Fény a sötétben

– Sokszor megpróbáltam felidézni, hogy mi vezérelt akkor, amikor legelőször szerhez nyúltam: talán a kíváncsiság. Mindenkin azt láttam, hogy jókedvű, felszabadult, és azt gondoltam, hogy így jobban bekerülök majd a csapatba is. Az első alkalom Zsámbékon, a romtemplom tövében történt, füves cigit szívtunk a helyiekkel. Pár hónapig füveztünk, aztán jött a bogyó (ecstasy), a kokain, a speed, a Pervitin… A következő nyolc év alatt mindent kipróbáltam, és fogyasztottam, amit csak lehetett.

Mi volt jó ebben?

– A pénz, mert öt éven keresztül ebből éltem. Illetve felszabadultnak éreztem magam ettől.

Felszabadultabbnak, mint most?

– Nem. Most összehasonlíthatatlanul szabadabbnak érzem magam.

Vallásos családba születtél?

– Református vagyok, konfirmáltam is, de nem gyakoroltam a hitemet, egy-két iskolai hittanórára emlékszem csak. Aztán elvoltam a „saját hitemben”. Amikor elkezdtem lopni, és sikerült, úgy gondoltam erre, hogy megsegített az Isten. Ez volt az én hitvallásom.

Honnan vezetett felfelé az út?

– Éjszakai buszon aludtam, nem fürödtem, nem ettem asztalnál. A szupermarketbe mentem enni, ahol többször le is buktam. Elveszítettem mindenemet, a lakásomat, a páromat, a kisbabámat. Egymást követték a csapások: meghalt az öcsém, majd a babánk elvesztése után kábítószer-túladagolás miatt kétszer is újra kellett éleszteni. Ekkor elkezdtem fölélni minden pénzem, drogom. A szüleim végül kitettek otthonról, „nem szeretném látni, ahogy meghal a fiam” – mondta az apám. (Az igazi édesanyámtól másfél éves koromban elvettek, ezért hétéves koromig apai nagyanyám nevelt. Amikor aztán édesapám újra megházasodott, velük éltünk a nővéremmel.) Egyik nap a Keleti pályaudvaron álltam sorban ételosztáson. A mögöttem várakozó néni megszólított, hogy miért állok itt, és miért veszem el a lehetőséget a rászorulóktól. Azt válaszoltam, hogy „csókolom, azért, mert én is abban a sorsban vagyok, mint maga”.


Meglepetten jegyezte meg, hogy milyen kár értem fiatal, szép ember létemre, és megkérdezte, hogy miért nem kérek segítséget Teréz anya nővéreitől. Aranyos kis mamika volt, akin én kicsit „átnéztem” akkor, mert el sem tudtam képzelni, hogy mi közöm lehetne Teréz anya nővéreihez. Éppen az utolsó éjszakámat töltöttem aznap egy konténerben, ami háromnapi alvásra adott lehetőséget. Vasárnap reggel – az utolsó éjszakám után – elgondolkoztam azon a bizonyos pályaudvari találkozáson, és úgy éreztem, hogy nincs más választásom, megpróbálom. Elindultam megkeresni a nővéreket, és bekopogtam a Tömő utca 19.-be. Ez vasárnap délben volt. Kijött az egyik önkéntes, és azt mondta, hogy a nővérek most épp nincsenek itt, de a Horváth Mihály téri háromórai mise után visszajönnek a házba, és akkor majd tudok velük beszélni. Háromra én is odamentem a szentmisére (most is előttem van, ahogy megláttam a nővéreket a kékfehér ruhájukban). Kaptam ebédet (jó kis lencseleves volt), utána pedig arra kértem őket, hogy hadd tölthessek náluk négy napot, amíg elkészül a tüdőszűrő leletem, hogy utána felvegyenek a hajléktalanszállóba. Teréz anya nővéreinél ugyanis lehetőség van arra, hogy egy-egy beteg vagy hajléktalan néhány hétig kicsit megerősödjön, felépüljön. Így tudtam én is megszállni náluk. Amikor a nővérek látták, hogy komolyan szeretnék változtatni az életemen, lehetővé tették, hogy több hétig is maradhassak. Eleinte semmit sem kellett csinálnom, csak pihennem és ennem, de aztán bekapcsolódtam a ház lakóinak napirendjébe, feladataiba.

Mit kezdtél a kísértésekkel?

– Nagyon sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy mit keresek én itt, mégis maradtam. Jót tett és megtartott a rend is, amely körülvett. Sokat segített a maradásban az is, hogy ők bíztak bennem, és nem néztek le.

Te bíztál magadban?

– Nem. De ők bíztak helyettem is.

Előfordult, hogy visszaestél?

– A kábítószer hatását a mai napig őrzi a testem, maradandó nyomot hagyott. (Az egyik barátom úgy fogalmazott, hogy „gumiagyú” vagyok.) Több mint fél évet töltöttem Zacher Gábornál a Péterfy Sándor utcai kórházban. Azután már nem használtam kokaint, csak enyhébb drogokat, és azt sem mindennap. Akkoriban már nem is volt módom erre, kivéve amikor loptam. A leszokás fizikai gyötrelmeit alapvetően a Péterfyben éltem át. A nővéreknél egyszer az történt, hogy kiküldtek a boltba élelmiszert venni. A tőlük kapott pénz egy részét eljátszottam, betértem játékgépezni a Nyugati aluljárójában. Megpróbáltam hazudni a nővéreknek, de nem sikerült, tudták, hogy nem igaz, amit mondok. Nagyon rossz érzés volt ez, és onnantól kezdve tényleg mindent beleadtam. Egy idő után segítettem nekik a hajléktalanok ellátásában is. Igyekeztem minél jobban lekötni magam, hogy ne kelljen a drogra, az italozásra, a lányokra gondolnom.

Hogyan kerültél a Cenacolo közösségbe?

– A nővérek segítettek abban is, hogy eljussak a Cenacolóba, először egy Eisenstadt melletti házba. A közösségben kemény fegyelemmel, szigorú napirenddel és végtelen elfogadással találkoztam. Minden második reggel volt borotválkozás, ilyenkor öt óra negyvenöt perckor kellett kelni, és tizenöt perc alatt elkészülni. Ha nem volt borotválkozás, akkor hatkor keltünk, bevetettük az ágyunkat, felöltöztünk, és elmentünk a kápolnába, hogy elmondjuk az örvendetes rózsafüzért, és elolvassuk a napi evangéliumot. Étkezés közben valaki felállt közülünk, és felolvasott a közösség életének naplójából, amelyet többen vezettünk. Este, takarodókor kellett megírni a naplóbejegyzést arról, ki hogyan érzi magát, mi minden történt vele aznap; elmondhattunk jót, rosszat egyaránt. Sokféle munkára voltunk beosztva: kőművesség, kertészkedés, állattartás, az istálló körüli feladatok ellátása, fazekasság. Igyekeztünk önellátók lenni, azaz megtermelni a napi betevőt, paradicsomot, húst, tojást, mert a közösség amúgy kizárólag adományokból élt. Senki sem lehetett egyedül – ez mindenkori szabály volt. A délutáni együttlétek másik feltétele volt, hogy a páros egyik tagjának már korábban érkezett közösségi tagnak kellett lennie. Lányok nem voltak közöttünk – a Comunità Cenacolónak létezik külön női háza is –, de a tévét, a rádiót, az internetet is nélkülöznünk kellett, el voltunk zárva a külvilágtól. A közösségben nemcsak drogosok vannak, hanem kávé-, alkohol-, pornó- vagy bármilyen más függőséggel küzdők is. Sokan csak azért jönnek, mert keresik az utat az életükben. A délutáni csengőszó után visszatértünk a dél előtt megkezdett munkánkhoz, majd háromkor elmondtuk a fájdalmas rózsafüzért Elvira anyáért – ő a Comunità Cenacolo alapítója) és minden házért. Kéthetente volt úgynevezett életmegosztás, amikor mindenki elmondta a csapatának, hogy érzi magát abban az időszakban. Vacsora után félórás szünet következett, amit együtt kellett töltenünk a párunkkal – ekkor jutott több idő a kapcsolatokra, a barátságokra. A napot a kápolnában zártuk, ahol megköszöntük az aznapi adományainkat, élményeinket. Ezt követően mindenki ment a dolgára: ki a mosodába mosni, ki a ház naplóját írni, ki a másnapi reggelit előkészíteni, a raktárt rendbe tenni. Fél tízkor volt lámpaoltás. Éjszaka lehetőség nyílt egyéni szentségimádás végzésére. Nekem ez az elején nagyon nehezen ment, de egy év elteltével megéreztem, hogy muszáj csinálnom.

Hogyan lehet megnyílni félig ismeretlen emberek közegében, függőségből gyógyulni próbálva?

– Ha látták, hogy „kivagyok agyilag”, soha semmit nem erőltettek. Igazából semmi sem „kötelező”. Azt kell látni és megélni, hogy minden értünk van, és bizalmon, barátságon alapul. Nem merev rendszerek között éltünk, hanem emberi közösségben, kapcsolatokban, amelyekbe az érintés, az ölelés, a tévedés, a megbánás is belefért. Nagyon is. Én az olaszországi házban töltött első évem végén éreztem magam a legmélyebben. Emlékszem rá, az Eucharisztia látványától csak zokogtam a kápolnában vagy egy órán át. Nem tudom, miért, de utána azt éreztem, hogy megkönnyebbültem. Majdnem három évig voltam a Cenacolo tagja, és végül én mondtam ki: „Köszönöm, megpróbálom az életemet odakint.” Ma már úgy érzem, hogy túl korán hoztam meg ezt a döntést, nem véletlenül tart a program három teljes évig. De akkor azt hittem, hogy elég volt ennyi. Az utolsó időkben a szlovákiai házban éltem, ahol rengeteg feladatom volt: vezettem az istállót, tartottam a kapcsolatot az éppen belépő új fiúkkal. Amúgy a közösségben az emberek elhelyezése felől a papok és a házvezetők döntenek, ők vizsgálják meg, hogy kinek melyik ház válna előnyére. Vannak házak Franciaországban, Olaszországban, Szlovákiában és kilenc másik európai országban. A négy kontinensen összesen tizenkilenc ház működik.

Hová mentél, amikor elhagytad a szlovákiai Cenacolo-házat?

– A közösségben töltött évek alatt kibékültem a családommal, így oda is mehettem volna, de inkább Teréz anya nővéreihez jöttem haza. Amikor elhagytam a házat, egyből hiányozni kezdett a társaság. Fel is hívtam az osztrák házvezetőt, hogy vissza szeretnék térni, de ő biztatott: „Ádám, ha már kijöttél, próbáld meg! Bátorság!” Azóta eltelt egy év és négy hónap, megismertem a páromat. Azt az elhatározást hoztam magammal odabentről, hogy a hitemet nem adom föl. Jelenleg egy takarítócégnél dolgozom a Honvéd Kórházban, és igyekszem minél többet önkénteskedni Teréz anya nővéreinél. Idén nyáron segíthettem a Bátor Táborban is. Szeretnék tanulni, és továbbképezni magam.

A Cenacolo közösség szigorú rendjét idekint nélkülöznöd kell. Mi ad kereteket az életednek? Mi az, ami megtart?

– Éppen arról beszélgettünk a párommal, hogy kezdem elveszíteni a rendszerességet, kikopnak az életemből a rituálék. Felmerült bennem az is, hogy vissza kellene mennem a közösségbe megerősödni egy kicsit. De tudom, hogy az életem egyensúlya végső soron rajtam – és a kegyelmen – múlik: ha akarom, mindent ugyanúgy megélhetek közösségen kívül is, mint odabent. Ami most történik velem, az nem visszaesés, csak annak a következménye, hogy kevesebb időt töltök imádsággal.

Saját tapasztalatod alapján mit tanácsolnál másoknak, hogyan lehet „megszelídíteni” a függőségeinket?

– Sokat beszélgettem erről azokkal a fiúkkal is, akik tanácsot kérnek tőlem, mert azt feltételezik, hogy talán tudok valami okos megoldást az életre. Igazából nem mondhatok mást, csak azt, amit a közösségben tanultam: szeress, bocsáss meg, ne ítélkezz, tudj bocsánatot kérni, és légy alázatos. Azt javasolnám a fiataloknak, hogy ha boldogok szeretnének lenni, akkor az iskolából hazaérve öleljék meg az édesanyjukat, és köszönjék meg neki az életet. Ugyanezt a szülők, a nagyszülők, a testvérek és a barátok is megtehetik egymással. Egészen aprónak látszó dolgok is rengeteget számítanak. A Cenacolo alapítója, Elvira anya hetvenöt éves, és már nem tud beszélni, de nem is kell. Amikor hat hónapja voltam a közösségben, egyszer találkoztam vele, csak úgy áradt belőle a Szentlélek. Átöleltem, és éreztem, hogy ő valóban anya: szeret, bízik és megbocsát.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..