Gajdó Ágnes

Nemrég Finnországban járva meglepődtem, hogy milyen nagy becsben tartják ott a most is szedhető homoktövisbogyókat. Tucatnyi módon elkészítve kínálják piacokon és drága belvárosi üzletekben.

Az ezüstfafélék családjába tartozó homoktövis két-három méter magasra növő, lombhullató cserje. Apró barnás virágai márciusáprilisban, még a lomblevelek megjelenése előtt nyílnak füzérekbe rendeződve. Hüvelyknyi hosszúságú, keskeny leveleinek felső lapja sötétzöld, fonákja pedig ezüstös. Augusztustól láthatóvá válnak a kezdetben zöld, majd őszre sárga vagy narancsos árnyalatot öltő bogyói, amelyek lombhullás után is a cserjén maradnak.

Olvastam régen egy különös könyvben: „Minden ember, minden apró mozzanat életedbe úgy került, hogy magad vontad oda. Az pedig, hogy most mit kezdesz velük, rajtad áll.” Az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy találkoztam Veronikával. Mélyponton voltam éppen, munka és állás nélkül, s akkor ő mint kiadói szerkesztő fölhívott.

A hidegebb évszakokban sokan délre utaznak, Itáliába vagy Spanyolhonba, ám engem az északi félteke vonz. Az ezer tó országa, ahol nyelvrokonaink élnek, és Norvégia, a fjordok és a sarki fény országa. Henrik Ibsen, Edvard Munch és Julenisse, a térdnadrágot, kézzel kötött harisnyát, norvég pulóvert és házi szövésű kabátot viselő norvég Mikulás hazája. Az a föld, amelynek kis királyságait Széphajú (Szőke) Harald hódította meg, aki 872-ben megalapította az egységes norvég államot.

A legkedvesebb medvéim közé tartozik a kajla fülű „zsebes”, a „szakadt talpú”, a röviden csak Büdös névre hallgató barna medve, Jeges Julcsi, a nagy panda, Heni maci, a fővárosi virágboltból kimenekített Brumi és persze Zöldmedve, aki szabadidejében legszívesebben töltőtollal ír. Otthonunkban kis Ági születése óta egyre gyarapodnak a plüssmedvék, de őrzöm a gyerekkori mackómat is, amely, ha a hasát megnyomjuk, hangot ad. Ez a kopott bundájú, ám annál szeretetreméltóbb medve csak kicsivel fiatalabb, mint az idén fél évszázados Tévémaci.

Tizenhárom évvel ezelőtt a Kálmánok neve napján enyhe októberi szellő fújdogált. A zuglói fák összesúgtak egy kicsinyke társaság láttán, a Zobor hegy téren morzsák után kutató verebek viszont vígan csicseregve ismételgették, amit a fejkendős idős asszony mondott unokájának útravalóul: „Nagyon szeressétek egymást!” A házasság szent kötelék, sokféle áldozatot kíván mindkét féltől, de ha alapja a szeretet, akkor minden baj, nehézség könnyebben átvészelhető.

Régi vágyam, hogy egyszer eljussak Itália földjére. Rómában már jártam, de a kisebb településeken nem, és valami megmagyarázhatatlan okból vonz Siena, Foligno, Gubbio – és persze Assisi. Szent Ferenc szülővárosáról Szerb Antal népszerű regénye, az Utas és holdvilág sorai jutnak eszembe: „Umbria egészen más, mint Toszkána (…), parasztabb, ősebb, szentebb, és mintha egy árnyalattal zordonabb is volna. A franciskánus föld. Csupa hegyi város. Nálunk az emberek mindig a völgyekbe építkeztek, a hegyek alá, itt pedig fel a hegyre, a síkság fölé. Vajon miféle ősi ellenség képe élt az alapítók idegzetében, micsoda iszonyat elől menekültek mindig felfelé, a meredek sziklák oltalmába?”