Mt 22,34–40

Az Isten iránti szeretet parancsát már az Ószövetségben kiegészíti a második parancsolat: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” (Lev 19,18, vö. MTörv 6,4–13). Bár Isten szeretetének parancsa mellett ez a „második” csupán másodlagos, az izraelitának felszólítás, hogy legyen gondja a „másikra” is. A Törvényben és a prófétáknál előírások és intelmek szólnak a szegények, a kisemberek, az elhagyatottak tiszteletéről, segítéséről. A zsidók felfogása szerint a testvér szeretete egy a többi parancsolat között, a keresztény látásmód ezzel szemben – Jézus tanítása alapján (Mt 23,40) – központi helyet biztosított neki.

Egy tudós mondta nekem nemrég, hogy az olyan lélek, aki nem elmélkedik, olyan, mint a béna vagy szélütött ember. Hiába van keze-lába, nem tudja mozgatni. Lélek is van ilyen: annyira gyönge, s úgy belemerült az anyagiakba, hogy hiába nála minden: nem képes magába szállni. Úgy megszokta már azoknak a kígyóknak és fenevadaknak társaságát, amelyek a lelki vár körül nyüzsögnek, hogy maga is hasonló lett hozzájuk.

Az egyház a maga ősi gyakorlata szerint délben is szertartással segít híveinek az imádkozásban, a „szüntelenül imádkozzatok” (1Tesz 5,17) szentírási elv alapján. A dél – a régi számítás szerint – a nappal hatodik órája, a déli imaóra végzésének időpontja. Ugyanakkor ez Jézus keresztre feszítésének az ideje is, mert – az evangéliumi beszámoló alapján – miután három órán keresztül haldoklott a kereszten „kilenc órakor (vagyis délután három órakor) Jézus hangosan felkiáltott (…) és kilehelte lelkét” (Mk 15,34–37).