Engedd el a nyakát!

Gary Chapman amerikai pszichológus, házassági tanácsadó gondolatával kezdte előadását Pécsi Rita: „Eredeti rendeltetése szerint a harag csupán vendég, nem pedig lakótárs.” Mint mondta, a harag nem rossz dolog, igenis meg kell engednünk magunknak, hogy haragudjunk, és másoknak is, hogy haragudjanak. Ha ugyanis elfojtjuk a haragunkat, az nem párolog el, odabent marad, és rombol, pszichoszomatikus betegségek kialakulásához vezethet. A harag minden esetben egyfajta veszélyérzetből fakad, és vészjelzésnek tekinthető: valami baj van, tennem kell valamit. Egy minden kultúrában jelen lévő, általános emberi tapasztalatról van szó, a személyiségünk természetes velejárójáról. Haragunk nem egyszerűen egy érzés, hanem válaszreakció is.

Beszélhetünk jogos, indokolt és persze indokolatlan, vagy akár „szent” haragról is: ez az „érted haragszom” jellegű harag, az a fajta, amivel a neveléskutató szerint olykor Jézus fordult a tanítványok felé. A haragérzés kialakulásában nagy szerepet játszik az értelmezés, vagyis az, hogy miként tekintünk az eseményekre. „Jó technika az úgynevezett átkeretezés – mondja Pécsi Rita –, mert minden attól függ, mit honnan nézünk.” A neveléskutató Az élet szép című film példáját hozza: Guidót koncentrációs táborba viszik kisfiával együtt, és hogy túléljék a borzalmakat, az apa azt találja ki, hogy minden, ami körülveszi őket, egy játék része: a rabok a versenyzők, az őrök a játékvezetők, és a győztes nyereménye egy tank lesz…

Miután kialakult, a harag rendszerint kifejezésre jut. „A negatív érzéseket is ki kell fejeznünk, de a negatív viselkedést le kell építenünk” – szögezi le Pécsi Rita. Nem bűn a harag, de a szeretés ellentéte, és azért érezzük rossznak, mert míg a szeretet összeköt, addig a harag szembeállít a másikkal. „A haragkezelés nem öröklött tulajdonság, hanem tanult viselkedés” – hangsúlyozza a neveléskutató. Ez első „haragmintáinkat” a szüleinktől vesszük át, úgy haragszunk, ahogy tőlük láttuk. A későbbiekben persze újabb mintákat sajátíthatunk el, méghozzá az aktuális kötődés során, a barátainkkal, a házastársunkkal való kapcsolatunkban, vagy például szentek, hősök élettörténetét megismerve. Igaz a mondás: a harag elvakít. Az, aki ebben az állapotban van, képtelen információt befogadni, nem is szabad komolyan venni, amit mond vagy tesz. Pécsi Rita szerint a harag feldolgozásakor elsődleges, hogy feltegyük a kérdést: mi történt, és vajon minden körülményt ismerek-e? „Ne beszélj a sérelmedről, ha meg akarsz szabadulni a haragodtól, tartja egy ősi mondás, mert ha mindenkinek kifakadsz, csak még jobban belelovalod magad, és felturbózod az érzéseidet” – mondja. Ilyenkor a legfontosabb az információgyűjtés, hiszen korántsem biztos, hogy a helyzet olyan, amilyennek látom. Minden harag esetében szükség van időnyerésre: ahhoz, hogy az ember ismét képes legyen gondolkodni, el kell telnie egy kis időnek, mert hát – ahogyan Seneca mondja – „a kezdődő betegségeket a nyugalom gyógyítja a legjobban”. Sokat segíthet akár egy rózsafüzér, meg persze a sport is. „Nem egyetértésre, hanem kölcsönös megértésre kell törekedni – véli a neveléskutató. – Ez a lélek levegője. Ha nincs elfogadás, ha nem hallgatjuk meg a másikat, az egók harca következik.”

Majd az elfojtott haragról beszél, amely meglehet, hogy tagadás formájában nyilvánul meg: bebeszéljük magunknak, hogy nem is haragszunk. Ugyanakkor visszahúzódást is eredményezhet, amikor véletlenül sem szeretnénk találkozni azzal, akire haragszunk. Az elterelés is egy jellemző reakció: másokon éljük ki a haragunkat, szurkálódunk, kritizálunk, beszólogatunk. Ezek azonban nem vezetnek sehova, csak oda, hogy neheztelés, keserűség, majd gyűlölet alakul ki bennünk, hiszen a harag ott van, dolgozik legbelül. S nem szabad elfelejtenünk, hogy a haragunk nem a másiknak árt, hanem kizárólag nekünk. Legvégső esetben akár érzelmi összeomláshoz és úgynevezett passzív-agresszív magatartáshoz is vezethet. Célunk ilyenkor a másik bosszantása, persze tudat alatt, logikátlanul, minden olyasmivel, amiről azt gondoljuk, hogy neki rossz. Ha mondjuk, a szülők nem szeretik, ha a gyerek csúnyán beszél, akkor csak azért is csúnyán fog beszélni…

Élnek bennünk tévhitek a haraggal kapcsolatban. Az egyik, hogy az agresszió a harag ösztönös katarzisa. A másik, hogy ha kibeszéljük magunkból a dolgokat, akkor a harag elpárolog. A harmadik, hogy a dühroham, vagyis az, ha valaki üvölt és tör-zúz, jót tesz. A negyedik pedig, hogy mindent le kell nyelni. Ezek egyike sem igaz. Pécsi Rita szerint a haragkezelést tanítani kell: „ha azt mondjuk, hogy százszor megmondtam már, az nem a haragkezelés tanítása…” Bemutatja az úgynevezett haraglétrát, amelynek fokain csupán egyesével lehet feljebb lépni. Gyermekként mind a legeslegalsó fokon állunk, mert hát „22-es lábbal nem lehet megmászni a Mount Everestet”. A létra alsó foka a már említett passzív-agresszív magatartás, és minden fok, amely ezt követi, már sokkal jobb, hiszen azokon a harag valamilyen módon kifejezésre jut. Barátságtalan, hangos, a haragját másokkal is érezteti, összefüggés nélkül panaszkodik, szitkozódik, vádaskodik, tárgyakkal dobálózik, rombolóan viselkedik, kárt tesz a környezetében, verekszik – ezek jellemzik a második fokon állót. Azt pedig, aki a harmadik fokon áll, szinte ugyanezek, azzal a különbséggel, hogy már nem bánt másokat. A következő fokokon egyre kevesebb ilyen jellemző marad, míg végül, nagyjából a hatodik fokon az ember eljut oda, hogy logikusan gondolkodik. A hetedik fokon a harag már csupán a kiváltó személyre irányul, és képes a kiváltó problémánál maradni. A nyolcadik fokon már barátságos is lesz, a kilencedik fokon pedig kimondottan a konfliktus feloldására törekszik. A megoldás lehet kompromisszum, ez esetben azonban mindig marad az emberben egy tüske, hiszen engedett ő is, és a másik is. A legjobb a konszenzus, mert ilyenkor a felek egy harmadik megoldást keresnek, olyat, amely mindkettejük számára valóban elfogadható.

Hogyan fogjunk hozzá az edzéshez? – teszi fel a kérdést Pécsi Rita. Nos, hát feltétel nélküli szeretettel. Úgy, hogy kimondom: fáj, ahogy viselkedtél velem, de érdekel, mi van veled, mert szeretlek. Ilyenkor hiteles lehetek, megmutathatom magam a másiknak úgy, amint vagyok. A másikra irányuló kitüntetett figyelem, a bizalommal teli légkör, a szemkontaktus, és az, hogy végighallgatom a másikat, sokat segít. Imádkozhatok a másikért, beszélhetek róla tisztelettel, ha pedig hozzám közel álló személyről van szó, mindent megtehetek azért, hogy újrakezdjük, hogy ismét közel kerüljünk egymáshoz. „A megbocsátás nem érzelem, hanem döntés, és leginkább a magam szempontjából fontos, de persze komoly belső munkát jelent – mondja a neveléskutató. – Tehát a saját magad érdekében: engedd el a másik nyakát!”

Homokba, kőbe

Két barát ment a sivatagban. Kirándulásuk alkalmával összevesztek, és az egyik képen törölte a másikat, aki megsértődött, s anélkül, hogy bármit is szólt volna, beleírta a homokba: „Ma a legjobb barátom lekevert egyet.” Mentek tovább a sivatagban, s egy oázishoz értek, ahol elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki kapott egy pofont, fuldokolni kezdett, de a másik kimentette. Magához térvén kőbe véste: „Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!” Az, aki megütötte, majd később megmentette a másikat, ekkor azt kérdezte: Amikor megütöttelek, homokba írtad. Most meg kőbe vésted. Miért? A másik így válaszolt: Amikor valaki megbánt, csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. Ám ha valaki jót tesz velünk, azt véssük kőbe, hogy senki se törölhesse el. Tanuld meg a sérelmeidet a homokba írni, az örömeidet pedig kőbe vésni.