„Járni tanulok megadóan, Isten oldalán”

Advent és a nagyböjt bűnbánat-lilája, a készülődés, a várakozás és a szenvedés színe mélyen átitatta Ferenc atya életét. Nehezen beszél róla, hiszen a széljárta szabadság ifjaként nem gondolt arra: lehet, hogy egyszer magatehetetlenül, vagy akár tolószékbe kényszerítve kell élnie az életét. Harmadéves szeminaristaként ugyanis majdnem lebénult mindkét lába. Műtétre várt Budapesten, majd a bécsi kórházban, ahol a professzor rákérdezett: nem érte-e korábban valamilyen baleset. Akkor villant be: focizni szerető kisiskolásként egyszer leugrott a kapu tetejéről, eltörött a sarka és megsérült a porckorongja is. Öt gerincműtéten van túl, de kénytelen együtt élni a fájdalommal. „Barátaim azt hiszik, hogy fekszem, / nem tudják, már járni tanulok / megadóan, Isten oldalán” – vallja egyik kedves költőjével, Zelk Zoltánnal.

 

Amikor arról faggatom, a testi gyötrelmek mardosta mindennapokban jut-e valamilyen kárpótlás a kínokért, azt mondja: mindez hozzátartozik a papi élet teljességéhez. A szenvedés – kegyelmi oldalát nézve – nagy ajándék, s az elmúlt évtizedek keresztútjárása folyamatos felkészülést jelentett számára. Régen letett már arról, hogy megfejtse a titkot, Isten titkát, miért történt vele mindez. Emlékei közül inkább előhívja azokat az éveket, amikor Szent Márton hegyén a jelenlét ízét-örömét érezték, de nemcsak az ódon falak között, hanem a pályán is, amikor társaival és pannonhalmi bencés tanáraival együtt rúgták a bőrt. A központi szeminárium lelki-teológiai tartalmán túl mély nyomot hagytak lelkében akkor kezdődő küzdelmei, fájdalmai, ám az ott talált légkörben, mintha már előkészített kegyelmi terepre érkezett volna. Hiszen ez a hely szembesítette egy felszentelés előtt álló diakónus és egy frissen szentelt atya halálával is, melyben sok kérdés és elmélyült ima után a papi lét örök értéke, teljessége derengett fel előtte.

 

Kópháza, a szülői ház mindig hazavárta. Otthonában gyertyafény mellett gyűlt össze a család a közös fohászra; hol az akkori plébánosért, hol a papi hivatásért folyt az égi-földi párbeszéd. Kisgyermekként is teljesen természetes volt számára a természetfeletti, így nem csoda, hogy már három-négy éves korában meghívta ministrálni a falu plébánosa. Akkor tört utat magának a kérdés: Mi lesz, ha őt is papnak hívja az Isten?

 

Egresits Ferenc Isten jegyese lett. Négy év káplánság után – szíve túlcsordulásig telve lelkipásztori örömmel – várta Róma. Amikor az 1991–93 közötti időszakra terelődik a szó, Ferenc atya így fogalmaz:

 

– Idehaza ez a rendszerváltás utáni eufória és kijózanodás időszaka volt. Nagyon nehéz volt egyszerre látni az új lehetőségeket, és megtapasztalni az emberi szűklátókörűséget. Tudatában voltam annak: lehetne nagy dolgokat véghezvinni, de helyette a kicsinyesség béklyóz bennünket. Róma kinyitott. A rám erőltetett emberi-egyházi kötelek lehullottak rólam. Jó volt ráérezni az egyház egyetemességére, arra a hitbéli lüktetésre, amit az Örök Város és a világ minden részéből megjelenő hitérzék jelentett. A Pápai Magyar Intézet biztonsága és paptestvéri közössége jó háttér volt a napi kihívásokra való felkészüléshez. Megkülönböztetett figyelmet tapasztaltam meg mindenki részéről. Mivel horvát nemzetiségű vagyok, szinte még oda sem értem Rómába, már szerepeltem a Horvát Kollégium által kiadott füzetecskében, közösségbe hívtak. A Szent Gergely Egyetem Spirituális Intézetében zajló tanulmányaim során megismerhettem olyan tanárokat is, mint Charles André Bernard atya, a szakpszichológiát oktató Szentmártoni Mihály atya, vagy Luigi Padovese atya. Bámulatos nyitottságot tapasztaltam. Mivel tanáraink többnyire részt vettek egy-egy szakterületükhöz tartozó dokumentum előkészítésében vagy lektorálásában, ezért azok tartalma a megjelenésükkel szinte egy időben beépült az előadásaikba.


A köztudatban az áll: aki Rómában tanul, azzal nagy terveik vannak az elöljáróknak. Ferenc atya kiigazít: nem hiszi, hogy csak azokkal vannak nagy terveik.

 

– Pápai Lajos püspök úr a kispapok képzését bízta rám. Konkrét feladatra készülhettem. Meggyőződésem, hogy egy szemináriumi elöljáró csak akkor lehet hiteles, ha a felmerülő kérdésekre, kételyekre saját maga is folyamatosan keresi a megfelelő választ. Két évig a Győri Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet spirituálisa voltam, majd tizenöt éven át az intézmény rektora.

 

S hogy él-e benne bármilyen hiány amiatt, hogy a közelmúltban újra plébános lett? Mindig is pasztorális beállítottságúként határozta meg magát. A papi életek indulásánál való „bábáskodás” erővel és gazdagsággal halmozta el, de hiányként élte meg, hogy a hívek lelkipásztori ellátásában közvetlenül nem vehetett részt. Most viszont, bár közvetlenebb a kapcsolata a hívekkel, a lelkipásztori életforma fizikai oldala komolyan próbára teszi fájdalomtűrő és állóképességét. Nem panaszkodik. Ahogy fogalmaz: megmaradt számára a papi élet teljessége; pasztorálja a helybelieket és a hozzá érkezőket, tanít a főiskolán, közösséget épít, tábort szervez, szeretetszolgálatot irányít. Igaz, a szolgálatot megszakítva olykor-olykor kénytelen visszavonulni a szobájába „mennyezetet nézni”, Hévízre indulni, felkeresni az idegsebészeti és reumatológiai osztályt, hogy valamelyest csillapodjon a fájdalom, de mindig megnyugtatja a tudat: aki élete koordináta- rendszeréül a keresztet vállalta, annak el kell fogadnia a kereszthordozást is. Tudja, jó kezekben van: „kezébe vette, megtörte, odaadta…” Vállalja a compassiót, „mindenkinek mindene”, de neki is jólesik az együtt érző imádság, a felajánlott szentmise, a segítő cselekedet, s ha paptársai kopogtatnak be hozzá. Ilyenkor még nagyobbra tárul a kegyelem tárházának ajtaja…

 

Szabadidejében versbe, prózába szerelmesedik, hogy kortársakkal és klasszikusokkal preevangelizáljon. Misén, különféle rendezvényeken, kicsik vagy nagyok között.

 

– Az istenkeresés szempontjából is meghatározóak voltak életemben a regények és a versek. Nemcsak gyerekkoromban, hanem szeminaristaként is fogódzót jelentett számomra az irodalom. Már kisiskolásként is nagyon szerettem olvasni, osztálytársaim például egyre rövidebb határidővel adták kölcsön a könyveiket, de egyikkel sem sikerült kifogniuk rajtam. Pannonhalmán néhai Nagy Endre atya – aki lengyel tolmácsként is működött – gyakran úgy lépett be az ajtón: „Gyerekek, nem tudtam készülni, inkább olvasunk Sánta Ferenc Isten a szekéren című novelláskötetéből.” Szép idők voltak ezek, mint ahogy a Korzenszky Richárd atya tartotta órák is; három évig volt a magyartanárom. Egy-egy becsúszott rosszabb jegyet három-öt vers megtanulásával lehetett jelesre javítani. Bámulatos türelemmel bántak velem, hiszen nekem a gimnáziumban kellett megtanulnom a magyar helyesírást és helyes nyelvhasználatot, otthon mi horvátul beszéltünk.

 

A plébánost arról is faggattam, ha istenkereső művekből kellene összeállítania egy antológiát fiatalok számára, akkor mely alkotásokat válogatná bele. Sík Sándortól a Ments meg, Uram című vers jelentené a vezérfonalat. Biztosan ott lenne Zelk Zoltán Felelj, ha vagy című haikuja, Babits Jónás imája, József Attila Isten, Pilinszky Halak a hálóban, Mécs László Szenvedni kell!, Rónay György Jelenlét című verse, de Csoóri Sándor, Gyurkovics Tibor, Nagy Gáspár, Magyar Ferenc, Szabó Ferenc egy-egy műve is belekerülne.

 

Egresits Ferencnek nem kell keresnie a verseket, mert azok rátalálnak. Amikor előadásában idézi a nagyokat, valami különös tűz lobog a szemében. Akik a Győri Hittudományi Főiskola kurzusán hallották előadni, vagy legutóbb Hévízen, ahol Istenkeresés a magyar irodalomban címmel Balassitól Ady költészetéig elemezte nagyjaink istenes líráját, egész napon át szívesen hallgatták volna. S ő folytatta is volna, de a fájdalom határt szabott a hévnek.

 

A XVI. Benedek pápa által tavaly meghirdetett, s most zárult hit éve nemcsak hívei számára, de neki is különös kegyelmi időszakot jelentett, hiszen papi hivatását, kereszténységét, hitét egyaránt nagyító alá vehette. Minden misén elhangzott a tematikus évre szóló imádság, s a liturgia végén egy-egy család a hit éve feszületével indulhatott haza, hogy annak jelenlétében imádkozhasson a gyertyafényben, Isten jelenlétében.

 

Advent misztériumából a hit évének kegyelmi erőterében Szűz Mária személye van a legnagyobb hatással a plébánosra, aki nem véletlenül választotta újmisés és ezüstmisés jelmondatául e szavakat: „Legyen nekem, a Te Igéd szerint.” A gondolat jobb megértése érdekében utal a titokra, hogy Isten érkezik, testet ölt a kimondott Ige, lehetőség nyílik a válaszra. Szűz Mária válasza hívő, hiteles, kegyelmi válasz, minden megkeresztelt, Krisztus-hívő lehetséges, személyes válasza. Vegyük észre adventben a személyes megszólítottságunkat, amelyet Rónay György Mária éneke című verse hoz közelebb: „Isten várakozása! Világ várakozása! De megpróbálod a szívemet! / Azt hiszitek, nem látom, mit kell elviselnem? / Választottságom véghetetlen árát, / barlangszobám falán az eljövendő szenvedések árnyait, / keresztutam tizennégy állomását?/ (…) Ó, hiszen könnyű volna vaktában felelni: / Íme, az Úr szolgáló lánya – könnyű volna / meghajolni egy ismeretlen sors előtt! / De tudva sorsomat, érezve ártatlan szívemben máris azt a hét tőrt, / s méhemben mégis megfoganni Fiam örök agóniáját: / miféle nász ez, Istenem, miféle nász, / miféle anyaság? / S mért éppen engem választottál irgalmasságod oszlopául?/ Mért éppen nekem adtad ezt a két szemet, / látni világunk mérhetetlen szenvedését? / Mért éppen nekem ezt a szívet, / hogy csordultig megteljék szánalommal értük, / kik mint a fázó kisdedek, vacogva megváltásukért zokognak? / Hogy pattanásig teljék szeretettel, / s élni se tudjak már, ha nem édesanyádul? / Jól van. Hát legyen, ahogy akarod.”

 

Advent konkrét és személyes meghívás Isten megtestesült közelségébe és a máriás lelkiségből fakadó válasz életterébe, felelősségébe, örömébe. Alapja és hordozója: a szeretet.

Fotó: Pápai Gergely

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..