„Jó érzés este hazamenni”

Fotó: Kissimon István

 A lakás, az általa kínált szolgáltatások, és az a biztonság, otthonosság, amit összességében jelent, a legszorosabban hozzánk, emberségünkhöz tartoznak. Lakhatásunk elvesztésének emiatt romboló, a személyiséget kikezdő hatása lehet. Ami a visszautat, a „feltámadást” illeti, a szakemberek csak hümmögnek. Hogy lehetséges, erről soha nem szabad lemondania sem hivatásos segítőnek, sem a közvéleménynek, a jellemző hozzáállás mégis inkább az, hogy nem hiszünk benne. Rideg illúziótlansággal viszonyulunk a hajléktalan emberekhez, talán mert szeretnénk úgy érezni, hogy szinte semmi közük sem lehet hozzánk, hogy embernek lenni egészen mást jelent az ő és a mi esetünkben. Amennyire csak lehetséges, eltávolítjuk magunktól a rémképet, hogy bárkivel, így velünk is megtörténhet az, ami velük, hogy valami mélyen bennünk is annyira megsérülhet, mint bennük.

*

„Zavarban vagyok, amikor arról kérdez, milyen szerepem lehetett Sándor sikerében, »feltámadásában« – mondja Szenográdi Réka, a Menhely Alapítvány szociális munkása, Bolehláv Sándor korábbi mentora. – Ez ugyanis az ő sikere volt, tőlem szinte semmilyen segítséget nem várt el. Ha valamit mégis, az a figyelmem volt, és az, hogy biztos lehessen benne: engem érdekel a sorsa. Egyszer csak elkezdett magában hinni, szerintem ez volt a döntő. Én pedig ahhoz tartottam magamat, amit a mentorképzés során megtanultam: hogy nem az ügyfeleim helyett próbálok intézkedni, hanem azon dolgozom, hogy együtt haladhassunk.
Sándort korábban nem ismertem. »Ő az a bácsi, aki már évek óta ide (a Budapest VII. kerületében, a Kürt utcában lévő nappali melegedőbe – a szerk.) jár reggelizni« – mondták róla a kollégák, hozzátéve, hogy mindig egyedül ül, »egykézik«. Mi választhattunk mentoráltakat, a jelentkezők pályázatai alapján. Szimpatikus volt Sándor határozottsága, reálisnak éreztem az önértékelését, amely a pályázatából kitűnt. És a későbbi beszélgetéseink igazolták a vele kapcsolatos bizalmamat. Példásan összeszedett volt, minden alkalomra összeírta az elintézendőket, és a Gyorsítósávban elsajátított számítógépes, netes ismereteit hatékonyan alkalmazta a munkakeresésben. Óriási előny volt, hogy már motiváltan, a képzés sikerélményével érkezett hozzám. A Gyorsítósáv projekt kimozdította arról a zsebkendőnyi területről, amelyen oly sok hajléktalan ember élete zajlik. És ő hatalmasat tudott ugrani az ott kapott kompetenciákra támaszkodva. A hiten múlt, biztos vagyok benne – a hiten, amely fokról fokra megszületett benne: hogy van esély a változásra.”

*

Bolehláv úrral Matlári Ferenc szociális munkás, a Menhely Alapítvány Sarokház projektjének vezetője ismertetett össze. „A Sarokház, amely tíz hónapos, az intenzív csoportmunkát középpontba helyező, erre az időre lakhatást biztosító program, tizenkét hajléktalan ember újrakezdését próbálja elősegíteni – tudtam meg tőle. – Sándort meghívtuk előadónak, hogy mondja el a történetét kiutat kereső sorstársainak. Óriási hatása volt a szavainak. Számára csak három hónapos képzés, a Gyorsítósáv adatott, mégis gyökeres változás következett az életében – a példája már csak a ritkasága miatt is ütős. Ha valakiről, hát róla egész biztosan a feltámadás jut eszembe. Csaknem hihetetlen, amit elért, kiküzdött, majdnem teljesen a saját erejéből. Ha találkozni akarsz vele, gyere valamelyik hétköznap reggel fél kilencre a Kürt utcai központunkba, ott szokott reggelizni.”
Ferenc biztatásán felbátorodva már másnap reggel a Kürt utcában vagyok, miután telefonon egyeztetett Bolehláv úrral, aki megüzente, hogy szívesen nyilatkozik. Az épület pincéjében minden reggel kétszázhatvan embernek biztosítanak szerény reggelit. Zavarba ejtő, sőt nyomasztó a tömeg, a szűk tér, a tömött asztalok látványa, amelyek mellett pár virslijüket, kenyerüket fogyasztják. Néhol sötét zugokban, sarkokban is reggeliző emberek támaszkodnak. Az egésznek van valami falanszterjellege: posztapokaliptikus amerikai filmekbe illene a rengeteg szürke arcú, szomorú ember. Rossz belegondolni, hogy napról napra itt vannak, hogy csak ez az az állapot, amelynek újratermeléséért tenni képesek, és hogy valószínűleg holnap és egy év múlva is ugyanitt fognak tartani. Nem igazán értem, Bolehláv úr miért jár még mindig ide, azóta is, hogy már lakása, munkája van. De aztán eszembe jut Leé József, a nemrég elhunyt hajléktalan költő, aki az után is rendszeresen kiment a VIII. kerületi Lőrinc pap térre (ahol korábban az ő verseit is közlő Fedél Nélkült árusította), hogy a Legyen Ön is milliomosban hárommillió forintot nyert. A hajléktalanul eltöltött évek nem múlnak el nyomtalanul.
Bolehláv úr az utcán, az épülettel szemben vár. Tekintetében mintha némi aggodalom bujkálna, mintha kétlelkű lenne az ügyben, kitárulkozzon-e nekem (ő használja ezt a szót). Egy óra múlva meg is jegyzi, hogy ennyi mindent még soha senkinek nem mondott el az életéről. Szerencsére miután bent, az alapítvány irodájában leülünk, gyorsan feloldódik, mesélni kezd, és megmutatja a számítógépeket, amelyek használatát egy éve éppen itt tanulta meg, nemsokára pedig már ő tanítja majd másoknak – nemrég ugyanis a Gyorsítósáv önkéntesének jelentkezett. De nem maradhatunk sokáig, mert kilenctől ügyfélszolgálati iroda nyit a helyiségben – csöppnyi ízelítőt kapunk az otthontalanságból. Egy közeli gyorsétterembe vesszük be magunkat, később pedig hosszan sétálunk a Belvárosban – Sándor hajléktalanéletének egykori útvonalain.

*

„Harmincnyolc éven át az Ikarusnál voltam lakatos. 2005-ben elvesztettem a munkámat, és egy idő után nem tudtam fizetni a lakásom bérleti díját és rezsijét – kezd bele történetébe szinte egy lélegzetre Sándor. – Öt évig éltem az utcán életvitelszerűen, de egy éve, 2014 márciusában felkarolt a Menhely Alapítvány. Harminchét jelentkező közül tizenkettő – köztük én is – lehetőséget kapott, hogy három hónapos képzésen vegyen részt, és ez által nagyobb esélye legyen munkához, lakhatáshoz jutni. A tanfolyam elvégzése óta gondnok lettem egy református általános iskolában – meghirdetett állás volt, és engem választottak. Aztán pályázaton sikerült hozzájutnom egy harminchárom négyzetméteres szociális bérlakáshoz.”
Bólogatok, hogy értem, de valójában semmit sem értek – éppen a lényeget nem értem. Hogyan veszti el az ember a lakását, hogyan billen ki a lakás és munka révén élvezett biztonságból? Azután pedig hogyan él túl, képes elviselni éveken át a nincstelenséget, kivetettséget? És mi történt Sándorral öt évvel később? Mi okozta, hogy egyszer csak elképzelhetővé vált számára, ami addig elképzelhetetlen volt, és egy hatvanegy éves ember, akiről már mindenki lemondott, hozzálátott, hogy saját hajánál fogva kiemelje magát a vízből? Mi lehetett a döntő pont, mi okozhatta az átfordulást?
„A gondolatmeneteimet változtatták meg – méláz el Sándor. – És sikerült elérniük, hogy akarjak. Hogy igazán akarjak a helyzetemből kitörni. Korábban, ma már úgy látom, akaratgyenge, önbizalom-hiányos és rettentően félénk voltam. Féltem az emberektől, senkiben sem bíztam. Féltem bárkitől bármit kérni, még útbaigazítást is. És nem támaszkodtam nálam okosabb emberekre – ez volt a legnagyobb hibám. Bezárkóztam, mindent magam akartam megoldani, nem is igazán érdekelt mások véleménye. Szerintem több Menhely Alapítványra lenne szükség, mert egy nem képes minden rászorulót elérni, pedig minél több embernek kellene olyan, személyre szóló segítséget kapnia, mint nekem.”

*

Hajléktalansorba került emberek gyakran beszélnek lelkesen életük már-már alig felidézhető, régmúltba vesző „aranykoráról”, amikor még biztonságban és boldogan éltek. Nem ritka, hogy e téren végletes túlzásokba esnek, és azt az időt valószínűtlenül szépnek, meghaladhatatlanul harmonikusnak festik le – talán azért, mert utólag, az elszenvedett veszteségek hatására valóban olyannak is látják, talán mert azt próbálják a maguk és hallgatójuk számára bizonyítani, hogy aktuális állapotuk ellenére igenis értékes emberek. Így van ezzel Sándor is, de régi életéről viszonylag szűkszavúan nyilatkozik. Kőbányán született 1953-ban, szülei egészségügyi dolgozók voltak: édesanyja nővér, édesapja mentőtiszt. Kezdetben a kőbányai Bajcsy-Zsilinszky kórház által biztosított szolgálati lakásban laktak, majd a ház lebontása után Csepelre, egy félkomfortos bérlakásba költöztek (a vécé a folyosón volt). Sándor kilenc évvel idősebb, esztergályos bátyja korán kivált a családból, és megnősült, ma vidéken él. Sándor soha nem házasodott meg; „a szüleimnek éltem”, mondja. Őket azonban már régen, 2000 előtt elvesztette. Úgy érzi, akkor indult el a lejtőn, amikor 2003 táján feltörték a lakását, és szinte minden mozdíthatót elvittek belőle. Ez lelkileg is nagyon megviselte, és anyagilag is földhöz vágta. Nem sokkal később másik fontos tartóoszlopa is kidőlt az életének: csaknem negyven év után elbocsátották az Ikarustól, ahol szerkezeti lakatosként az üléseket, kapaszkodókat, hangszórókat szerelte be a buszokba. Most azon dolgozik, hogy katonaként eltöltött öt évét elismerjék munkaviszonyként. Ha ez sikerül, októbertől teljes nyugdíjat kaphat. Sem nem ivott, sem nem dohányzott soha, nem az alkohol tette szerencsétlenné. Ha valamilyen szenvedélye mégis van, az az olvasás. „Szótáron kívül mindent olvasok” – mosolyodik el –: sci-fit, történelmi regényeket és szerelmes könyveket egyaránt; mostanában éppen A sógunt.” Főleg lomtalanításokról és antikváriumokból szerzi be az olvasmányait.
A felfelé vezető út első lépéseit akkor sikerült megtennie, amikor a Gyorsítósáv projektben való részvételéhez kapcsolódva az alapítvány múlt évben hozzásegítette, hogy állandó szálláshoz jusson egy szállón. „Négyágyas szobában laktam, és akkor jöhettem-mehettem, amikor akartam” (szemben a hajléktalanszállók többségével, amelyek csak éjszakáról éjszakára nyújtanak menedéket, reggel el kell őket hagyni, és este újra sorban kell állni a bejutás érdekében, amely nem garantált – a szerk.).
– Mire vágyott leginkább, amikor még hajléktalan volt? – kérdezem. „Arra, hogy emberszámba vegyenek, ne nézzenek le. Hogy ne általánosítsanak reflexszerűen, akik meglátnak az utcán, és elismerjék, hogy ugyanolyan értékes ember vagyok, mint bárki más. A másik nagy vágyam pedig az volt, hogy munkához jussak, és képessé váljak önmagam ellátására. És az is, hogy az egykori, évekkel korábban elhagyott miliőmbe visszatérhessek.

*

Az általános iskola mindeneseként – délutános karbantartó, takarító, uzsonnáztató – jól érzi magát. „A tanári kar befogadott, a gyerekek Sanyi bácsiznak”, büszkélkedik. „Reggelizni a Kürt utcában szoktam, ebédelni az iskolában. Mindennap fél egyre megyek be a munkahelyemre, és kettőkor váltom a kollégámat, Misi bácsit. Este nyolcig vagyok ott. Jó érzés este hazamenni. A csepeli panelházban, ahová beköltöztem, csak öregek laknak. A szomszéd nénit pártfogásomba vettem, én járok neki vásárolni. Amikor hazaérek, mindig megkérdezi: „Hogyan telt a napod, Sanyi?”, és behív teára, kávéra, meg egy kicsit beszélgetni. A többi lakóval is összeismerkedtem; jó hangulatú, családias a házunk. A lakásomat több évtizede nem lakták. Fel kellett újítani: új fürdőkádra, parkettára, ablakcserére volt szükség. Megkerestem régi, sok évtizedes barátaimat, egykori iskolatársaimat, és a segítségüket kértem. Lakatos, orvos, építész- és elektromérnök is van köztük; jobban alakult az életük, mint nekem, és nagylelkűen a zsebükbe nyúltak az érdekemben. Egymillió-kétszázezer forintba kerültek a munkálatok. Most már mosógépem is van; nemrég jutottam hozzá leértékelve. Igyekszem takarékosan élni, minél olcsóbban vásárolni. Egyvalamin azonban soha nem spórolok: első számú kedvencemen, a citromtortán.”

*

Sándor sokunknak ad reményt. És sokunkat szégyenít meg. Reményünk abból táplálkozhat, hogy általa egy olyan ember példájával szembesülünk, akinek a legkegyetlenebb sorscsapások után is volt ereje felállni, majdnem csodába illő módon. A szégyenünk pedig annak szól, hogy bennünket már az övénél sokkal kisebb gondokkal szembesülve is az ájulás szokott kerülgetni. Történetét megismerve tekintsünk rá mai életünkre, és adjuk át magunkat a hála érzésének azért, hogy lakásunk, munkánk, családunk van. Ezt a mérhetetlen gazdagságot ugyanis egyikünk sem érdemelhette ki.

*

„Feltámadás? Nos, igen – mondja Dudás Krisztián, a Gyorsítósáv projekt munkatársa. – Ami Sándorral történt, kizárólag szakmai szempontból nehezen ítélhető meg. A pluszt, ami benne volt, amit magában hordozott, egyikünk sem adhatta meg neki a Menhely Alapítvány munkatársai közül. Kellettünk ugyan az új életéhez, de nem mi adtuk neki. Csak bábák lehettünk a születésénél.”

 

Egy hozzászólás a(z) “„Jó érzés este hazamenni”” bejegyzéshez

  1. rk-koma szerint:

    Igen, ez nagyszerű siker! S sok-sok erőt ad azoknak is, akik kudarcról-kudarcra mindennap felkelnek. Köszönjük a tudósítást.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..