Vágy a szabadság iránt

Mihályi Géza az Olaszországban élő, dolgozó magyarok közt fogalom. Ha az ember találkozik Önnel, mindig iróniával tud mesélni a börtönévekről.

– A pannonhalmi bencések olasz tannyelvű iskolájába jártam. Osztálytársaim közt volt Tóth Bálint költő és Gyöngyössy Imre író, költő, filmrendező is. Érettségi után Budapesten lettem olasz–magyar szakos egyetemista. 1951 februárjában letartóztattak, mert Tóth Bálint egyik versének négy sorát felírtam az egyetem egyik ajtajára. Bár az idézet nem volt rendszerellenes, mégsem tetszett a hatóságoknak. Egyébként olyan emberek miatt buktam le, akikkel csupán az utcán találkoztam, mindössze néhány percet beszélgettem velük. Őket már megfigyelték, s letartóztatásuk után engem is magukkal rántottak. Három és fél évet kaptam, négy hónap híján le is ültem.

Az egyetemet természetesen nem folytathattam, rendőri felügyelet alá kerültem. Segédmunkásként helyezkedtem el. A fizikai dolgozókat könnyen felvették a vállalatok, ám amikor a személyzetis jobban megnézte a papírjaimat, mindig kiderült „rovott múltam”. Ilyenkor behívtak, és megkértek, hogy közös megegyezéssel távozzak. Általában körülbelül három hónapot dolgoztam egy-egy üzemben. A forradalom kitörésekor aktuális munkahelyemen az emberek – ismerve a múltamat – megválasztottak a forradalmi bizottság tagjának. Megköszöntem a bizalmat, és azonnal lemondtam, hiszen csupán két hete dolgoztam ott. Senkit sem ismertem. Elmondtam azt is, hogy engem az egyetemről vittek el, és oda szeretnék visszamenni. Így is lett. A bölcsészkar forradalmi bizottságánál jelentkeztem. A sajtóanyagok terjesztése lett a feladatom. Az ország minden részéből jöttek az emberek, s én mindegyiktől egyetlen dolog után érdeklődtem: mit csinálnak az orosz csapatok. A híreket leírtam, és naponta egyszer vagy kétszer eljuttattam a forradalmi katonai bizottsághoz. Ez azért volt érdekes, mert kiderült: az országból látványosan kifelé mennek az orosz katonai hadoszlopok, de kisebb utakon, egyesével, mintha csak „eltévedt tankok” lennének, sok közülük Budapest felé tartott. Látni lehetett, hogy az oroszok készülnek valamire…

Valóban készültek. Vérbe fojtották a forradalmat.

– November 26-án el kellett hagynom az országot, még a szüleim is ezt javasolták. Bár a határ le volt zárva, Sopronkőhida környékén a határőrök úgy tettek, mintha semmit sem látnának, így jutottam ki Ausztriába. Bécsben azonnal az olasz nagykövetségre mentem. Az első ember, akivel találkoztam Francesco d’Alessandro volt, a budapesti Olasz Intézet korábbi igazgatóhelyettese. Gimnazista koromtól jól ismertük egymást. Megörült nekem, átölelt, és azt kérdezte, mikor akarok Olaszországba indulni. Csak annyit tudtam kérdezni: Mikor indulhatok? Holnap reggel – válaszolta. Bemutattak egy olasz vöröskeresztes hölgynek, aki egyébként ezredesi rangban volt. Ő lett az Itáliába tartó, több mint hétszáz emberből álló oszlop parancsnoka, én pedig a tolmácsa. A Fiat gyár küldött értünk buszokat. Ebben a csoportban volt a Corvin köziek parancsnoka, Pongrátz Gergely is, aki Spanyolországba, majd Amerikába ment.

Motoros rendőrök vezették fel a konvojunkat. Tarvisióban egy csendőr az első busz ajtajában köszönt nekünk, tisztelgett, s ezt mondta: „Buon viaggio! Viva l’Ungheria!” – Jó utat! Éljen Magyarország! Olaszországban voltunk. A falvakban lassítanunk kellett, mert az emberek kint álltak az utcán és integettek. Plakátokat láttam, rajtuk Kapisztrán Szent János, a nándorfehérvári ütközet hőse, s alatta a felirat, amely halálának ötszázadik évfordulójára, 1956. október 23-ára emlékeztetett. Azt hittem, mindez a mi tiszteletünkre készült. Utóbb derült ki, hogy a Ferenc-rend már október elején kitette a városokban a plakátokat.

Udinében a főtéren álltunk meg. A város vezetői szendviccsel, süteménnyel, kakaóval vártak minket. Néhány társamnak volt egy kis aprópénze. Láttunk egy bárt, bementünk, hogy presszókávét kérjünk, mert az nem volt a téren. A tulajdonos a kasszából odaszólt a pincéreknek: „Ők nem fizetnek. Azt isznak és esznek, amit akarnak. Az én vendégeim.” Az idős tulaj könnyes szemmel csak ezt suttogta: „Poveri, poveri ragazzi.” – Szegény, szegény fiúk.


A csoport tagjai mind Olaszországban kértek menedéket?

– Nem. Az osztrák táborok nem bírták befogadni a menekültáradatot, ezért az olasz hatóságok vállalták ötezer magyar ideiglenes elhelyezését. Ők is az osztrák feltételeket biztosították mindenben. A menekültügyi bizottságok is Ausztriából érkeztek. Sokan Amerikába szerettek volna menni, szinte mindenkinek sikerült is. Az ötezer menekültet különböző településeken szállásolták el. Én kísértem a csoportokat, és tolmácsoltam. Bolognában is megálltunk. A hadsereg néhány óra alatt átalakította az egyik iskolát éjjeli szállásnak. Hideg volt, ezért behívták a fűtőt. Szóba elegyedett velem. Érdeklődött felőlünk, s látszott, hogy meg van döbbenve mindazon, ami Magyarországon történt. Kérdezett a forradalomról, a munkásokról. Másnap, amikor elbúcsúztunk, átölelt. Utána egy csendőr megjegyezte: „Ez egy kommunista volt!” Akárkivel beszéltem, egytől egyig mindenki felháborodott, hogy idegen hatalom fojtotta vérbe a magyar forradalmat.

Az egyik táborban megjelent egy férfi, és arra kért, hogy menjek Rómába tolmácsolni. Annyit tudtam, hogy magyar katonai vezetők és olasz partnereik között lesz megbeszélés. Kaptam pénzt vonatjegyre, és érkezésem után egy szállodába vittek. Természetesen abban a ruhában érkeztem, amelyben Magyarországot elhagytam. A táskám egy krumpliszsák volt. A tárgyalásra a külügyminisztérium politikai osztálya főigazgatójának lakásán került sor. A kapuban, amikor bemutatkoztam, a csendőrök beengedtek. Az előszobában azonban a komornyik rám kiáltott: Itt nem lehet koldulni! Ebben a pillanatban megjelent a házigazda, s azt mondta: Végre itt van! Az urak már megérkeztek, és nem tudunk beszélni velük! Másnap a komornyik egy bőrönddel a kezében megjelent a szállodai szobámban. Csak annyit mondott: A főigazgató úr küldi. Ettől kezdve már váltás ruhám is volt.

Megbízást kaptam a Vöröskereszttől, hogy járjam végig a menekülttáborokat, és mérjem fel, hány magyar szeretne maradni, közülük hányan és mit tanultak eddig. Százhúsz nevet írtam össze: javarészt zenészeket, operaénekeseket, képzőművészeket. Nekik az egyetemek ösztöndíjakat biztosítottak, de a Vatikán is segítette őket. Akinek nem jutott támogatás, annak az olasz kormány utasítására a belügyminisztérium segélyszervezete úgynevezett táboron kívüli segélyt adott.

Rómában felkerestem a Via Giulián lévő Pápai Magyar Intézetet. A papi osztály a második emeleten volt, a többi osztály az állam irányítása alá tartozott. Az ötvenes években a palota lakói nem ösztöndíjasok voltak, hanem ávósok. Olaszul nem tudtak, feladatuk a magyarok megfigyelése és a propagandaterjesztés volt. A forradalom idején semmilyen információt nem kaptak otthonról, úgy érezték, a magyar forradalmárok győzni fognak. November 3-án egy csehszlovák géppel elmenekültek Prágába. A Falconieri-palota második emeletén élő emigráns papok maguk maradtak az épületben. Mester István rektor helyettes, aki a különböző menekülttáborokban dolgozó magyar lelkészektől tudta, milyen sok fiatalnak nincs még megfelelő otthona, úgy határozott, hogy beköltözteti őket az Akadémia üres szobáiba és lakásaiba. Így körülbelül húsz fiatallal együtt én is az Akadémián lakhattam. Mind fiúk voltunk, mert annak az öt-hat lánynak, akik Rómában maradtak, Békés Gellért bencés szerzetes szállást tudott szerezni az Isteni Szeretet Nővéreinek zárdájában. Táboron kívüli segélyünket mindannyian Mester Istvánnak adtuk, abból tudta megszervezni az épület fenntartását és a mi étkeztetésünket. Volt köztünk operaénekes, zenész, képzőművész, ezért rendszeresen ingyenes hangversenyeket rendeztünk az olaszoknak. Az első festészeti kiállításunkat maga az olasz belügyminiszter, Mario Scelba nyitotta meg.

Mulatságos eset volt, amikor az egyik irodában 1957 őszén felfedeztünk kétezer-ötszáz felbélyegzett, megcímzett borítékot. Az előző lakók, az ávósok olasz kommunisták és szakszervezetek számára állítottak össze propagandaanyagot. Mindegyiket kibontottuk, s mellékeltünk hozzá egy ironikus hangvételű levelet, amelyben a címzetteket az egy évvel korábbi budapesti vérengzésre emlékeztettük. Néhány nappal később levelekkel és telefonhívásokkal ostromolták a Magyar Népköztársaság római nagykövetségét.

Utóbb azonban el kellett költözniük, a magyar hatóság ezt elérte.

– Az olasz külügyminisztériumnak – budapesti nyomásra – lépnie kellett. Az olaszok hét és fél millió lírát adtak, hogy magunk oldjuk meg a szállásunkat. Ez hosszabb időre is elég lett volna lakbérre. Kada Lajos, aki akkoriban a Szentszék diplomataképzőjében tanult, elintézte, hogy XII. Piusz pápa megduplázza az összeget. Róma belvárosában sikerült vásárolnunk egy ingatlant, amely a Pápai Magyar Intézet nevére került. Ma ennek a háznak a falán, a Via de’Cestarin márványtábla emlékeztet arra, hogy ’56-os menekült diákok laktak benne. Végül az 1963-as vatikáni–magyar részleges megállapodás után Mester István eladta az ingatlant. Ebből a pénzből tudták kifizetni a Szent István Zarándokház megépítéséhez szükséges telek előlegét.

Ha olaszországi magyarok körében szóba kerül az Ön neve, mindenkinek eszébe jut egy város is, Capestrano. Miért?

– Két évvel a forradalom után, október 23-án elmentem az umbriai Capestranóba, ahol a nándorfehérvári diadal hőse, Kapisztrán Szent János született. A forradalom tizedik évfordulóját az olaszországi magyarok itt már akkor együtt ünnepelték a városka lakóival. Capestrano védőszentjének ünnepén azóta minden esztendőben a magyar forradalom kitörésére is emlékezünk a helybeliekkel. A budai várkerülettel pedig testvérvárosi kapcsolat épült ki. A rendszerváltozás óta magyar katonai és állami vezetők is rendszeresen eljönnek ide ünnepelni. Olaszország lett a második hazám. Capestrano szülöttje, Kapisztrán Szent János egy a sok ezer szál közül, mely Itáliát és Magyarországot összeköti. Nekem különösen kedves, hiszen az ’56-os forradalom kitörésének napján ünnepeljük őt.

Fotó: Bókay László