Kora őszi emlékek

Nemrég Budakeszi közelében, a Bodzás-ároknál jártam. Szomorúan láttam, mennyire elöregedtek a bokrok, milyen sok a száraz ág, alig van bogyó, és sajnos nagyon kevés volt a madár is. Ballagtam az árok mentén, és közben feltolultak bennem az emlékek. A múlt század ötvenes-hetvenes éveiben rendszeresen gyűrűztük itt a madarakat az őszi vonulás idején. Akkoriban a bokrok tele voltak feketén csillogó bogyókkal, és sok volt a poszáta is. Ezek a madarak az érés idején szinte kizárólag a bodzabogyókkal élnek, ami egyfajta katalizátort jelent számukra a vonulás idején.

Virágok, kívánságok

A hajdúsági ember találékonysága és vendégszeretete messze földön híres. Hajdúnánáson járva nemcsak a városháza előtti monumentális Kossuth- szobor vonzza a tekintetet, hanem a katolikus templomhoz közeli japán cseresznyefák kertje is, amit a magyar–japán barátság jegyében hoztak létre 2013 áprilisában. Számomra azonban elsősorban nem ezek, az útikönyvekben is megtalálható nevezetességek tették érdekessé és barátságossá a várost, hanem a Móricz Pál nevét viselő könyvtár előtti figyelemfelkeltő tábla, amelynek felirata: „Virágok és kívánságok tere.

Gyógyít az Isten

 

Abortuszon átesett nők és segítőik megrendítő vallomásai

 

Gesztenyét szedek, hogy majd gesztenyeemberkét készítsek. Mindenütt gesztenyefalevelek. Szép és békés ilyenkor kora ősszel a máriagyűdi kegyhely. Épp egy lelkigyakorlatra megyek, hogy néhány résztvevővel beszélgessek. Ám nem egy „könnyű” lelkigyakorlat ez: abortuszon átesett nőknek szól, hogy segítsen nekik – meggyászolni, feldolgozni a történteket, és talpra állni, Isten irgalmas szeretetével találkozni. Kovácsné Treer Mária mentálhigiénés lelkigondozó, gyásztanácsadó és Kovács Ferenc diakónus, vagyis a lelkigyakorlatot vezető házaspár fogad. Bemutatnak a nyilatkozó nőknek, és én megdöbbenek: megesett leánykák helyett nagymamakorú asszonyok ülnek velem szemben.

 

Mindennapi kenyerünk

 

Kenyérbérlet a rászorulóknak

 

A hatalmas óbudai lakótelep tízemeletesei között járunk. Nem messze húzódik a Faluháznak is nevezett panelsor. A szürke betont parkok és virágágyások tarkítják. Óvoda, iskola, közért, zöldséges, patika, gyerekzsivaj – minden van. Egy kisváros ez a nagyvárosban. A tízemeleteseket minden átmenet nélkül régi óbudai házak és utcarészletek váltják, aztán megint egy sor panel mered ránk. S nem tudni, a díszes (valaha szebb napokat is látott) kapuk vagy az egyszerű üvegajtók mögött ki hogyan él. Mert akárhogy nézzük is, ez mégsem az a klasszikus kisváros, ahol mindenki ismerne mindenkit. S ahol a legtávolabbi szomszéd is tudná, ki, mire szorul rá. Munkalehetőségre? Jó szóra? Egy falat kenyérre? Hiszen rászorulók mindenhol élnek. Itt is.

 

Pihenjen meg a lelked!

 

Nemzetfelajánlás Vodica-Máriakertben

 

Bodorodnak a fellegek, égi hegyek keveregnek. Vajon ma is esni fog? Vagy végre kisüt a nap? Hosszú az út a déli határig. Elhagyjuk Baját, elhagyjuk a falut, ahová őseim betelepedtek a XVIII. században. A tájban semmi rendkívüli, semmi látványos, mégis körülleng az otthonosság érzése. Az „én” falumnak is van – inkább csak volt – „vodicája”. Olyan vizecskéje, amelyhez elzarándokolnak a hívő lelkek, mert a vízben megpillantanak valamit. Az életadó vízben az életadót.

 

Ars Sacra Fesztivál – nyolcadszor

Rendezvényözön az ökumené jegyében, belépőjegy nélkül

A 2007-es nemzetközi városmissziós rendezvénysorozatnak köszönheti létét az idén nyolcadik alkalommal megrendezendő Ars Sacra Fesztivál, amely a testvérmúzsák randevújával országszerte kínál szellemi-lelki-kulturális élményt mindazoknak, akik fogékonyak a szent művészetre. A szeptember 20. és 28. között zajló, rendkívül gazdag programsor ezúttal a Ti vagytok a világ világossága (Mt 5,14) mottót kapta, amely azt sugallja: az egyházat nemcsak a klérus alkotja, hanem a tenni kész világi hívő is, aki kiveszi részét a szervezésből, a rendezésből. A különböző művészeti ágak képviselői pedig Istentől kapott talentumaikkal összekötik a földet az éggel, hogy fényt vigyenek a sötétségbe, hogy apró szentjánosbogárként vagy fénycsóvaként hirdessék Krisztus örömhírét. Szüntelen istenhódolat ez, amely – XVI. Benedek pápa szava szerint – nem luxus, hanem prioritás.

Feszültség és elegendő ihlet

Madách-kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban Amikor megláttam a Kékes televíziót a csipketerítős kisasztalon, amint éppen Major Tamás beszél a képernyőn, 1964-ben, mintha a régi szobánk egyik sarkát pillantottam volna meg. Nekünk is ilyen tévénk volt annak idején, fekete-fehér, kissé életlen képernyővel, de azért működött. „Kitárult a világ” – és tényleg. Híradó, játékfilmek, rajzfilmek, hétfőn adásszünet, fantasztikus dolog volt. Nem vagyok nosztalgiázós típus, inkább a jelen érdekel, mintsem a múlton merengjek, mégis ezek jutottak eszembe a minap a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Madách retro, A Tragédia színei 1964/2014 című kiállításon.

Nyugaton a helyzet változott

Bár már az ókorban fontosnak tartották a történelem ismeretét, az már nagy kérdés, hogy mire megy az emberiség a több ezer éve felhalmozott tudással. Cicero még optimista volt – a történelem számára az élet tanítója –, kortársunk, Sting viszont már arról énekelt, hogy a történelem nem tanít semmire. Vagy mi nem akarjuk meghallani a hangját.

De tegyük fel, hogy nyitottak vagyunk, és számunkra fontos, hogy a múlt eseményeit ismerjük. A fiatalabb nemzedék manapság már nem egy ideológia által átírt történelmet tanul, ám az idősebbek rákényszerülnek arra, hogy egykor szerzett ismereteinek – vagy legalább egy részüknek – utánajárjon és helyesbítse azokat. Vajon honnan tájékozódunk, ha az iskolapadot már kinőttük? Filmekből, regényekből vagy visszaemlékezésekből? Esetleg mindegyikből?

Magyar Kurír - Új Ember
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.