Feleltetés

A felelő ki is jött, hozta a füzetét és az ellenőrzőjét. Már az első mondatok után tudni lehetett, hogy nem készült fel rendesen az anyagból. Más esetben ilyenkor általában leültetem a felelőt, de úgy éreztem, egy születésnapossal nem tehetem meg ezt. Próbáltam tehát rávezetni a helyes válaszokra. Nyilvánvaló volt, hogy valamit tanult, de nagyon izgul, és a bemagolt sémákhoz ragaszkodik. Olyan alapvető bakikat ejtett, amelyekből egy is elég lett volna az elégtelen minősítéshez. Én ennek ellenére türelmesen tovább gondolkoztattam, és nem engedtem, hogy föladja a küzdelmet.


Az osztály kicsit türelmetlenkedett már; többen amőbázni kezdtek, amit persze nem hagytam. Félórás kérdezgetés után jegy nélkül ültettem le a gyereket. – Mit kapott most ajándékba az osztálytársatok? – kérdeztem a többieket, érezvén, hogy nem mehetünk el szó nélkül a történtek mellett. – Azt, hogy nem kapott egyest, hogy jól elhúztuk az órát, és így nem jut már idő az új anyagra. Hogy megtanítottuk neki az anyagot, hogy segítettük a gondolkodásban – válaszolták nevetve. – Igen, ez mind így van, de azt hiszem, nem ez az igazi születésnapi ajándékunk! – mondtam. – Mi az, amire leginkább vágyunk mindnyájan, és amit most megadtunk az ünnepeltnek? – tettem föl a segítő kérdést. Az egyik csöndes kislány alig hallhatóan ezt suttogta: figyeltünk rá.

Igen, neki adtuk a figyelmünket, az időnket. Megálltunk egy pillanatra, félretettük a kényszeres haladás állandó szorítását, elengedtük az órák rutinos, éppen ezért kiszámítható menetrendjét. És talán ezzel az ünnepeltnek adott félórával megéreztettük azt a weöresi örök pillanatot, amely „kilóg az időből”.