Könyvespolcra
Bármilyen alaposan tanulmányozzuk is ezt a képekben gazdag könyvet, nem derül ki belőle, mikori kiadás. Jól harmonizál ezzel az, hogy minden képéből időtlenség árad. Noha a középkortól a közelmúltig rengeteg apró adatot ismerünk meg belőle a magyar történelem évszázadaiból, a fő üzenet mégiscsak az időtlenségé, amelyet a rommá vált egykori kolostorok éppúgy hordoznak, mint a ma is működők.
Isten szolgája Bálint Sándor
Negyedszázad a 89. zsoltár sorai szerint hosszú idő: „mindössze hetven év egész életkorunk, nyolcvan pedig, ha jól megyen sorunk”. Az 1980. május 10-én az örökkévalóságba költözött atyai barátommal végső találkozásom május 20-án történt a szeged-alsóvárosi Havi Boldogasszony-templomban, ahová korán megérkezvén megelőztem őt. Torokszorongató érzés volt látnom a katafalkra helyezett koporsóban az élet kutatójának holttestét. Mivel a szemfödőt, hogy az út során össze ne gyűrődjön, utólag, külön kellett ráteríteni, felnyitották koporsóját, s én voltam, aki legutoljára láthattam a gótikus ablakon sugárzó reggeli napfény megvilágításában, amint szinte vigyázban feküdt, békésen kisimult arccal, lehunyt szemmel, de a mellén ott pihent „szentölt gyertya” önkéntelenül is úgy tűnt, hogy a bibliai gyermek Sámuel tiszta készségével, az evangéliumi hűséges szolga éberségével nyugszik ott. Akkor éreztem át igazán Zalaegerszegen kelt levelének e mondatát: „… milyen jó is volna, ha velem lennél, sok mindent elleshetnél tőlem azokra az időkre, amikor én már odaát leszek. Gondolhatod, hogy nemcsak hagyományt gyűjtök, hanem kinyitom a szemet mindenre.”
A második világháború végén, 1945-ben hazájából elmenekült több ezer magyar között idős édesapjával együtt ott volt az Egri egyházmegyéből való Kardos Illés atya is, aki Spanyolországban, Malagában talált otthonra. Kardos Illés atya az ’50-es évek elején elzarándokolt Fatimába, s erről az élményéről a következőket nyilatkozta: „Mikor Fatimában jártam, és láttam azt a szánalmas, primitív, a kegyhelyhez méltatlan kálváriát, felvillant bennem a gondolat: mi, magyarok építünk egy nagyon szépet, impozánsat, mely méltó lesz a szent helyhez.” El is kezdte ennek megszervezését.
Tán mire leírom a címet, már mind felébredtek – a fák melyeknek költészetük van. Pattanó rügyek, s már zöldülő ágak is tapsolnak, keltike, leánykökörcsin virágok, s ha valahonnan madárhang zárja kadenciájával a napot – cifrázva-remegve –, valamiféle félelem mozdul a ritkított bokrok közt. Közel az este.
A múltkor még hócsipkével játszódott a szél, a hirtelen-váltásra nem csoda a bizonytalanság. Ez is inkább meglepetés annyi türelem után, mely reggelente várta a fordulást. Zsenge füvön bárányka keresgél, fehér bárány. Lefekszik, jobb lábát fölemeli. Mozaikkép mozdul Ravennából vagy Rómából, a fekvő bárány, zászlóval. A Feltámadott, a jobb kezét fölemelő ama vacsorán, s az Emmauszban is kenyérre áldást osztó. Bensőséges szimbólum, nálunk sem hiányzik néhány megmaradt román stílű templom bejáratáról.
Gróf Batthyány Gyula művészete
Egyéni utakat járunk az életünkben, amelyek mások számára nem követhetők. Így van ez a művészek esetében is. S vannak különleges festői életművek, amelyek nehezen sorolhatók be egyetlen stílusirányzatba. Gondoljunk csak sokak által jól ismert művészekre, például Van Gogh egyéni hangvételű képi világára vagy a magyarok közül Tihanyi Lajos munkásságára. Ők annak idején egyáltalán nem voltak népszerűek, ma már azonban teljesen elfogadottnak számítanak, nemcsak a műtörténészek, hanem az érdeklődő nagyközönség számára is.
Batthyány Gyula (1887–1959) festői pályája, képeinek hangulata, vizuális megfogalmazásai szintén nagyon eltérnek a kortársaira jellemzőktől. Nem követte korának posztimpresszionista stílusát vagy a két világháború közti időszakban az avantgárd irányvonalát. Kieselbach Tamás azt írja róla: „Ekkora vizuális erő, ilyen komponáló- és rajzkészség, ennyire önálló világ mellett nem lehet elmenni elismerő szó nélkül, fensőbbségesen legyintve egyet a hazai műtörténeti kánon könnyen betanulható formuláira hivatkozva. A világ gazdag, sokrétegű, rengeteg »érvényes« olvasata van, így hát felesleges és káros bezárkózni egy magunkra erőszakolt, egydimenziós értékrendbe. Hogy ami szürke, ami darabos, ami szomorú, vagy ami redukált és konstruktív, az érték, s ami érzéki, áradó, színes és dekadens, az talmi, felszínes, sőt: giccs.”
Az ünnepi könyvhétre jelenik meg Vathy Zsuzsa legújabb kötete
Hetvenöt éves lett Vathy Zsuzsa író, aki „becenevét” férjétől, Lázár Ervintől kapta. Így hívják ugyanis A Négyszögletű Kerek Erdő című meseregény egyik alakját. A nemzeti ünnepünk alkalmából idén márciusban a Magyar Érdemrend Tiszti Keresztjével kitüntetett írónő maga sem tagadja, hogy egy kicsit valóban szeleburdi, gondatlan és feledékeny, ezért olykor aztán még a virágöntözésről is megfeledkezik – ahogy a kedves meseregény egyik részletében is olvashatunk április 15-i születésnapjáról, Vacskamati virágja címmel.
Komáromi Gabriella irodalomtörténész, aki életművet szentelt a gyermekirodalom „kanonizálásának” – legutóbb Lázár Ervinről és Janikovszky Éváról írt monográfiát –, ragaszkodott ahhoz, hogy az előrehozott születésnapon, melynek ő volt a háziasszonya, köszöntésképpen hangozzék el e részlet, amely szép szerelmi vallomás. Címzettjét, a múzsát és kiváló novellistát a kaposvári Takáts Gyula Emlékházban az Esték Drangalagban című programsorozatban köszöntötte és kérdezte pályáról, írásról, művekről, és e beszélgetésfolyam visszatérő „vendége” volt Lázár Ervin, aki kilenc éve odafentről óvja-vigyázza feleségét.
Tóth Sándor méltatása
A magyar lírára a nemzet életét, történelmi múltját, jelenét és jövőjét legmarkánsabban képviselő műfajként kell tekintenünk szellemi életünkben. Műemléknél, más nemzeti kincsnél jobban kell óvni olyan kiforgató hatásoktól, rátapadó méltatlan divathóbortoktól, amelyek eleve eszmei és esztétikai zsákutcába vezetnek. Minden új vers, minden kibontakozó költői életmű rendkívül fontos irodalmunk jelenében. Minden új gondolatnak, jelzőnek, plasztikus és színes költői képnek örülnünk kell, mert észrevétlenül része lesz annak a hatalmas és kiemelkedő épületnek, amelyet magyar költészetnek nevezünk.
Tóth Sándor, aki szerkesztői, írói és tanári munkásságával már eddig is beírta nevét jelenkori kulturális életünkbe, az elmúlt századok nagyjaihoz hasonlóan költészetével a „nemzet őrlelke” kíván lenni. Lírai ihletével lelkiismeretesen sáfárkodik: csak akkor ír verset, ha feltétlenül inspirációt érez. Költészete hitelesíti azt a tételt, hogy az igazi líra nem rombol, hanem biztos alapokra építkezik, méghozzá romlatlan anyagokból, mint amilyen a nyelv.
Igen, azt a „Barna” nevéhez illőn első, sőt második pillantásra is meglehetősen jelentéktelennek és nem túl sokat ígérőnek látszó angol katolikus papot, aki teremtője akaratából rendre rejtélyek, nemegyszer borzalmas bűnügyek helyszínén tartózkodik épp, majd a felszínes szemlélő számára nehezen belelátható éleseszűségének és bölcsességének köszönhetően feltárja a körülötte lévők által elvétett igazságot. Említett teremtője nem az Úr, csak Gilbert Keith Chesterton úr, a jeles angol konvertita író, aki szinte mindazt belesűrítette legemlékezetesebb szülöttének figurájába, ami számára fontos volt: a katolikus hit világlátását, az igazság szeretetét és lankadatlan keresését, az emberek s a dolgok mélyére látás igényét s no persze a humort, mely műveinek, olykor nehezen követhető gondolati csavarjainak üdítő kísérője. (A pap alakjának ihletője John O’Connor bradfordi plébános volt, akinek személyes hatása nem kis részben járult hozzá, hogy az író megtért, és végül belépett a katolikus egyházba. Később kis kötetet szentelt „lelki gyermeke” emlékének, Brown atya Chestertonról címmel.)