Kiút az ultraliberális gondolkodás csapdájából

Az egyéni sors szempontjából jelentkezett ilyen erővel a katekizmus kérdése: mi végett vagyunk a világon?

 

– A mai napig alapvető kérdés számomra az ember életének eredete és célja. Ebből kiindulva elsősorban az istenkérdés, az istenkeresés érdekelt. Később arról olvastam, hogy egyes szerzők szerint Jézus személye a mítoszok világába tartozik, létezése legenda – s ezekre élénken reagált a lelkem. Megdöbbentett, amikor hallottam Ady Karácsony című versét: „Ha ez a szép rege / Igaz hitté válna, / Óh, de nagy boldogság / Szállna a világra.”

 

Mi az, hogy rege? Volt egy Jézus című versében pedig így ír a költő: „Szent elgondolás: volt egy Jézus, / Ki Krisztus volt és lehetett / És szerette az embereket.” Nem értettem, mi az, hogy elgondolás?

 

Ugyanakkor ő írta Az Úr érkezése című verset is: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.”

 

– Adyt is befolyásolták a szabadkőműves eszmék, nyilván ezek hatására születtek az általam idézett versek, de lelke mélyén, azt hiszem, megmaradt isten- és Krisztus-hívőnek.

 

Milyennek látja jelen világunk Istenhez fűződő viszonyát?

 

– Isten létezését ma viszonylag kevesen tagadják, a szabadkőműves felfogású emberek nagyobb része is elfogadja a „legfőbb építész”-t. A Le Point című francia szabadkőműves lap első oldalán olvastam: „Az univerzum nagy építészének tiszteletére.” Tehát valamiféle metafizikus, transzcendens valósággal ők is szembenéznek. Ellenben nem fogadják el Jézus Krisztust, a tízparancsolat Istenét. Az Istent, aki beleavatkozik az emberek életébe. S ezen a ponton máris jelentkezik az ultraliberális szemlélet.


Érsek úr több vonatkozásban erős kritikával illette már korábban is, s éppen a napokban, születésnapjára megjelenő új könyvében markánsan mutatja be ennek a szemléletnek az ártalmas voltát: hogyan jelentkeznek káros hatásai az Európai Unióban, az ultraliberális államban, az ultraliberális jogalkotásban, az ultraliberális erkölcsben, az ilyen elvek szerint irányított iskolában. Az ultraliberális államról például ezt írja: „Az ilyen állam első jellegzetessége, hogy magát laikus, azaz vallásilag, világnézetileg semleges intézménynek tartja. Ezt a laikus államot nyugodtan nevezhetjük ma Európa bálványistenének, amely előtt térden csúszik a magát modernként ünneplő európai ember.”

 

– A liberális állam időnként úgy hivatkozik saját gyengeségére, mint valami erényre. Pedig ez a gyengeség még csak nem is elkerülhetetlen baleset vagy betegség következménye, hanem közönséges bűn. „Az állam rossz gazda” – állapította meg egy liberális politikus. De miért rossz gazda? Azért, mert illetékesei áron alul eladják (privatizálják) az állam (vagyis a nép) vagyonát, jó erkölcsbe ütköző módon ellopják az állami vállalatok pénzét. Magukat a törvényeket úgy hozzák meg, hogy bő lehetőséget nyújtsanak a „jogszerű”, ugyanakkor súlyosan erkölcstelen tolvajlásra, amikor is a köztulajdonnak a magánszférába való átjátszása történik.

 

A vadliberális állam egyébként csak az erősekkel szemben gyenge, míg a gyengékkel szemben erős, sőt nemegyszer kíméletlen. Ilyen kíméletlenség tanúi voltunk 2006 őszén, amikor magyar (vagy tán nem is magyar) rendőrök félholtra vertek békés tüntetőket, sőt egyszerű járókelőket is. A liberális államban hihetetlenül megnő a bürokrácia, amely rendkívüli módon megnehezíti a kis- és középvállalkozások, sőt a nonprofit szervezetek (így az egyházak) elszámolását is. Ez utóbbiakat kemény adókkal sújtja, miközben a nagytőkével (különösen a nemzetközi nagytőkével) szemben rendkívül kíméletes.

 

Az ultraliberális állam számára a polgár alig több mint engedelmes „munkaerő” és (még engedelmesebb) „fogyasztó”. Ez az állam semmit sem tud arról, hogy minden ember a teremtő Isten egyedi, soha meg nem ismételt képmása, aki arra hivatott, hogy a mennyei Atya gyermekének szabadságával és szeretetével szolgálja őt és testvéreit.

 

Az Ön által írottak és mondottak különösen nagy hangsúlyt kapnak azok után, hogy Ferenc pápa közelmúltban megjelent apostoli buzdítása (Evangelii gaudium) hasonlóan fogalmaz. Többek között ezt olvashatjuk benne: „A pénz imádata egy újfajta zsarnoksághoz vezet.” Majd így fogalmaz a pápa: „Míg egy kisebbség jövedelme exponenciálisan nő, úgy az a szakadék is, amely a többséget e kevés ember által élvezett jóléttől elválasztja. Ez az egyensúlytalanság olyan ideológiák következménye, amelyek megvédik a piac és a pénzügyi spekuláció abszolút autonómiáját. Ennek megfelelően azok elutasítják a közös javak iránti éberséggel megbízott államok jogát, hogy bármilyen irányítást gyakoroljanak. Így egy új zsarnokság születik, amely láthatatlan és gyakran rejtőzködő, és amely egyoldalúan, de folyamatosan másokra kényszeríti saját törvényeit és szabályait. Az adósság és a kamat felgyülemlése nehézzé teszi az országoknak, hogy kibontakoztassák saját gazdaságaik potenciálját, és polgáraikat visszatartják, hogy valódi vásárlóerejüket élvezhessék.”

 

– A szentatya pontos diagnózisát adja korunk társadalmi-politikai valóságának, amikor az új zsarnokságról beszél. „A proletárdiktatúrában nem az igazság kérdése az első, hanem a hatalomé” – nyilatkozta egy kommunista ideológus az 1960-as években. És mi a helyzet az ultraliberális diktatúrában a harmadik évezred elején? Nagyjából ugyanaz, mint az úgynevezett proletárdiktatúrában. Az ultraliberális állam – a vadkapitalista szabadverseny híveként – nem érzi kötelességének, hogy a gyengéket és a fogyatékosokat megvédje az erősekkel és az ügyesekkel szemben, mondván, „nem kell beavatkozni a piaci folyamatokba”. Így az ultraliberális államban nem a jog ereje, hanem az erő joga érvényesül. Ez a magatartás oda vezet, hogy a nép, az ország érdekeit felülírják a privát érdekek, az egyes személyek és csoportok érdekei. Egy ilyen világban nemcsak igazságról nem beszélhetünk, hanem valódi jogról és méltányosságról sem. Az ultraliberális jogrendben tehát elsősorban az erősek jogai érvényesülnek.

 

Kimondatlanul is azt hirdeti ez az ideológia: Isten ne avatkozzon bele az emberek életébe.

 

– Újra halljuk, amit a paradicsomban a kígyó mond: – Csak nem hiszitek el, hogy tilos ennetek erről a fáról? Dehogyis haltok meg, ne higgyetek Istennek! Ez már a napjainkban jelentkező erkölcsi felelősség – vagy felelőtlenség – kérdéséhez vezet.

 

Amikor az egyén – szabadságára hivatkozva – elutasítja a felelősségvállalást?

 

– Az ultraliberális szemlélet szerint az ember kényes a maga szabadságára. Többször beszéltem már erről: a szabadság olyan, mint a gyógyszer, amelyet a betegnek szednie kell, de nem mindegy, milyen mennyiségben. A szabadságot, ha túladagolják, halált okoz, nem az élet kultúrája támad belőle.

 

A keresztény ember a krisztusi szabadságot tekinti mértéknek; amely az önkéntes elköteleződés – vállalás – révén valóban szabaddá teheti az embert.

 

– Az ultraliberális szabadságeszme ezzel szemben a legkeményebb rabszolgasághoz vezet. Az ember saját gyengeségeinek – önzésének, pillanatnyi (vélt) érdekeinek – rabjává válik. Gondoljunk az élvezeti cikkek mértéktelen fogyasztására, a szexuális élvezetek mértéktelen habzsolására, mindez végül függőségek kialakulásához, illetve frigiditáshoz, impotenciához vezet. A szexualitás adta szépség tönkremegy ezáltal. Nézzük a gender ideológiát! Nincs többé nemiség. Hová lesz a normális szexualitás? A mértéktelenséggel szenvedések sokaságát zúdítja magára az egyén.

 

Ebben a világban milyen esélye van a keresztény embernek, a kereszténységnek, akár itt nálunk, Magyarországon?

 

– Az esély, a remény mindig megmarad. Az ember úgy van ezzel, mint Illés próféta, aki elmenekül Akháb király és Jézabel királyné haragja elől, s azt mondja: Uram, jobb már nekem meghalnom, mint élnem. Oltáraidat lerombolták, prófétáidat megölték, egyedül én maradtam meg, s most nekem is az életemre törnek.

 

Hamarosan hallja azonban az Úr válaszát: megtartottam magamnak hétezer férfit, akik nem hajolnak meg Baál előtt. (A hétezer, mint tudjuk, szent szám, a sokaságot jelenti.) A próféta tehát sokkal sötétebben látja a jövőt, mint Isten. Azt gondolom, Magyarországon és Európában is így van: az ultraliberális szemlélet véleményformálói bármilyen hangosak és bármilyen sok embert tévesztenek is meg, azért mindig maradnak olyanok, akik nem hajtanak térdet sem a bálványistenek, sem a pénz, a hatalom, a népszerűség, sem pedig az élvezeti cikkek bálványai előtt. Ezért érdemes nekünk is dolgoznunk. Persze korántsem biztos, hogy akkor születik meg az eredmény, amikor mi várnánk. Péter is egész éjjel halászik, amikor elvileg eredményes a halfogás, mégsem akad a hálójába semmi. S amikor már nem számít sikerre, akkor következik be a csodálatos halfogás.

 

Nem látom tehát reménytelennek a helyzetet. Nem bizakodhatunk el ugyan, mert gyengék vagyunk, ahogy Szent Pál mondja, kincseinket cserépedényben hordjuk, de ugyan – akkor mindig megvannak azok a lehetőségek, amelyeket ki kell használnunk. Profán hasonlattal élve: a nyerő lapot ki kell játszani, a gólhelyzeteket be kell lőni. Meg kell próbálni, ha nem mindig sikerül is. S nem szabad folyton siránkoznunk.

 

A nyerő lapok kihasználása, a gólhelyzetek belövése nyilván nem valamiféle praktikát vagy taktikát jelent, hanem a személyes hitelességet és vállalást, másként tanúságot Jézus Krisztusról.

 

– Igen, minden lehetőséget meg kell ragadnunk az evangélium hirdetésére. Ha ezeket akár kényelmességből nem vállalnám, a mulasztás bűnét követném el. Persze tudom, gyenge, gyarló ember vagyok, nem használok ki minden lehetőséget, de ameddig erőmmel bírom, addig erre törekszem, abban a reményben, hogy mindez kedves Isten előtt. Az eredményt ugyanis ő adja meg. Mi csak vetünk, a növekedést Isten adja.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..