Új kilátó készült a Pilisben, a 756 méter magas Pilistetőn. A Dunántúli-középhegység legmagasabb pontján most átadott, több mint tizenhét méter magas építmény Boldog Özsébről kapta a nevét, aki a XIII. században a térségben élő remetéket összegyűjtve alapította meg az egyetlen magyar férfi szerzetesrendet, a pálosok rendjét.
„Hic mortui vivos docent” – Itt a holtak az élőket tanítják. Ez a latin mondás a sírfeliratuk azoknak az embereknek, akik önszántukból felajánlották testüket, szerveiket haláluk után az orvostudománynak. A katolikus egyház a véradáshoz és a szervadományozáshoz hasonlóan a szeretet egyik legszebb megnyilvánulási formájának tartja ezt.
Megállok cellafényben. Az ablak magasan, nem lehet kilátni, a fény, valahonnan a messzeségből, beesik, végigsúrolja a falat. A fénytapasz alatt kicsiny asztal, rajta mécses. Ég. Vékony kis láng. Még lejjebb szalmával vagy kukoricahánccsal töltött zsák. Fekvőhely. A földön. Az utolsó fekvőhely. Az utolsó éjszaka. Az utolsó beszoruló fény. Az utolsó ajtónyitás. Az utolsó lépések. Az utolsó szabad ég. Minden utolsó… Körülnéz? Vagy már nem is lát? Máshogyan néz? Néhányan állnak ott. Hárman az oszlop körül. Bitófa. Ketten a hurokba akasztott testet tartják, a harmadik a lábra kötött, csigára font kötelet húzza. Még nem. Még él. Az utolsó hivatalos iratot föl kell olvasni: elutasítva. Odébb orvos, kezében szakmai táska. A halál beálltát meg kell állapítani. Elvégre rendnek kell lenni. Odébb saroglya. Amilyennel a parasztemberek a trágyát hordják ki a földre. A holttestet – hullát – arra. De még él.
Az őr figyelt, aztán kukucskált. Szeme betöltötte a nyílást. Az őr már csak ilyen: figyel, les, szimatol, kukucskál, ráront. Fölcsapta a vasajtót, csak úgy dörrent a zár, beleremegett a betonszárazon kongó folyosó: „Hagyja abba! Nem megmondtam, hagyja abba!” – üvöltött belőle az egyenruha-tuskó. A halálra ítélt rab állt a cella mélyén, a fal felé fordult – és állt. Néha, igen, olykor behajlította az egyik ujját, majd egy idő múlva a másikat, és így tovább. Az őr nem vehette észre, olyan kicsiny mozdulatok voltak ezek.
Mt 25,14–30
A talentumokról szóló jézusi példabeszédet mindenki ismeri. Ennek ellenére nem könnyű az értelmezése. Problémát okoz, hogy miként lehet összeegyeztetni e példabeszéd tanítását azokkal az evangéliumi szöveghelyekkel, melyek szerint az isteni király szolgái „mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt, behívtak a menyegzőre” (Mt 22,1–10), az alig egy órát dolgozó szőlőmunkások ugyanazt a bért kapták meg az isteni házigazdától, mint azok, akik az egész „nap terhét és hevét viselték” (Mt 20,1–15), vagy Szent Pál alapvető tanításával, melynek értelmében a megigazulás a hit révén történik, nem pedig tettek által (Ef 2,9; Róm 3,28 stb.).
Katekézis a liturgiáról
Megszoktuk, hogy a húsvétot megelőző időszakot a magyar nyelv „nagyböjtnek” nevezi. Éppen ezért elgondolkodtató, hogy a Sacrosanctum concilium zsinati konstitúció 109. pontjában szereplő tempus quadragesimalis kifejezést a zsinati dokumentumokat publikáló, 1975-ben megjelent magyar változat korrekt módon „szent negyvennapnak” fordítja (így, egybeírva).
Görögkatolikus egyházunkban november 21-én az Istenszülő Szűz Mária templomba való bevezetését ünnepeljük. Mint életének oly sok eseményéről, erről sem maradt fenn evangéliumi tudósítás. A népi jámborság azonban meglehetősen kiszínezte: a Jakab-féle apokrif evangélium aprólékos részletességgel mutatja be az eseményt. Számunkra azonban fontosabbak az ünnep liturgikus szövegei, hiszen azok nemcsak leírást adnak Mária templomba való bevezetéséről, hanem elsősorban teológiai magyarázatát közlik, másodsorban pedig mindezt át is imádkoztatják velünk. A lényeget az ünnep fő éneke, a tropár is tartalmazza, melyet három részre lehet osztani.
November 16.
Gertrúd az egyetlen nő a német történelemben, akit a „nagy” jelzővel illetnek. Akárcsak Bingeni Hildegárd vagy Magdeburgi Mechtild, ő is azon középkori szent nők egyike, akik a mai értelemben véve is figyelemre méltó karriert futottak be.
Gertrúd 1256. január 6-án született, de hogy miként került a helftai kolostorba, nem tudjuk. Lehet, hogy buzgó vallásos szülei adták be a rendházba, de az is elképzelhető, hogy a kolostorhoz tartozó árvaház lakója volt. Fiatalon magára öltötte a fátyolt.