élethelyzetben lévők szolgálata, valamint a családoknak, a gyermekeknek és az ifjúságnak nyújtott preventív szolgálat.
Az Eloldozva szolgálatot Udvardy Márton állandó diakónus, koordinátor mutatta be. „Szabadító szolgálatról van szó, amely nem ördögűzés és nem is gyóntatás. Leginkább a hagyományos közbenjáró imához tudnám hasonlítani, egy jelentős különbséggel. Míg a közbenjáró imádságnál az imakérő általában megfogalmaz egy-egy gondolatot, kérést, majd passzív módon várja, hogy imádkozzanak érte, addig az Eloldozva szolgálat magától az imakérőtől kér együttműködést ahhoz, hogy egy többnyire évek óta meglévő, különböző szálakból álló problémát vagy sebzettséget megpróbáljon feltárni. Az imavezető ebben kíséri és vezeti őt. Az imádság végén pedig az imakérő fog ellene mondani a megkötözöttségeinek, Jézus Krisztus nevében.”
Balogh Móni, a kaposvári Imádság Háza koordinátora elmondta: a segítőszolgálat igyekszik befogadni mindazokat, akik szeretnék a mindennapokban élni az irgalmasság lelki cselekedeteit. „Célunk, hogy a szolgálat idővel heti hét napon keresztül, huszonnégy órában fogadja az imádkozni és dicsőíteni vágyó embereket, a Jézussal való találkozás lehetőségét kínálva nekik. Hazánkban többek között Budapesten, Kecskeméten és Pécsen már működik ez a szolgálat. Az Imádság Házába szeretettel várjuk azokat a gyakorlattal rendelkező zenészeket és énekeseket, akik szívesen vesznek részt dicsőítéseken, énekes imákon.”

Forrás: Kaposvári Egyházmegye

Énekes imádságok Egyeken

Énekes imádságok Egyeken

Fotó: Papp Ágoston

 

A rendi elöljáró a zsolozsma titkaiba vezette be hallgatóságát: a zsolozsma Isten dicsőítésére szolgál, általa hálát adhatunk, és kéréseink is megfogalmazódhatnak benne. Könnyen megtanulható, szép dallamú énekes imádságok ezek.
A premontrei szerzetes arra is felhívta az egyekiek figyelmét, hogy míg a szentmise akkor is érvényes egy hívő számára, ha csendben hallgatja végig, addig a zsolozsma nem létezhet imádkozó ember és imádkozó közösség nélkül. Az érdeklődők ízelítőt kaptak a zsolozsmát alkotó liturgikusének-tételek történetéből is.
Az egyeki hívek kötetbe gyűjtötték a plébániájukon nyolc éve használt zsolozsmarepertoárjukat, melyet Egyeki énekes népzsolozsma címen adnak ki. A készülő könyv szerkesztését Balogh Piusz végzi. Az előadás zárásaként a résztvevők az isteni irgalmasság vesperását imádkozták a premontrei szerzetessel, Papp László egyeki és Bökő ­Péter fehérgyarmati plébánossal együtt.

Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye