Közel van az Úr
A keresztény ember az öröklét részese s az igazságé, mely felülről származik.
Megnyílik lelke az Úr szavára, de imája nemcsak ez:
„Elmúlik a világ,
Jöjjön el országod.”
A felzengő szó
Jn 1,6–8.19–28
Advent központi alakja Keresztelő Szent János. Ő egyesíti magában a várakozást, a reményt, illetve ezek beteljesülését. Nem véletlen, hogy Jézus „asszonyok szülöttei között a legnagyobbnak” nevezi őt (l. Lk 7,28).
A János szerinti evangélium első fejezete nem csupán beszámol a Keresztelő ténykedéséről, hanem a prológusba (Jn 1,1–18) foglaltan értelmezi küldetését (vv. 6–8). A kulcsfogalom a „tanúság”, amely háromszor is előfordul itt. János az az ember, akinek identitása önmagán túl van. Ő azért született, Isten azért küldte őt, hogy rámutasson valaki másra.
Örök kultusz Isten színe előtt
A római liturgia történetéből
A személyek közötti kapcsolatoknak megvannak a maguk alapjelentésén túlmutató gesztusai, rítusai. Ahogyan két szerelmes kapcsolatában egy csokor virág nem a növények iránti rokonszenvről szól, ugyanúgy Isten és az ember kapcsolatában is önmagukon túlmutató, ugyanakkor a két fél viszonyának autentikus valóságát kifejező jelentésük van bizonyos gesztusoknak, tetteknek. Így születik meg a kapcsolatot jellemző kultusz, vallásos nyelvezet, amelyet a zsidó és a keresztény közösségekben liturgiának nevezünk.
Az ősatyák vasárnapja
Görögkatolikus egyházunk november 15-én kezdi meg a karácsony szent ünnepére való felkészítésünket a negyvennapos böjt elrendelésével. Azért, hogy testileg-lelkileg összeszedettebben várjuk az ünnepet. (Figyelemre méltó, hogy itt a szám pontos, és nem csupán jelképes, mint a nagyböjtben.) November 21-étől pedig már elkezdjük énekelni a reggeli istentiszteletben a „Krisztus születik, dicsőítsétek” kezdetű gyönyörű éneket, amely aztán karácsony ünnepzárásáig melengetheti szívünket. Ezek mellett van még két, szintén a hatékony előkészületet szolgáló támpontunk: az ősatyák, illetve az ószövetségi szentatyák vasárnapja.
Szent Olümpiász
December 17.
Olümpiász a keletrómai császárváros, Konstantinápoly egyik főnemesi családjában született 361 körül. Szülei valószínűleg nem voltak keresztények. Korán árvaságra jutott. Nagybátyja, Prokopiosz prefektus vette magához, de másra bízta a lány nevelését: Teodóziára, aki a konstantinápolyi keresztény közösség fontos tagja volt, és ismeretségben állt Nazianzi Szent Gergellyel és Nagy Szent Vazullal.
Olümpiász így a keresztény hit légkörében nőtt fel. Tizennyolc évesen férjhez adták Nebridiosz prefektushoz. Férje azonban néhány hónap múlva meghalt.
Kultúrák és vallások
Könyvespolcra
A kultúrák és a vallások világszerte találkoznak egymással. Kölcsönhatásuk egyre magától értetődőbb, a béke megvalósításában játszott szerepük mind egyértelműbb. Mondhatják-e még a keresztények, hogy „az emberek megváltásának oka egyedül Jézus Krisztus”? Le kell-e mondania a kereszténységnek az igazság iránti igényéről ahhoz, hogy modern és toleráns legyen?
Pasarét portréja
Könyvespolcra
Vallomások. Negyven önarckép, bemutatkozás. Egy közösség kísérlete önmaga megfogalmazására. Pasarét portréja, ahogyan a templomhoz, plébániához kötődő emberek megrajzolják. Üdítően merész kísérlet annak megválaszolására, mit jelent egy közösség, mit jelent közösségben élni, közös hitben osztozni.
A mi arcaink című könyvben pasaréti hívek (civilek és szerzetesek) beszélnek, mondják el az életüket, a templomhoz kötődő történetüket, keresztény elkötelezettségük történetét, eredetét, megingásait, nehézségeit és kegyelmeit.
A rendületlen szívű vándor
Könyvespolcra
Emlékkönyv Jáki Sándor Teodózról
A vándorapostol címmel nemrég jelent meg egy reprezentatív emlékkönyv, amely a közelmúltban elhunyt Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetes, jeles népzenekutató, ének- és zenetanár, a Domokos Pál Péter nyomában járó lelkipásztor felejthetetlen szolgálata előtt tiszteleg.
Ki volt Jáki Teodóz, és mit adott bencés közösségének, a kereszténységnek, a magyar kultúrának, a világon szétszóródott és szétszóratott magyarságnak? Ezekre a kérdésekre igyekeznek választ adni visszaemlékezéseikben a kötet szerzői: rendtársak, öregdiákok, néprajz kutatók, lelkipásztorok, barátok és tisztelők. „Az emlékkönyv a szó eredeti értelmében antológia: virágszedés, virágfüzér (…), amely sokféle rendű és rangú, különböző léthelyzetű és műveltségű szerző visszaemlékezései ből állt össze. A szerzők és a szerkesztő közös célja az emberfelmutatás, a példaadás volt” – írja a kötet felelős szerkesztője, Cs. Varga István irodalomtörténész, akit bensőséges lelki-tanítványi kapcsolat fűzött az atyához.