Elmer István

Papa, emlékszel még a régi házra? Emlékezni annyi, mint birtokba venni. Nem tudom, neked mennyi jutott a birtoklás szép öröméből, jutott-e egyáltalán. Nekem se túl sok; negyvenéves voltam, amikor egyszer csak kiderült, az a ház, amelyről beszélek, s amelynek a közelében ástad diákkorodban az ősi elődök csontjait – ahogyan a fakult fényképen látlak, vagy inkább belelátlak –, elkerülte az államosítást. Családunkat kitelepítették, valahonnét a Hajdúságból érkezett emberek telepedtek a házba, s nem tudok másra gondolni, mint a hatalom ostobaságára, amely azt gondolta, a pillanatnyi erő örökre szól, így aztán elfeledkeztek a ház átírására a földhivatalban. Azt hitték, ó, a balgák, a világnak örökre elég a jelen erőszakossága, hogy mindent megváltoztassanak vele. Elfeledkeztek arról – vagy nem is voltak birtokában ennek a tudásnak –, hogy a gonoszság képtelen a végletekig nőni, mert az ember nem veszítheti el egészen a természetét, a benne lévő jóságot. Úgy szoktam mondani, bármilyen gonosz legyen is valaki, elérkezik arra a pontra, amikor már képtelen gonoszabbá válni.

Nem történt más, mint hogy néhány évtized múltán elernyedt a gonoszság. Mint a papírfigura, amelyet vízbe ejtenek, összeroskadt, s már csak valami erőtlen, pépes-gonosz mocskos folyadék úszkált körülöttünk – s mi benne. De erről te semmit nem tudhatsz. Harmincöt évvel korábban meghaltál, s csak most gondolok erre a számtani megfelelésre: éppen harmincöt esztendőt éltél. Olykor azt álmodtam, számon kérlek ezért a harmincöt esztendőért, a rövidségért, az árvaságért. Butaság, a fájdalom álmai ezek; ahogyan öregszem, egyre inkább szelídül, mélyül bennem a hiányod.

Beszélgetés Kásler Miklós onkológusprofesszorral

A testi-szellemi-lelki harmónia nyújthat egészséges közérzetet az ember számára, összhangban a társadalmi és szociális körülményekkel. Másként úgy fogalmazhatjuk: testi, nemzeti és hitbéli egészségünk elválaszthatatlan egymástól. Kásler Miklós orvosprofesszor, az Országos Onkológiai Intézet főigazgatója, a televízióban és a rádióban hetente jelentkező Nemzeti nagyvizit című, múltunkat sokrétűen tárgyaló műsor állandó résztvevője a tudós, gyógyító orvos és a széles látókörű gondolkodó szemszögéből tekint egyéni és közösségi életünkre. A korszellemből következő, olykor túlzottan magabiztos, máskor pesszimista szellemi és érzelmi magatartással szemben – tudományos és erkölcsi hitelességgel – a reális bizakodás, az ember valóságos reménységének hangján szólal meg. Vele beszélgettünk testi, nemzeti és lelki egészségünk összefüggéseiről.

– Professzor úr, már a rákbetegség említése is azonnal félelmet kelt az emberekben. Gyógyíthatatlan kórnak tartják, miközben az orvostudomány ma már a daganatos betegségek jelentős részét gyógyítani, vagy a betegek állapotát hosszabb távon stabilizálni tudja.

– A daganatok egyharmada az elsődleges megelőzés segítségével ki sem alakul. A kialakult daganatos betegségek felénél végleges gyógyulás érhető el, atovábbi esetekben pedig a betegség megléte mellett hosszabb-rövidebb ideig – ez éveket, sőt, sok évet jelenthet – biztosíthatjuk az emberhez méltó életet.

Beszélgetés a hetvenéves Márfi Gyula veszprémi érsekkel

Nekünk is hinnünk kell, hogy ma is létezik egy „rejtőzködő Magyar – ország”, sőt egy „rejtőzködő Európa”, amely nem hajt térdet a bálványistenek előtt, s hinnünk kell azt is, hogy az erkölcsileg megrendült Európa romjain ma is felépülhet egy megújult Európa – vallja Márfi Gyula veszprémi érsek. A főpásztor beszélgetésünkben visszapillant szellemi és hitéleti ébredésére, majd betekintést enged azon gondolataiba, amelyekkel most megjelenő könyvében – Az istenkeresés útjain – korábbi írásai nyomán részletesen elemzi és kritikával illeti korunk súlyos társadalmi és erkölcsi válságát, egyúttal megmutatja az ebből kivezető utat is.

– Érsek úr, hogyan tekint vissza szellemi és vallási, hitbéli indíttatására?

– Az ateista diktatúra idején nőttem fel, de tudatosodásom kezdetétől az jelentette számomra az alapvető kérdést: van-e Isten, illetve milyen ez az Isten? Olyan-e, mint amilyennek hisszük, vagy például az anyaggal kell azonosítanunk, ami végső soron az egyik legdurvább panteisztikus fölfogást tükrözi? Emberszabású lény-e, netán egyes keleti vallások személytelen ősvalósága?

– Hogyan fejlődött ez a gondolat?

– Az ötvenes években, amikor szocializálódni kezdtem, fájdalommal éltem meg, hogy hetente hatszor olvastuk-hallottuk az újságban, a rádióban, később, amikor elterjedt, a televízióban, az iskolában, hogy nincs Isten, s csak vasárnap a templomban azt, hogy van. Otthon a szüleimtől természetesen mindig azt hallottam: van Isten. Isten valóságát létfontosságú kérdésnek, élet és halál kérdésének tekintettem.

Napvilágra kerülnek a Szent Mihály-templom freskói

Szeretem a barokk művészetet. Sokan idegenkednek tőle, különösen nálunk, ahol műemlékeink java része – történelmi sors-nyomorúságunk miatt – csak a barokk korig nyúlik vissza. A barokk képi gazdagsága, nyüzsgő mozgalmassága, mégis tisztán feltörő szellemi-eszmei vonala befogad, átölel – ezzel a gondolattal és érzéssel léptem be a budapesti Szent Mihály-templomba. A Váci utcai istenházát sokan az angolkisasszonyok templomaként ismerik, s mint minden régi épületnek, ennek is eleven a legendatörténete. Tűzvész és árvíz – 1838-ban mellmagasságig állt benne a Duna –, majd később itt töltötte kiutasítása előtt az utolsó napokat Angelo Rotta szentszéki nuncius 1945 tavaszán, s állítólag Nyugatra vándorlása előtt a Szent Korona is megfordult itt. De most a barokk világát keressük a templomhajó boltívének magasában.

A pesti Belváros hét barokk temploma közé tartozik a Szent Mihály nevét viselő. Másfél évtizede a templomigazgatóság részben önerőből, részben pályázati támogatások segítségével látott hozzá a templom műemléki értékeinek megőrzéséhez és helyreállításához. (Legutóbb a Jézus születését ábrázoló mennyezeti freskó restaurálásáról közöltünk riportot tavaly karácsonyi lapszámunkban – a szerk.).

Az utcai bejárat felől a hajó harmadát még egyszínű, valaha fehér, mára szürke festés borítja. A díszítőfestő, aranyozó mesterséget folytató Papp testvéreket bízták meg az 1960-as esztendőkben az akkor már felújításra, restaurálásra szoruló belső tér egyszínű lefestésére. Hogy miért került sor erre? Megértéséhez ismerni kell azt a kort, s a Papp testvérek e kényszerűségben nyilván úgy látták – mint sokszor másutt is előfordult –, hogy legalább az megmarad, amit a festéssel elfednek.