Rippl-Rónai és Maillol a Nemzeti Galériában

Nincs is szebb a napsütéses nyárnál. Kevesen lehetnek, akik nem vágynak néha melegebb éghajlatra a téli hónapok idején. „Frankhon. Vidám, könnyelmű nép. / Mennyi kirakat, mennyi kép! / Mekkora nyüzsgés, mennyi hang: / masina, csengő, kürt, harang.” Így jellemezte Babits Mihály Messze… messze… című versében a mediterrán francia vidék hangulatát. Jelentős élményforrásként ez utóbbi is elénk tárul a Magyar Nemzeti Galéria Egy művészbarátság története című, figyelemre méltó kiállításán, mely Rippl-Rónai József és Aristide Maillol műveiből válogat.

„Erre Fülöp kérte: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk” (Jn 14,8). „De [Tamás] kételkedett: Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem” (Jn 20,25).

Természetes emberi tulajdonság, hogy nem fogadunk el bármit, csak úgy. A fenti evangéliumi idézetek is mutatják, hogy bizonyosságra vágyunk, sokszor még a hit kérdéseiben is. Jó lenne, ha kételyeinket magunk mögött tudhatnánk, egyszer és mindenkorra. A modernitás ráadásul magával hozta azt a természettudományos módszert, mely lépésről lépésre haladva bizonyít vagy cáfol egy elméletet, és ha a tények mást mondanak, akkor a legcizelláltabb teória is ki fog hullani a rostán. De vajon a vallási tanok közül melyik bizonyítható? Mikor és hogyan igazolható egy hit?

Egy valamikor képregényhőst megformáló színész (Michael Keaton) egy olyan színészt játszik (Riggan Thomas), aki egykor kép regény hős szereppel lett ismert, majd évtizednyi mélyrepülés után egy saját maga által adaptált és rendezett darabbal ostromolja a Broadwayt. Mindezt egy olyan direktor (Alejandro González Iñárritu) rendezésében, aki három súlyos dráma és egy melankolikus gyászfilm után kétségbeesetten szabadulni akar az önismétlés fogságából. Tökéletes Oscar-alapanyagnak tűnik, de az itthon január közepétől vetített Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) már nyitójelenetével rácáfol várakozásainkra.

A száztornyú Prága és az ezertornyú Budapest… Így volt, a magyar főváros azonban a második világháború során elvesztette tornyainak, kupoláinak jelentős részét. Templomok tűntek el mindenestül, díszeiktől megfosztva, leegyszerűsítve, „csúcsaik” nélkül újították fel az egykor pazar bérházakat, és még a világégés után két évtizeddel is bontottak le sorsukra hagyott „cifra palotákat” a Duna mindkét oldalán. Az utóbbi években azonban örömteli változások kezdődtek; itt-ott már gyógyulnak a nagyvárosi tájsebek.