Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején karácsony táján hosszú hideg éjszakák jártak szülőfalum lakóira, házaira, szérűskertjeire. Csak az istálló ajtaján szállt kifelé a pára, s a marhák reggeli kérődzése és a kisborjú ficánkolása zavarta meg a nagy csendet. No, meg édesapám, aki az itatáshoz készülődve a vödröket csörgetve kiballagott az istállóból, és a kerekes kúthoz ment vízért. Abban az időben vezetékes vízről álmodni sem mertünk volna.
Egy elfeledett klasszikus margójára
Rejtély, érthetetlen, hogy miért felejtették el ennyire itthon. Nemcsak az olvasók, de még az avatott irodalmárok is. Lényegében beszerezhetetlen különlegesség lett belőle; régi, kopott fedeles mesekönyv, amely az antikváriumok polcain is jó, ha évtizedenként egyszer felbukkan. Friedrich de la Motte Fouqué Undinéja 1920-ban jelent meg utoljára nálunk. Míg E. T. A. Hoffmann, Wilhelm Hauff, a Grimm testvérek, Andersen és a többi klasszikus mesélő művei különböző formában, fordításban és kivitelben folyamatos jelenlétükkel igazolták kikezdhetetlen állandóságukat, addig az állhatatos vízi tündér sokak által átvett-felhasznált „őstoposza” nálunk a nagy háborúk után – némi képzavarral élve – eltűnt a szennyesedő dunai habokban.
Nedves rét, élő tanya, még „tapsikoló” cickafark, az ezüstszálat esti gép húzza fönn, római járat. December. Csajkovszkij az f-moll románccal hív álmokba, majd felpattanó ritmusokkal marasztal valóságok nem titkolt szépségébe-örömébe, melyben tuják zöldje és utak jégkörmei békességgel megférnek a kezdő tél színpadán.
Ez lenne az izaiási pillanat, amely nyugalommal tölt el? A „világ színpadáról” a pappá szentelt Calderón mondja még a XVII. században, hogy az ember szerepet vállal a születésekor, halálakor pedig számot ad élet-játékáról Teremtőjének.
A keresztény ember az öröklét részese s az igazságé, mely felülről származik.
Megnyílik lelke az Úr szavára, de imája nemcsak ez:
„Elmúlik a világ,
Jöjjön el országod.”
Jn 1,6–8.19–28
Advent központi alakja Keresztelő Szent János. Ő egyesíti magában a várakozást, a reményt, illetve ezek beteljesülését. Nem véletlen, hogy Jézus „asszonyok szülöttei között a legnagyobbnak” nevezi őt (l. Lk 7,28).
A János szerinti evangélium első fejezete nem csupán beszámol a Keresztelő ténykedéséről, hanem a prológusba (Jn 1,1–18) foglaltan értelmezi küldetését (vv. 6–8). A kulcsfogalom a „tanúság”, amely háromszor is előfordul itt. János az az ember, akinek identitása önmagán túl van. Ő azért született, Isten azért küldte őt, hogy rámutasson valaki másra.
A római liturgia történetéből
A személyek közötti kapcsolatoknak megvannak a maguk alapjelentésén túlmutató gesztusai, rítusai. Ahogyan két szerelmes kapcsolatában egy csokor virág nem a növények iránti rokonszenvről szól, ugyanúgy Isten és az ember kapcsolatában is önmagukon túlmutató, ugyanakkor a két fél viszonyának autentikus valóságát kifejező jelentésük van bizonyos gesztusoknak, tetteknek. Így születik meg a kapcsolatot jellemző kultusz, vallásos nyelvezet, amelyet a zsidó és a keresztény közösségekben liturgiának nevezünk.
Görögkatolikus egyházunk november 15-én kezdi meg a karácsony szent ünnepére való felkészítésünket a negyvennapos böjt elrendelésével. Azért, hogy testileg-lelkileg összeszedettebben várjuk az ünnepet. (Figyelemre méltó, hogy itt a szám pontos, és nem csupán jelképes, mint a nagyböjtben.) November 21-étől pedig már elkezdjük énekelni a reggeli istentiszteletben a „Krisztus születik, dicsőítsétek” kezdetű gyönyörű éneket, amely aztán karácsony ünnepzárásáig melengetheti szívünket. Ezek mellett van még két, szintén a hatékony előkészületet szolgáló támpontunk: az ősatyák, illetve az ószövetségi szentatyák vasárnapja.