Ismét meghirdették a templomokban a tartósélelmiszer-gyűjtést, így a karitász húsvétra ajándékcsomagokat készíthetett a rászorulóknak. Az összegyűlt több mint száznyolcvan tonna élelmiszerből országosan több mint huszonkétezer család kaphat. A templomokba érkező adományokból a plébániák önkéntesei állítanak össze csomagokat a nehéz körülmények között élők számára.
Sokszor hangzik el húsvéti beszédekben a tavaszi újjászületés hasonlata. Ám e hasonlatból az a tévedés is következhet, hogy Krisztus feltámadása és egyáltalán a feltámadás nem egyéb, mint földi életünk újjászületése, folytatása. Mit jelent valójában a feltámadás?
Lélekkel kell közelíteni a csodához
A máriapócsi kegyhely háromszázadik évfordulójára emlékeznek idén a görögkatolikusok. Ebből az alkalomból a Hajdúdorogi egyházmegye emlékévet hirdetett. Kocsis Fülöp görögkatolikus metropolitával – éppen ezekben a napokban alapította Ferenc pápa a metropóliát Magyarországon Debrecen székhellyel, amelynek élére Kocsis Fülöp püspököt nevezte ki – az ünnepi évről és húsvét életünkre gyakorolt hatásáról beszélgettünk.
– Mi történt az ezerhétszázas évek elején Máriapócson, s milyen előzményei voltak ennek?
– Pócs – akkoriban még így nevezték – háromszáz évvel ezelőtt vált kegyhellyé, azt követően, hogy 1715. augusztus 1-jén második alkalommal is könnyezett a Mária-ikon. Az első könnyezést 1696 novemberében jegyezték fel. A képet néhány hónappal később I. Lipót császár Bécsbe vitette, miután az esperes, a püspöki helynök és a kiküldött katonai személyek kivizsgálták az esetet, s megállapították a csodát. Ekkoriban még nem terjedt el a nép körében a kép tisztelete, a hozzá való zarándoklat. Később másolat került az eredeti ikon helyére.
Pócs pedig tovább élte a maga egyszerű életét. Visszakövetelték ugyan a képet – még II. Rákóczi Ferenc is közbenjárt –, de minden igyekezetük hasztalan volt. Majd 1715. augusztus 1-jén megtörtént a második csoda, egy másik képpel, a másolattal. Ez is jelzi, hogy nem maga a fatábla, a megfestett ikon adott csodát, hanem a hely. Az Istenszülő a helyet, és tegyük hozzá, a népet választotta ki. Ettől kezdve indultak meg a zarándoklatok Pócsra, s vette fel a település a Máriapócs nevet.
Száz év a missziókért (6.)
Böjtölni már nem szoktunk úgy, mint a régiek – manapság nem is írja ezt elő az egyház –, ám sajnos kevésbé örvendezünk Krisztus feltámadásának is. Ha összehasonlítjuk a karácsonykor és a húsvétkor bennünk lévő érzéseket, szembetűnő különbséget tapasztalhatunk. Érzünk-e boldogságot a feltámadás miatt? Örülünk-e annak, hogy aki szeret minket, és akit mi is szeretünk, az él? Vagy csak tudomásul vesszük? És átérezzük-e annak örömét, hogy Krisztussal együtt mi is feltámadunk – valóságosan, testben és lélekben egyaránt?
Tiszaújfalun, a Szent Benedek Leányai szerzetesközösségben jártunk
„Indulás előtt Pannonhalmára okvetlen elmegyek. Szeretném, ha az a kövekben élő lélek mélyen átjárná egész lényemet, így csodás erejével az Alföld futóhomokján is megkövesedett hitet teremthetnék” – írja 1922-ben tiszazugi missziójára készülve a celldömölki születésű rendalapító, Berecz Erzsébet Skolasztika. A „magyar Afrika” misszionálására tette fel az életét a Szent Benedek Leányai női bencés apostoli szerzetesrend alapító perjelnője. Isten kegyelmének, az ő karizmatikus egyéniségének, illetve maga és rendtársai fáradhatatlan szolgálatának köszönhetően ma is él szerzetesközösség Tiszaújfalun, a kéttornyú templom tövében fekvő földterületen.
Vendégségben a Lakatos családnál – A Lakatos család egy társasház legfölső emeleti lakásában él, nem tágas, külvárosi kertes-családi otthonban. A lengőajtón belépve már megcsapja az ember orrát a gyümölcsös lepény illata, az előszobában megszámlálhatatlan pár cipő és kabát sorakozik. A barátságos lakás egyik szobájából ölben érkezik egy másfél éves forma, hálózsákba bújt kislány: ő Ágnes, a tizenharmadik gyermek. Csütörtök este van, azon ritka pillanatok egyike, amikor egy kivételével a család valamennyi tagja otthon van.
Egy hajléktalan férfi, aki újrakezdte az életét – Bolehláv Sándor feltámadt. Története sokunknak adhat reményt, és sokunkat késztethet szégyenkezésre. De a főszólam az ujjongásé legyen. Elképzelni sem tudom, milyen lehet éveken át az utcán élni. Azt hiszem, én beleőrülnék. Lehet, hogy bele is halnék. Nemcsak a fizikai megpróbáltatások miatt, hanem – sőt talán sokkal inkább – azért, mert mai helyzetemhez képest tökéletesen kifosztva érezném magamat. Rengeteg apróbb-nagyobb alkatrésze van ugyanis az életünknek, amelyeket adottnak tekintünk, és csak akkor tudatosítunk, amikor éppen nincsenek. Gondoljanak csak a vízre vagy a villanyra: mindkettő hiánya alaposan próbára szokta tenni a türelmünket. Áramszünet idején megszokásból újra meg újra megpróbáljuk felkapcsolni a villanyt, és „megsértődünk”, ha nem sikerül, amikor pedig víz nincs, gyászos képpel a csapot csavargatjuk, és egyszerűen nem akarjuk elhinni, hogy nem jön belőle semmi.
1945. március 23. Az első fák, a mandula és a barack ilyenkor már virágoznak. A Balaton-felvidéki Litéren is kibontották már hamvas virágaikat? Rövidesen Gyümölcsoltó Boldogasszony. „Szokatlanul enyhe, verőfényes napok következtek” – olvasható Oross István helyi plébános néhány héttel később született leírásában. A Vogl-féle gazdaság kastélyának kertjében bunkert ástak, ahogyan sok helyütt a háború alatt. A gazdaság egy éve már a közeli hadiüzem, a fűzfői Nitrokémiai Ipartelepek Rt. tulajdona. A front elérte Litért, „a lakosság bunkerekbe bújt. Magdiék a kastély udvarán ásott óvóhelyen töltötték a március 22-ről 23-ra virradó éjszakát. Magdin kívül négy asszony és néhány gyermek volt együtt. Napközben fel-felmentek a szomszéd gazdasági udvarba, hogy megetessék az állatokat. Szünetelt a lövöldözés. Magdi fogta magát, s meglátogatta a falu másik felében lakó betegét. Magára hagyott asszony volt, igen félt. Magdi vigasztalta…