Az apostoli korban a keresztények ünnepe a hét első napja, a vasárnap volt, amikor egyetlen napba összesűrítve ünnepelték meg a megváltás misztériumát, Jézus halálát és feltámadását. Lassanként azután kialakult az évenként visszatérő húsvét, az azt megelőző készületi idővel – amely a katekumenek számára az utolsó szakasz, „lelkigyakorlatos idő volt”, mielőtt a keresztény beavatásban részesültek volna.

Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” – kiáltja Jézus földi életének utolsó másodperceiben. Beteljesedett a megváltás műve: a legtisztább Áldozati Bárány, az Isten Fia meghalt a keresztfán. Engedelmességével kiengesztelte az Atyát az egész teremtéssel. Ez az a kiengesztelődés, amelyet az ősszülők engedetlensége óta várva vártak a nemzedékek. S most itt vagyunk a történelemnek és az üdvtörténetnek e meghatározó pillanatában, amikor az Üdvözítő vére tisztára mossa mindazt, amit a bűn befeketített.

A virágvasárnapi szentmisék evangéliuma szokatlanul hosszú: Jézus teljes szenvedéstörténete, az A évben Máté, a B-ben Márk, az idei C évben Szent Lukács írása szerint. A biblikus tudomány nagyon valószínűnek tartja, hogy a három közül Márk szövege a legelső. Máté és Lukács ismerte, felhasználta, s némileg átdolgozta ezt. Lukács többet változtatott rajta, mint Máté. Nemcsak kiegészítette eggyel-mással, finoman, de határozottan változtatott a tónusán is.